Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!

Mikor forduljon az ember Coach-hoz?

Minél előbb!

De hát mit jelent a minél előbb?!

A problémákat leghatékonyabban a keletkezésükkor lehet orvosolni.
Minél tovább várunk, a probléma annál nagyobbra nő, annál több ága-boga lesz, egyre erősebb és szerteágazóbb gyökeret ereszt a kapcsolatban, s eljön az idő, amikor olyan erős lesz, hogy már feltör a felszínre, ahogyan a fák gyökerei törik fel a járdát. A fák gyökerei ideális esetben lefelé törekszenek és stabilitást, tápanyagot szolgáltatnak a fának. Ha viszont a mélyben a feltételek nem megfelelőek, akkor a gyökerek rendellenesen, felfelé indulnak növekedésnek. Kapcsolataink gyökerei is akkor táplálnak és tartanak bennünket össze, ha a mélyben nincsenek ott konfliktusaink.

Amikor a gyökerek elérik a felszínt, elbotlunk a feltüremkedő gyökerekben, és dühünkben kivágjuk a fát. Ahogyan, a kapcsolatainknak is véget vetünk, ha már elviselhetetlenül, fojtogat bennünket.

Pedig, ha csemeteként mondjuk átültettük volna, hogy a kertben adjon árnyat, akkor elkerülhettük volna a fa elpusztítását és hasznos maradna a számunkra.
Vagyis érdemes az első egyet nem értések sikertelen rendezése után Coach-hoz fordulni. Ilyenkor még "beszélnek" egymással a felek. Nem azon kell dolgozni, hogy egyáltalán újra szóba álljanak egymással, hanem azt lehet kialakítani, hogy hogyan kerüljék el s ha egyszer-egyszer mégis kialakul, és hogyan kezeljék a felmerülő konfliktusokat.

És miért alakulnak ki a konfliktusaink?

Előző bejegyzésemben már szót ejtettem egy komoly problémáról, ami konfliktust, eltávolodást okozhat két ember között.

Manapság a kapcsolatainkat rengeteg dolog torzítja, ami a kapcsolat megromlásához vezethet.
Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül.

Szerepkórság

Nem merünk őszintén kitárulkozni a másik előtt, ezért szerepeket játszunk a családban, a munkahelyen, az iskolában és egyéb más embercsoportban. Olyan szerepeket veszünk fel, amit helyénvalónak tartunk, vagy elvárnak tőlük az adott csoportban, mert attól tartunk, hogy ha őszintén önmagunkat adjuk, akkor a másik majd visszaél ezzel vagy nem leszünk számára elég vonzóak.
Ön minden kapcsolatában őszinte kedves Olvasóm?

Mi baj lehet abból, ha szerepet játszom?- kérdezheti most.
Nos, a szerep nem mi vagyunk. Persze belőlünk van, sok mindenben egyezik velünk, ám kihagyunk belőle ezt-azt. Például ingerlékenységet, birtoklási vágyat, stb. ami pedig szintén hozzánk tartozó tulajdonság. Lehet nagyon profi, lehet nagyon a csoportba illő a szerepünk, de nem tudunk állandóan és következetesen mindig a szerepben maradni. Ahogyan például féllábon sem tudunk folyamatosan állni. Időnként vagy megtámaszkodunk, vagy letesszük egy pillanatra a lábunkat. Képzelje el, hogy partnere a szerepet látja maga előtt, amit Ön brilliánsan alakít. Olyan reakciókat vár Öntől, ami a szerepre jellemző. Ám néha kibillen a szerepéből - jellemzően, ha erős érzelmi hatások érik hirtelen - s ilyenkor a valódi, őszinte énje reagál a helyzetben. Ez a reakció pedig meglepi partnerét, hisz nem erre számított a szereptől. Minél hosszabb ideig kell a szerepben lennünk, s minél közelebb áll hozzánk érzelmileg a másik személy, annál gyakoribb lehet az ilyen kibillenés. S a konfliktusok egyre gyakoribbak lesznek. S hipp-hopp, már egész komoly gyökereket sikerült növesztenie kapcsolatunkban a problémának.
Nem lenne jobb, ha kapcsolatainkban elejétől magunkat adnánk? Mennyi konfliktustól kímélnénk meg magunkat?

A bizalmatlanság átka

Folyton gyanakszunk, folyton bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Hátsó szándékot keresünk. Ez folyik még a csapból is nem igaz? TV, rádió, Internet, újságok. Mindenhonnan csalásról, bűnesetekről, korrupcióról hallunk.
Ráadásul, a fent leírt szerepjátszásból adódó "meglepetések" is növelik bizalmatlanságunkat. Pedig stabil kapcsolat csak bizalomra épülhet! Ha nem tudok teljesen megbízni a társamban, ha folyton azt figyelem, vajon valós-e amit tesz, amit mond. Ha megkérdőjelezem viselkedésének valódiságát, abból megint konfliktus lesz, tehát az a bizonyos fa, egyre durvább gyökereket fog ereszteni.

Mit gondol, jó volna ezt a helyzetet megelőzni?

Megvalósítatlan célok buktatói 

Leszoktattak bennünket arról, hogy tegyünk magunkért, a céljainkért, hogy változtassunk, ha egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, mert akkor a legjobb esetben is ránk nyomják az önző, rosszabb esetben öntörvényű, törtető, vagy még rosszabb esetben az antiszociális bélyegét.
Ön átélt már ilyet?
- Ne lógj ki a sorból!- halljuk gyakran - Ne akarj többet elérni, mint, ami adatik!
Vajon ki tud több pozitívat nyújtani a környezetének lelkileg, emberileg? A céljait elérő, elégedett ember, vagy az aki lemond az álmai megvalósításáról?

Lássunk egy példát!

Ha egy édesanya, a gyermeke 1 éves korában úgy dönt, hogy ő most már vissza szeretne menni dolgozni (nem anyagi nehézségek miatt!), mert szeretné a karrierjét építeni, elérni egy bizonyos szintre a szakmájában, az esetek többségében milyen reakciót fog kapni a környezetéből?
Hát lesznek fejcsóválók! Lesznek olyanok, akik rosszallásukat fejezik ki. Karrieristának nevezik! Megkapja, hogy - Milyen anya az ilyen! Ahelyett, hogy maga gondoskodna róla, idegenekre bízza a babát! Minek szül az ilyen gyereket! -
Hallottak már hasonló véleményeket?

Na de, vajon tényleg rosszat tesz a gyerekével az az asszony, aki meg akarja valósítani a család mellett a saját céljait? Mikor tud ő többet nyújtani a gyermekének és a férjének? Ha otthon marad 3 évig, miközben vágyódik a munkájára és nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha visszamegy dolgozni, elégedett és kiegyensúlyozott lesz?
Én úgy tapasztalom, hogy ahol az asszony, lemond a saját céljairól és otthon marad 3 évig, ott sokkal több lesz a családban a konfliktus, több lesz a borúlátás, türelmetlenség egymással és a gyerekkel szemben. S már kezdi is törni a konfliktusfánk gyökérzete a talajt.
Ahol viszont a mama is lehetőséget kap a saját céljai elérésére, ott ugyan csökken az együtt töltött idő mennyisége, ám a minősége határozottan jobb lesz. Ritkábbak a konfliktusok. Amikor otthon van a család, van idő és türelem egymásra és a gyerekre.

Lehet, hogy Ön most azt kérdezi magában, miről beszél ez a Coach?! Miért ne lehetne elégedett és kiegyensúlyozott egy asszony, ha otthon neveli a gyerekét és gondoskodik a családjáról?!
Természetesen lehet. Én 4 gyermekes édesanyaként 10 évet töltöttem otthon, és boldog emberként éltem meg azokat az éveket. Ám nekem akkor ez volt a célom, anyának és háziasszonynak lenni. Vagyis teljesítettem a célomat. Szakmát pedig csak ezután szereztem, tehát nem mondtam le semmiről az anyaság kedvéért. Ám ha szülés előtt szereztem volna diplomát és épp csak elkezdődött volna a pályám, lehet, hogy vágytam volna elérni a céljaimat a munka világában is sokkal hamarabb.
Szóval ez helyzet és személyiség függő, de egy biztos, nagyon fontos, hogy tehessünk a céljainkért, hogy elérjük azokat, mert ezzel stabilabbá tesszük emberi kapcsolatainkat is.

Örülj, hogy van munkád, társad, hely, ahova hazamehetsz!

Rászoktattak bennünket arra, hogy ne lépjünk ki az éppen adott helyzetünkből, maradjunk csak a „biztonságos”, megszokott, sokszor minden tekintetben, kényelmetlen élethelyzetünkben, mert az még mindig jobb, mint felborítani a megszokottat, változtatni. Hisz a változás félelmetes, az új helyzet bizonyára valami szörnyű dolog lesz! Veszteség ér bennünket, ha a jelenlegi helyzetet megváltoztatjuk. Örüljünk csak annak, ami van, ne kockáztassunk!
Kapott Ön már ilyen intelmet?

Ez is hatással lehet az egymáshoz és önmagukhoz való hozzáállásunkra. Ki ne vágyna arra, hogy mindig jobb és jobb emberi kapcsolatban éljen? Hogy szebb és kényelmesebb otthonban éljen? Hogy olyan munkát végezhessen, ami örömet is okoz nem csak jövedelmet teremt?

Mégis, ha valaki arról beszél, hogy váltani szeretne, mert nem örömteli a munka számára, akkor hamar szembesül azzal: - Örülj, hogy egyáltalán van munkád! A mai világban nem könnyű munkát találni. Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha valaki arról beszél, hogy megromlott a kapcsolata a párjával, vagy nem kedveli annak ilyen vagy olyan viselkedését, tenni kéne valamit, akkor a következő válasszal találkozhat: - Örülj, hogy van egy ilyen rendes párod, és "csak" egy ilyen "kis hibája" van, különben meg nagyon rendes ember! Dolgozik, nem iszik, jól keres! vagy a másik nem esetén: Rendben tartja a háztartást, gondoskodik a gyerekekről és még a munkahelyén is helyt áll! Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha pedig arról beszélünk, hogy nem megfelelő az otthonunk beosztása, földrajzi helye, esetleg komfort fokozata, akkor megkaphatjuk a következőt: - Örülj, hogy van otthonod, van hová hazamenned! Más ennyi idősen még a szüleinél kénytelen meghúzni magát. Maradj nyugton, ne kockáztass!

S ha hallgatunk a jó szándékú személyre, aki arra bíztat bennünket, hogy ne változtassunk, akkor újabb tápanyagot kaphat a konfliktus fánk a gyökér nővesztéshez, hisz nem érezzük jól magunkat, s ilyenkor bosszantóbbak az apróságok is, így könnyebben kerülünk konfliktusba a környezetünkkel.

Miért ne éljünk úgy, ahogy igazán jól esik? Miért ne tegyünk érte? Hasonlóan az anyukás esethez, gondolja végig, hogy melyik ember nyújt sokkal több pozitívat a környezetének, aki jól érzi magát az adott élethelyzetében, vagy aki kényelmetlenül?

Erős vagyok, megoldom egyedül!

Nem tudunk, nem merünk segítséget kérni. Miért?
Aki segítséget kér az gyenge.- hallhattuk már annyiszor.
Nem teregetjük ki a család szennyesét idegen előtt!- szól az intelem.
Mit fog szólni a környezet, ha megtudják, hogy nem boldogulok egyedül? Erős vagyok, megoldom.- gondoljuk gyakran.

Rendben, ne teregessük ki a családi szennyest ország-világ elé, ebben egyetértek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyjuk addig fajulni a dolgokat, hogy a végén ország-világ hallja, lássa a botrányos szétválásunkat? Amikor már csak a látványos fakivágás maradt megoldásként?

Nem lett volna jobb akkor kezelni a problémáinkat, amikor még tényleg csak a coach-nak tártuk volna fel őszintén a gondunkat? (Fontos! A Coach, akácsak az orvos titoktartásra kötelezett. Amit neki elmond az ügyfél, az kettejük közt marad.)
Nem az az erősebb, aki segítséggel ugyan, de dolgozni kezd a probléma megoldásán, mint az, aki tehetetlenül nézi, hogy tönkremegy egy kapcsolata?
Figyelem! Nem arra biztatom, hogy családtagtól, ismerőstől (szülő, testvér, barát, stb.) kérjen segítséget! Ők sosem tudnak elfogulatlanul, a helyzeten érzelmileg kívül helyezkedve, véleményt formálni, így nagyobb bajt csinálhatunk a meglévőnél! Mindig szakemberhez kell ilyenkor fordulni! (Coach, kapcsolati terapeuta, stb.)

Nem szebbek a fáink életerősen a kertben, mint tüzelőként a kandalló előtt?

Persze a felsoroltakon túl még nagyon sok oka van annak, hogy egy kapcsolat megromlik. Bármi is legyen, kívánom, hogy mindig időben ismerje fel, hogy a kapcsolata konfliktus fává kezd válni, és ha saját megoldásai nem elegendőek az átültetéshez, akkor legyen bátor és kérjen segítséget!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött

Kedves Olvasóm,

érezte már valaha, hogy egy nagy láthatatlan fal választja el a közvetlen környezetétől?

Hogy egy csomó ember között van és mégis olyan egyedül érzi magát?
Nem értik Önt és Ön sem érti őket, pedig ugyanazon a jól ismert nyelven beszélnek?
Furcsának tartják az Ön viselkedését vagy éppen Ön érzi úgy, hogy a többiek furcsán viselkednek?
Vajon miért érezzük így, mi lehet az oka ennek?

Lám-lám, én már az elején megmondtam.....!

Amikor valakivel találkozunk, történnek velünk és/vagy közöttünk dolgok, akkor azonnal kialakul bennünk a másik hozzáállására, viselkedésére egy magyarázat, egy vélemény.
Körülbelül így:
 - Hm, ezt most azért csinálja, mert úgy érzi, hogy...........
 - Ááá, ezzel elárulta magát! Szóval ezt és ezt gondolja rólam!
 - Nem mondom el neki, hogy mit gondolok valójában, hisz ha így viselkedik, akkor, ha szétválunk, ezt és ezt fogja tenni.
Volt már olyan, hogy a fentihez hasonló gondolatok indultak el az Ön fejében a környezetében lévő emberekkel kapcsolatban? Netán a családtagjaival kapcsolatban is?

Azután ebből többnyire egy monológ lesz, amiben egyre inkább meggyőzzük magunkat, hogy pontosan tudjuk, az illető mit miért tesz, hogy mit gondol rólunk, a helyzetről, amiben vagyunk. Miután pedig lezajlik közöttünk néhány interakció, igazolódik, ahogy az illetőről vélekedünk az "helyes".
Például, ha azt gondoljuk - XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt! -, akkor hamarosan tényleg tapasztaljuk, hogy XY tényleg egyre kevésbé kezdeményez velünk beszélgetést, egyre érdektelenebb irányunkba, míg szépen lassan akár meg is szűnik köztünk a kommunikáció.

És hopp! Már ott is áll közöttünk a láthatatlan, szinte megbonthatatlan fal.

Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy:
 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t, hogy mi van velem, vagy bárki mással! Önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes. 

Tapasztalatom szerint, a környezetünkben található személyek elég pontosan "hozzák" azt az értékelést, amelyet kialakítunk róluk magunkban. De vajon miért?
Gyakran mondjuk elégedetten magunkról: - Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes a másik emberről.
Önnel történt már a fentihez hasonló eset? Volt már olyan, hogy az a személy, akit Ön valahogyan értékelt, tényleg úgy viselkedett? És olyan volt-e, hogy ugyanerről a személyről mások, teljesen más képet láttak? Szemben mondjuk az Ön negatív benyomásaival, ők mondjuk csupa pozitívat tapasztaltak, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó?

De hát hogyan lehetséges ez, mi ez az ember egy kaméleon?!  

Igen-igen. Mindannyian kaméleonok vagyunk. Pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt "elvárják tőlünk. De miért?

Nézzük most meg, hogy mi volt a fenti példánkban szereplő eset hátterében! Hogyan történt, hogy XY és Z - nevezzük a másik felet, az egyszerűség kedvéért Z-nek -, már nem beszélnek egymással?

Z egy rendezvényen megismerkedik XY-nal. Érdeklődnek egymás iránt, de a rendezvény nem alkalmas beszélgetésre, hát megegyeznek, hogy találkoznak később. Z nagyon érdekesnek találja XY-t, és nagyon várja a találkozót. XY zárkózott ember, de nagyon szívesen barátkozik más emberekkel, érdekli Z, így ő is nagyon készül a találkozóra.

Első téglasor.
Z az első találkozáskor valamilyen benyomása alapján - mert mondjuk, hogy XY csendben, póker

arccal néz rá, és igennel, meg nemmel válaszol -, azt gondolja, hogy XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt. Z kicsit csalódottan távozik a találkozóról.
Második-ötödik téglasor.
Z-ben elindul a monológ.
- Egész végig csak csendben bámult. Üres volt a tekintete. Szerintem nem is volt ott fejben, csak a teste ült velem szemben. Persze, fogalma sem volt róla miről beszélek, hiszen csak néha dünnyögött egy-egy igent vagy nemet. Nem érdeklem. Az ilyen embert nem érdekli senki. El van a saját kis világában. Nem figyelt oda rám, megsértett. Ugyan mit képzel ez az ember?! Adok neki még egy esélyt, de legközelebb már nem leszek ilyen kedves és kitárulkozó, nehogy megint fájdalmat okozzon.
Hatodik-tizedik téglasor.
Z a következő találkozón már tartózkodó. XY érzi, hogy hidegebb a kommunikáció, ezért még csendesebb.
Valami ilyesmi jár a fejében:
- Hűha, lehet, hogy a múltkor valamivel megbántottam? Pedig hagytam beszélni, nem vágtam a szavába, helyeseltem, ha kellett. Végig figyeltem rá. Próbáltam a mimikámmal jelezni, hogy mit érzek. Nem rontottam rá a saját véleményemmel. Most megpróbálok még jobban figyelni rá.
Z pedig ugyanazt érzékeli, mint az első alkalommal. Beszél a másikhoz, aki pedig csendben hallgatja, s csak egy-egy szóval reagál a mondandójára.
Tizenegyedik-tizenkilencedik téglasor.
Z ettől fogva bármikor találkozik XY-nal, sokkal kevesebbet beszél, csupa személytelen, udvarias téma kerül terítékre.
XY fejében újabb gondolatok bontakoznak ki a helyzetről:
- Engem általában kedvelnek az emberek, de Z-vel nem sikerül baráti kapcsolatba kerülnöm. Én igyekszem nagyon odafigyelni rá, mint mindenki másra a környezetemben, és ez működni szokott, de ő egyre távolságtartóbb, egyre személytelenebb. Egyetlen egyszer meg nem kérdezi, hogy mi az én véleményem. Kifejezetten ellenséges. Szerintem utál engem. Hát jó, nem erőszak....! Én inkább elkerülöm Z-t ezentúl. Különben sem olyan érdekes ember, mint amilyennek gondoltam. Igen, nagyonis felszínes, időjárás, pletykák, bla,bla,bla.....
És XY hamarosan tényleg kerülni kezdi Z-vel beszélgetést, egyre érdektelenebb Z irányában. A "kaméleon" szépen lassan színt váltott, hogy illeszkedjen az őt körülvevő környezetbe.
Huszadik téglasor.
A folyamat vége. A láthatatlan fal felépült közöttük, szépen lassan megszűnik XY és Z között a kommunikáció. Z pedig elégedetten nyugtázza:

 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t hogy mi van velem, vagy bárki mással, önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Mi történt itt?

Z kialakított magában egy képet XY-ról. Miután pedig kellően meggyőzte magát annak a képnek a valósságáról, ahogy XY-ról vélekedik, ennek a képnek megfelelően is viselkedett vele. XY pedig szintén tapasztalt valamit Z-vel kapcsolatban, benne is kialakult egy benyomás arról, hogy Z mit gondolhat róla, s jó kaméleon módjára igyekezett megfelelni Z "elvárásainak".

Mi lett volna, ha....

Kedves Olvasóm, eljátszott már Ön valaha azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha........?
Egy-egy emberrel kapcsolatban, mi lett volna, ha nem hallgat az első benyomásra, vagy ha legalább megkérdőjelezi annak bizonyosságát?
Mi lett volna, ha sok-sok kérdést tesz fel  a másiknak, ahelyett, hogy kialakít a saját érzései alapján róla egy képet?
Mi lett volna, ha egy kapcsolat romlása láttán, nem a korábbi megítélésére hallgat, hanem megkérdezi a másikat, hogy ő mit gondol a helyzetről, neki mi a hozzáállása az adott szituációhoz, különösen, ha az illetőt mások, másnak látják, mint Ön.

Nagyon=Nagyon? 

Mindannyian teljesen egyediek vagyunk, így az érzéseink, benyomásaink is csak a mieink.

Csak a saját szemünkkel látjuk a színeket, s nem tudjuk, hogy ha a másik ember szemével látnánk ugyanazt a színt, vajon milyen árnyalatát látnánk akkor.
Csak a saját érzéseinket érezzük, amikor nagyon szeretünk valakit, s nem tudjuk, hogy ha az ő érzéseit éreznénk, vajon az milyen lenne a nagyon.

Ezért aztán, amikor a saját benyomásaink alapján ítélünk meg valakit, nem tudhatjuk, hogy az adott helyzetről ő mit gondol, az adott helyzetben neki mik a szándékai, miért viselkedik éppen úgy, ahogy.
Ám szerencsére vannak szavaink (persze ezek értelmét is gyakran kell tisztázni, hogy egy-egy szón ugyanazt értsük mind a ketten!), amik segítségével a számunkra a helyzetben szokatlan, vagy nem érthető viselkedésre rákérdezhetünk. Aztán ha megismertük a másik álláspontját, elmondhatjuk, hogy mi mit érzünk ezzel kapcsolatban.

És vajon hogyan alakult volna XY és Z kapcsolata, ha nem indul el az a bizonyos monológ Z fejében, hanem megkérdezte volna XY azokról a dolgokról, amik zavarták az első találkozón?

Kedves Olvasóm, fejezze be Ön a történetet! S ha van kedve, írja meg nekem!

Ha egy kapcsolata nem úgy alakul, ahogyan az elején várta tőle, ha úgy érzi áthatolhatatlan fal épült

Ön és egy szerette közé, ha valaki megváltozott a környezetében, de nem látja ennek okát, akkor keressen meg! A Berlini Fal is leomlott, a Kínai Nagy Fal sem átjárhatatlan ma már, lebonthatjuk
együtt az Ön köré épült falakat is.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com