Politizálok? Avagy hogyan kerül az amerikai elnök választás a Coach asztalára

A választás eredménye: Rémálom!

Amikor megtudtam az amerikai elnökválasztás eredményét, szabályosan lefagytam. Már a Brexit kapcsán is azt gondoltam, hogy a józan ész fog győzni a szavazáson, és a Brittek jól látják, hogy mennyire nagy butaság a kilépés, de tévedtem.
Aztán látva, hogy az eredmény után mennyien a fejükhöz kaptak és nyilvánosan kijelentették, hogy hiba volt azt hinni, hogy az egyes szavazók voksa nem számít, megnyugodtam. Még egyszer ez nem fordul elő gondoltam, mert látva, hogy milyen galibát okoz a meggondolatlan lelkesedés, minden ember jobban oda fog figyelni ezentúl a világon.
És most, hogy az amerikai nép is belelépett a csapdába, úgy éreztem, vége a világnak. Aztán még olvastam is egy-két cikket, "okos" emberek tollából, akik hasonlóan elképedtek, és csúnya jövőt jósoltak, és rendesen összeomlottam.

ÉBRESZTŐŐŐŐŐŐ!

Észre sem vettem, hogy mit teszek magammal és a saját világommal, miközben riadtan festegettem le magamban a közelgő "világvégét".

Szerencsére vannak nálam éberebb kollégáim - most nevezetesen Monostori Timi - akik józanok tudtak maradni és gyorsan felrázzák azokat, akik hozzám hasonlóan kicsit megtántorodtak a hírtől.
Kedves Olvasóm, ha hasonlóan aggodalmas lelkiállapotba került az utóbbi idők politikai történéseitől, mint én, kérem, mindenképpen szánjon néhány percet Timi mondanivalójának meghallgatására!
Azonnali hatású, nagyon fontos, ébresztő gondolatok.

Timi video üzenete itt letölthető!


Nos, már jobban is van?

Én azonnal felébredtem a rajtam úrrá levő rémálomból a video láttán!

Kedves Olvasóm, biztos vagyok benne, hogy Önt is felrázták Timi mondatai.

Szeretnünk kell saját magunkat, hiszen ez a kulcsa, az alapja annak, hogy az életünk irányítói lehessünk és a minket körülvevő világgal jó viszonyban tudjunk lenni. Ha én nem szeretem, nem fogadom el magam, akkor hogyan várhatnám, hogy mások szeressenek?
S ha szeretem magam, akkor ugye nem tehetem meg, hogy bántom, rémisztgetem magamat?!

Ne feledje! A rettegés rettegést fog vonzani, olyan emberekkel találkozunk, akik szintén rettegnek, mert velük lesznek közösek az érzéseink. Olyan cikkekbe botlunk, amelyek mindenféle rémisztő változásról szólnak, s ezek fel fogják erősíteni a rettegést bennünk. Egy rettegő ember pedig begubózik, elbújik, védelmi intézkedéseket tesz és biztosan nem hoz előremutató, bátor döntéseket.
A rettegő ember könnyen befolyásolható, nem ura a saját életének, a saját sorsának. Ugye Ön nem szeretne a saját életében egy báb lenni, akit a sors ide-oda rángat?

Ha Ön olvassa ezt a blogot, akkor biztosan nem!
Akkor Ön, Kedves Olvasóm, olyan személy, aki jobban szeretne élni, jól akarja magát érezni a saját életében, s biztos vagyok abban, hogy már van is jó pár pozitív gondolata, hogy ez a mostani világpolitikai helyzet, hogyan tudja az Ön életét pozitívan befolyásolni, és mit tud Ön tenni most azért, hogy ez a világ még jobb hely legyen.


Politizálok?

Nem, nem szándékom belefolyni a politikába! A világ eseményei azonban megtörténnek és ha nem figyelünk oda, akkor negatív befolyással lehetnek az életünkre, ezért fontosnak tartom, amit Timi is elmondott, hogy ilyenkor mindenki, aki segítő foglalkozást űz, szólaljon meg és segítsen átfordítani pozitív irányba a gondolatokat. Én is ezt teszem most.

Tegye le most Ön is a voksát egy jobb világ mellett, építsünk együtt egy boldogabb világot, mert igenis, mindenki pozitív hozzáállása és gondolata számít!

Ha Ön is egyetért Timi gondolataival és szeretne segíteni másoknak, ne habozzon, ossza meg a videot, vagy saját pozitív gondolatait itt a blogban, vagy a Családi Lendületváltó Coaching Facebook oldalán!

                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com

És akkor ti most elváltatok?

Figyelem!

Személyes ihletettségű bejegyzés következik!

Többnyire mások történetei késztetnek bejegyzés írásra, bár volt már olyan történet egy évvel ezelőtt, ami éppen rólam szólt, hát most ismét egy ilyen következik.

Valaki feltette nekem a címben szereplő kérdést nemrégiben.

                                                        "És akkor ti most elváltatok?"

Hogy miért kérdezte?!
Mert egy átmeneti időre, több ezer kilométerre költöztem a férjemtől.
Az emberekben ilyenkor az első gondolat, hogy bizonyára megromlott a kapcsolat köztük és elváltak.
Esetünkben azonban nincs szó se elromlott kapcsolatról, se válásról.

"Na, de akkor hogy van az, hogy külön éltek?"- hangzott a következő kérdés.

Hát lássuk csak, hogy is lehet ez!?

Bort iszik és vizet prédikál??????


Életem a képzeletbeli felező vonalhoz érkezett, pár nap múlva betöltöm a 49. évet és belekezdek az 50. évembe. Már érlelődött bennem pár éve, hogy valahogy változtatni szeretnék az életemen. A gyerekeim kirepültek, a munkám már jó ideje nem okoz örömet (na nem a coaching, volt nekem mellette egy másik foglalkozásom is íróasztal mellett), nem vagyok eléggé motivált, fizikailag sem vagyok jó állapotban. Szóval olyan kiadós életközépi válság féle.....hiába a Coach is csak ember!

A coachingban az egyik leggyakoribb probléma, amin az Coachee nem tud egyedül átlendülni, éppen az életközépi válság.
Hát hogy néz az ki, hogy segítek az ügyfeleimnek túllendülni ezen a válságos időszakon, biztatom őket, hogy lépjenek ki a komfort zónából, kezdjenek új dolgokba, keressenek új célokat, aztán én magam pedig ücsörgök a komfort zónámon belül és sajnálgatom magam?!

NEM. NEM, ezt nem tehettem!

Példát kellett mutatnom!

Döntöttem tehát tavaly év végén, elköltözöm egy másik országba, megismerkedek egy másik nyelvvel, másik kultúrával, keresek új kihívásokat, amik majd inspirálnak újabb célok kitűzésére.

De hát én nem vagyok szingli!

Tavaly már 30 éve volt, hogy összekapcsolódott az életünk a férjemmel, azóta nem is igen voltunk egymás nélkül, az élet minden területén szorosan összefonódtak a mindennapjaink.

Ilyenkor sok ember retteg, hogy mi lesz, ha a másik megtudja, mire készül, talán tönkremegy a kapcsolatuk, talán szakítanak..... Éppen ezért mondanak le sokan az új kihívásokról és törődnek bele, hogy most már mindig unalmas, céltalan életük legyen.

Amikor előálltam a döntésemmel, hogy én valami új dologba akarok kezdeni, mégpedig több ezer kilométerrel odébb, biztos voltam abban, hogy a párom nem esik kétségbe, nem kezd el zsarolni, nem hagy el. És valóban.....

Mert egy igazán jó párkapcsolatban van igazi szabadság!

Meglepte az ötlet, az biztos, de mert igazán szeret, inkább a döntésem okai, a cél érdekelte, s hogy mit várok ennek a változásnak a hatására. Aztán átgondolta, hogy ő hogyan akarja a saját életét alakítani az én változtatásom ismeretében. Ő úgy döntött akkor, hogy egyelőre nem tart velem.

És ez így van jól...

Mert bár egy pár életében nagyon sok a közös pont, a közös cél, kellenek a közös élmények, sikerek, de akkor lesznek igazán boldogok, ha mindkettőjük ura marad a saját életének, és úgy hozhatja meg a döntéseit, hogy a másik támogatja ebben.

Ha valaki igazán szeret, akkor odafigyel a párjára, észreveszi rajta a jeleket, hogy a másik nem érzi jól magát a jelenlegi életében. És azt is tudja, hogy ennek válságnak az oka nem a kettejük kapcsolatában keresendő.

A szabad madár mindig hazaszáll

Az igazi szabadság éppen abban rejlik, hogy ha repülni akar a másik, akkor hagyom repülni.
Örülök a szárnyalás közben érzett boldogságának, hisz a repülés után, megújulva úgyis visszatér, s boldogabbak leszünk, mint korábban.

Egy másik lehetőség, hogy nekem is kedvem támad a szárnyaláshoz és én is repülök vele, s együtt hódítjuk meg a végtelent.
De még az is lehet, hogy én nem repülni, nem is maradni vágyom, hanem a tengereket akarom meghódítani és abba az irányba indulok, amíg a párom repül.
De mindketten tudunk a másikról végig (és ez a mai eszközrendszerrel már majdnem olyan, mintha nem is lenne köztünk távolság), boldogok vagyunk, ha látjuk, hogy ő új erőre kap és biztosak vagyunk egymás szeretetében és abban, hogy az utunk közös, még ha látszólag egy ponton kettévált is, de valahol a távolban újra össze fog kapcsolódni.

A nyitott házasság valami más!

Félreértések elkerülése végett fontos tisztáznom valamit.
Az általam fent leírt szabadság a kapcsolatban nem azonos a nyitott házassággal.
A fizikailag, átmenetileg külön élés egy igazi szeretet kapcsolatban nem jelent egyik fél részéről sem igényt arra, hogy egy harmadik-negyedik fél is belépjen!
Mert NEM, nem a kapcsolatunk romlott el, csak az adott pillanatban, a saját céljaink megvalósítása érdekében, átmeneti időre, fizikailag távol kerülünk egymástól, de a lelkünk nem távolodik, sőt, a másik távolléte megerősíti bennünk, hogy összetartozunk.

Kívánom Önnek kedves Olvasóm, hogy igazi szeretet kapcsolatot tudjon kialakítani a párjával, amely szabadságot ad és nem gúzsba köt, nem birtokol!


                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com

Gyötrelmes változások

A székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-templom fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt plébánosának, Botár Gábornak gyönyörű búcsúlevelét olvastam nemrég. A levél utolsó gondolata pedig elindított bennem egy másik gondolatsort. Köszönöm a plébánosnak, hogy sorai az alábbi bejegyzés megírására ösztönöztek. Nyugtassa Isten Békében!

Az idézetet és a kapcsán felmerült gondolataimat osztom most meg Önnel Kedves Olvasóm.

A sas története 

"Fajában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal, hiszen 70 évig is élhet. De kemény döntést kell meghoznia, hogy elérhesse ezt az életkort. 40 éves korában hosszú, hajlékony karmaival többé már nem tudja megragadni a táplálékául szolgáló zsákmányát. Hosszú, éles csőre meggörbül.

Elöregedett, nehéz szárnyai a vastaggá vált tollak hatására akadoznak a mellén. Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat: vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas

folyamatán esik át. A sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie, és a fészkén kell ülnie. Itt a sas addig ütögeti csőrét a sziklához, amíg csőre ki nem szakad. Miután csőre kiszakadt, kivárja, hogy kinőjön új csőre. Ezután kiszaggatja karmait. Amikor új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait. Ezután még további 30 évig él. Öt hónappal később sor kerül az újjászületése utáni első híres repülésére, és újra megtanul repülni."- szóltak a plébános szavai.

Pusztulás vagy marcangoló fájdalom

Sokunk életében vannak olyan fordulópontok, mint a sas madáréban. Amikor olyan változásokra van szükség, melyek teljesen kibillentenek bennünket a komfort zónánkból, és hosszas, fájdalmakkal terhelt átalakuláson kell keresztül mennünk.
Amikor elérkezik ez a fordulópont, kinek-kinek máskor, 30, 40, 50, 60 évesen, vagy még később, akkor a döntést, hogy "elpusztulunk, vagy testünket-lelkünket marcangolva újjászületünk" egyedül kell meghoznunk. S a változás fájdalmas folyamatát is egyedül kell végigélnünk.

Miért?!

Sok oka lehet annak, hogy életünket fenekestül fel kell fordítanunk.
Lehet egy késői felnőtté válás, más néven "kapunyitási pánik", ami manapság nem ritka a "mama-hotelek" világában.

Lehet oka, hogy egy kapcsolat, amit tán öröknek hittünk, mégis véget ér, és az elválás utáni légüres térben valahogy fel kell újra építenünk magunkat.
Lehet, hogy életünk előző szakaszában olyan döntéseket hoztunk, melyek eredménye, hogy mindent elvesztünk, amit addig magunkénak tudtunk, s emiatt kell átértékelnünk mindent, és elölről kezdeni az életet.

Felgyorsult és elidegenedett világunkban a munkavállalót már nem mint embert és az ember mögött álló családot veszik számításba, hanem csak egy csavarként a gépezetben, mely könnyedén kicsavarható és másikra cserélhető. Ha valaki elveszíti a megélhetését biztosító munkáját, s bele kell vágnia a munkakeresésbe, bizony az is embert próbáló időszak elé néz.
Ma már az sem ritka, hogy valaki az élete közepén azt a döntést hozza meg, hogy szülőföldjéről áttelepül egy másik országba, egy másik kultúrába, és saját bőrén tapasztalja meg az újjászületésnek ezt a keserves formáját.
S lehet a sokat emlegetett "kapuzárási pánik", amikor először szembesülünk az öregedés jeleivel, s rádöbbenünk, hogy nem vagyunk a szó szoros értelmében halhatatlanok.

Csőr és tejfog

A fentiek egyesével is komoly emberi próbák, s irgalmatlan nehéz velük megbírkózni egyedül, de legtöbben sikeresen átvergődik magukat rajtuk. Ám amikor ezek közül egyszerre több is bekövetkezik, azt már nem biztos, hogy egyedül átvészeli az ember.
Ilyenkor egyre mélyebbre ássuk magunkat a fájdalomban. Elkezdünk befelé fordulni. Elzárkózunk a külvilágtól.
"Ülünk a sasfészekben, de hiába ütjük újra és újra a sziklához használhatatlanná vált csőrünket, az csak nem akar kiszakadni, csupán fájdalmaink erősödnek egyre."

Mi lehet itt a gond?! Miért nem tudunk megszabadulni a problémától és továbblépni?!

A félelem és a fájdalom arra késztet bennünket, hogy befelé, a problémánk felé figyeljünk.
Képtelenek vagyunk más nézőpontból rátekinteni a helyzetre. Minden félelmetes és újabb fájdalmat ígér. Ha ilyenkor "fel tudnánk szállni és fentről magunkra tekinteni, bizonyára gyorsan észrevennénk, hogy elég volna csak egy kicsit más pozícióban, egy másik szikla darabhoz koppantani a már meglazult régi csőrt és az szinte fájdalom mentesen zuhanna a mélybe, helyet adva az új élet kezdetét jelentő csőrnek."

Emlékszik kedves Olvasóm? Amikor kicsi gyermek volt és meglazult a tejfoga, piszkálgatta a nyelvével, vérzett, és minden nyomásra egy kicsit fájt, de napokig nem pottyant ki. Aztán valaki egyszer azt mondta:

- Kössünk rá egy cérnát, a másik végét meg a kilincshez, s egy pillanat alatt, fájdalom mentesen megszabadulsz majd a fogadtól, ha becsapjuk az ajtót! -
Ez egy másik, külső nézőpont volt. Magától sose jutott volna az eszébe. Ám miután kipróbálta ezt a módszert, rájöhetett, hogy tényleg, egy pillanat alatt, fájdalom mentesen kiesett az a fogacska. S többé nem kellet tartani a fogváltás kellemetlenségeitől.

Coach-al vagy Coach nélkül? Légy bátor, kérj segítséget!

Ahogyan a sas vagy a kisgyermek, a nagy sorsfordulótól szenvedő felnőtt is befelé tekint. De befelé nincs más csak fájdalom és ugyanazok a sehová nem vezető megoldások. Mi akik kívülről látjuk őt, nem értjük, miért nem kér már segítséget?!

Vajon Ön melyik személlyel szeretne azonosulni kedves Olvasóm?
Azzal aki egyedül birkózik élete nagy problémájával, elnyúló, hosszú csatában, s végül egyedül kimászva a gödörből, erejét vesztve vonszolja magát tovább vagy azzal, aki rövid időn belül megismer egy másik nézőpontot és annak ismeretében, energikusan kilép a helyzetből és tovább indul egy boldogabb életben?

Sajnos a legtöbbünk úgy lett szocializálva, hogy segítséget csak a gyenge, önállótlan ember kér.  Aki máshoz fordul segítségért, az kiszolgáltatja magát.
A fenti példa viszont jól mutatja, hogy ha vesszük a bátorságot és nehéz helyzetünkben segítséget kérünk, nem hogy veszítenénk, de időt és energiát nyerünk!

Ne feledje, a Coach nem ítélkezik, hanem elfogad, kezet nyújt és segít átkelni a túlsó partra!
Ha tehát nehéz élethelyzetbe kerül, legyen bátor, kérjen segítséget!

                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com

"Mert az életet érdemes élni!!"

"A legtöbb ember ismer engem, de nem ismeri a történetemet. 
3 évesen végignéztem, ahogy az apám elhagyott minket. Négy különböző iskolába jártam, mert diszlexiával küzdöttem, ami miatt végül nem sikerült felsőfokú végzettséget szereznem. 23 éves voltam, amikor a legjobb barátom, River Phoenix meghalt kábítószer-túladagolásban. 1998-ban találkoztam Jennifer Syme-mal, akivel azonnal szerelmesek lettünk, és egy év múlva már úton volt a kisbabánk. Rettenetes módon, nyolc hónap múlva halva született a lányunk. Teljesen maga alá temetett minket a bánat, ami egy idő után sajnos a kapcsolatunknak is végett vetett. Jennifer 18 hónap múlva meghalt egy autó balesetben . . . Azóta kerülöm a komoly kapcsolatokat és azt, hogy gyermekem legyen. A húgom leukémiás volt, de anyagi támogatással sikerült meggyógyulnia. A Matrixból származó bevételem 70 százalékát annak a kórháznak adományoztam, ahol a testvéremet kezelték. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen hollywoodi sztár, aki nem lakik kastélyban. Nincsenek testőreim és nem viselek divatos ruhákat sem. Bár 100 millió dollár a vagyonom, mindig metrón utazom, és imádom. Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy egy kiemelkedő személyiségű ember, a tragédiák árnyékában is virágozhat! Bármin felül tudunk emelkedni! Nem számít, mi történik az életedben, le tudod győzni! Mert az életet érdemes élni!!" Keanu Reeves

Reeves fent idézett gondolatai az utóbbi napokban többször megjelentek, különböző formában, a Facebook oldalamon. Azt hiszem, ha többször is belebotlok valamibe, akkor azzal alaposabban is érdemes foglalkoznom, mert azzal dolgom lehet. Elgondolkodtam hát Reeves gondolatain. Így év vége táján talán még ütősebbek. Hány és hány "hétköznapi" ember tudna hasonló történetet mesélni a saját életéről?! Talán Ön is, kedves Olvasóm? S vajon az utolsó bekezdést hányan tennék a történetük végére? Őszintén! Ön keseregne, vagy Reeves gondolatait mondaná? 

DE TÉNYLEG! EZEK UTÁN MÉG ÉRDEMES ÉLNI?! 

 A napokban találkoztam egy kedves, mosolygós fiatal lánnyal, akinek a története "összecsengett" az idézett gondolatokkal. A lány rövidke életét már több komoly betegség veszélyeztette, amikor élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozott. És amikor azt kérdeztem tőle, hogy mire büszke eddigi életéből, a válasza nem volt mindennapi. Azt mondta: "Többször győztem a betegség és a halál ellen."

S a szeme közben mosolygósan és büszkén csillogott. A beszélgetés közben mindvégig pozitív volt, bizakodó és jókedvű, sőt még nekem is adott át az energiájából, jó volt vele beszélgetni és az egész napom derűs volt attól fogva. Pedig a történet, amit a betegségeiről mesélt, arról tanúskodott, hogy lelkileg rémisztő és testileg iszonyú fájdalmas dolgokon ment keresztül. 

Ekkor már biztos voltam benne, hogy erről a témáról most nekem is beszélnem kell. 

A szeretet ünnepe és az év vége közeledtével, általában eszünkbe jutnak életünk nagy érzelmi hullámvasútjai. Talán végig is suhanunk képzeletben újra a "síneken". Ismét élénken érezzük, amit "akkor". A szép emlékeink az égig emelnek, ám ha épp nem vagyunk most jó passzban, a fájdalmas emlékek miatt talán nagyon szerencsétlennek gondoljuk magunkat. Néha még a kérdés is megfogalmazódik bennünk, hogy "Ezek után még érdemes élni?!" 

Fogadalom? NEM! NÉZŐPONT VÁLTÁS Újévtől! 

Kedves Olvasóm, 
ha Ön is hajlamos elkeseredni saját, szomorú életeseményein, az idén Szilveszter éjjel ne fogadkozzon, csak kezdjen bele egy kisérletbe! 
Váltson nézőpontot és éljen elégedett életet 2016-ban!

Január 1.-től kezdve, ha felbukkan valamelyik fájó vagy kellemetlen emlék, hogy "elrontsa" a boldog napokat, tegyen fel magának kérdéseket az alábbiak közül, vagy irjon össze magának hasonlókat és használja azokat! A kérdésekre mindig válaszoljon reálisan! Ne az érzéseire, hanem csakis a tényekre alapozza a válaszait! - Túléltem, ami "akkor" történt? (Ha sikerült feltennie magának ezt a kérdés, akkor valószinüleg igen.) - Ma is felkelt a nap úgy, mint minden reggel? (Lehet, hogy épp egy borús napra ébredt, de ha nincs vaksötét, akkor a felhőkön a nap fénye szűrődik át, vagyis igen.) - Van jogom és lehetőségem úgy dönteni, hogy most jól fogom magam érezni és a jó dolgokra koncentrálok? (Gondolja végig alaposan! Ki vagy mi akadályozhatná meg abban, hogy jó dolgokra gondoljon és összpontositson? A gondolatai csak és kizárólag az Ön befolyása alatt állnak! Tehát a válasz nem lehet más, csak IGEN.) Rendben, túléltem. De mitől lesz ez pozitív!? Türelem! Most éppen erről fogok beszélni. Először is, döntse el, hogy a felbukkant emlékkel szeretne-e foglalkozni a továbbiakban, vagy más gondolatok felé indulna tovább!

Ha új gondolatokat keres, fontos, hogy a témától teljesen szakadjon el! 
Kezdjen bele valamilyen tevékenységbe, ami igényli a teljes figyelmét! A takaritás, barkácsolás, vagy a futás ilyenkor nem célravezető. Ezek épp olyan tevékenységek, amik közben kiválóan lehet gondolkodni. Legjobb, ha beszélgetésbe elegyedik valakivel (Keressen egy családtagot, munkatársat! Menjen le az edző terembe, ahol vidám zene szól és mozogjon! Ha egyedül van, és nem tud kimozdulni, hivjon fel valakit telefonon, vagy kapcsolja be a TV-t, rádiót!) Ha viszont maradna még a régi emléknél, ha van kedve dolgozni rajta, akkor a következő vagy ezekhez hasonló kérdésekkel haladjon tovább! 
- Van-e a történettel, vagy a benne szereplő személyekkel kapcsolatban bármilyen pozitív emlékem?

- Mi volt ebben a történetben, ami végül pozitívan hatott az életem további részére?
- Mit tanulhatok az esetből
- Kevésbé kék-e az ég, kevésbé fényes-e a nap, ami felettem ragyog egy szép nyári napon, mint a többi ember felett, a történtek óta?
- Az lennék-e a múltbéli tapasztalataim nélkül, aki most vagyok?
- Volt az esemény óta bármilyen siker az életemben?

Figyeljen és legyen reális! 
Ne az érzelmeire hallgasson, hanem a tényeket keresse. Bármilyen apró pozitívum segít, amire ilyenkor rátalál. Több választ keressen egy-egy kérdésre, ne elégedjen meg 3-4 válasznál kevesebbel! Minél többször gyakorolja ezt, annál könnyebben és gyorsabban jönnek majd a pozitív gondolatok. S tapasztalni fogja, hogy minden pozitív gondolat javít a közérzetén. A fenti nézőpont váltás hosszútávú eredménye pedig, hogy amikor legközelebb felbukkan a fájdalmas vagy kellemetlen emlék, már sokkal szelídebb és kezelhetőbb lesz. Sikeres nézőpontváltást és egy boldogabb Új Évet kívánok Önnek!

2016-ban is állok rendelkezésére, ha úgy érzi elakadt, s jó volna valaki, akivel megtalálhatja új nézőpontjait. És ne feledje!

AZ ÉLETET ÉRDEMES ÉLNI!

Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com

Döntöttem!

Lehetetlen! - ordította a Büszkeség.
Kockázatos! - figyelmeztetett a Tapasztalat.
Felesleges! - mondta az Ésszerűség.
Próbáld meg! - suttogta a Szív.

Fontos, világunkat abszolút meghatározó fogalmak a döntések, és döntések okai.
Ha felületesen nézzük, azt gondolhatnánk, hogy döntéseink az élet nagy kérdéseiben születnek, ám ha jobban megvizsgáljuk, akkor ráébredünk, hogy életünk minden pillanatában döntéseket hozunk. Még álmunkban is.
Például, sorozatos döntések következménye, hogy hogyan kelünk fel reggel az ágyból. Hogy mikor nyitjuk ki a szemünket, azonnal kipattan, vagy sok apró pislogás segít megszokni a szemünkbe áradó világosságot. Hogy forgolódunk még kicsit, vagy azonnal felugrunk. Hogy ücsörgünk még egy darabig az ágy szélén vagy frissen fürgén indulunk elvégezni a reggeli teendőinket. Hogy első dolgunk elkészíteni a reggeli kávét-teát, vagy első a fürdőszoba......... Aztán így megy ez egész nap.

Jó döntés, rossz döntés

Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy döntéseink minősíthetőek. Egy-egy döntést jónak vagy hibásnak, rossznak ítélünk meg utólag.

Gyakran hallom, olvasom, hogy emberek a múltbéli döntéseiket rosszként minősítik. Miért teszik ezt?
Amikor hozunk egy döntést, annak mindig következményei vannak, Ha a következmény kényelmetlen, kellemetlen számunkra, akkor azt mondjuk:
- Rosszul döntöttem! -
Ilyenkor meghozzuk az újabb döntésünket:
- Legközelebb ilyen helyzetben másként döntök. -
Aztán eljön a következő hasonló helyzet és két eset lehetséges.
1., Tényleg másként döntünk.
2., Ugyanúgy döntünk, ahogyan korábban.

Mi fog történni az 1. esetben? Biztos-e, hogy most jónak minősíthetjük a döntésünket? Egyáltalán nem biztos. Ismét el fogjuk dönteni a döntés következménye alapján, hogy ez a döntés jó volt-e vagy rossz. S a minősítés alapján döntünk a legközelebbi hasonló helyzetben hozandó döntésünkről.

És mi fog történni a 2. esetben? Vajon biztos-e, hogy ugyanaz lesz a következmény, mint az elsőben? Biztos-e, hogy ismét rossznak minősítjük a meghozott döntést? Egyáltalán nem. Ebben az esetben is ítélhetjük meg utólag jónak és rossznak is a döntésünket.

Hát akkor mi a "fészkes fene" az oka annak, hogy egy döntésünk jó vagy rossz minősítést kap tőlünk?!

A helyzet lehet hasonló, de korántsem ugyanaz, mint a korábbi. A szereplők lehetnek hasonlóak, de nem feltétlen ugyanazok. Ami a korábbi hasonló helyzetben hibásnak tűnt, az most lehet  helyes döntés is.

Döntésünk függ attól, hogy mi motivál bennünket a döntés meghozatala pillanatában. Melyik "belső tanácsadónk"-ra hallgatunk. A Büszkeségünkre? A Tapasztalatainkra? Az Ésszerűségre? Netán a Szívünkre?

Döntésünk függ a szocializációnk során bevésődött normáktól. Az adott pillanatban, minket körülvevő környezettől. A tanulmányainktól. Az előző döntés óta szerzett tapasztalatainktól.

Döntésünk függ attól, hogy a korábbi döntés következményeit -ha azt rossznak, hibásnak minősítettük - tudtuk-e olyan nézőpontból vizsgálni, hogy milyen pozitív hatással tud lenni mégis az életünkre? Mit tanulhattunk meg e döntés következménye által? El tudtuk-e engedni a kellemetlen helyzetet, vagy hordjuk magunkban azóta is, mint egy bőrünk alá fúródott, fekélyesedő tövist?

Mindezek közrejátszanak abban, hogy döntésünket jónak vagy rossznak minősítjük-e.

Döntéseink csakis a mieink. Senki és semmi nem dönthet helyettünk! 

Hajlamosak vagyunk másokra fogni, hogy azért döntöttem rosszul, mert XY azt javasolta. Ám XY nem tudta helyettünk meghozni a döntést. Azt bizony mi hoztuk meg az adott pillanatban, valamelyik "belső tanácsadónk" segítségével.

Nézzünk erre egy szélsőséges példát!

Ha valaki fegyvert fogna ránk, és azt követelné, hogy vegyük el valamely szerettünk életét, vagy különben ő végez velünk, akkor a döntést, hogy megtesszük-e, amit kér, vagy feláldozzuk a magunk életét, esetleg megpróbálunk egy harmadik utat és szembeszállunk vele, ki hozza meg?
Az a személy, aki fegyvert fog ránk? Nem! A döntést mi fogjuk meghozni, és döntésünk következményeiért is mi vállaljuk a felelősséget.
Bár a helyzetet, amiben a döntést meg kell hoznunk támadónk idézi elő, ám dönteni nem fog helyettünk. Mi fogjuk felmérni, hogy az adott helyzetben melyik döntés következménye adja majd számunkra a legelfogadhatóbb eredményt.

De vajon létezik rossz és jó döntés?

Ennek a fenti példának a döntéseit hogyan minősíthetjük?

Ha a magunk életét mentjük, és teljesítjük támadónk utasítását, az vajon jó vagy rossz döntés?
Ez attól függ, hogy milyen szempontból nézzük.

A természet alapszabálya, hogy az egyén túléljen. Tehát a természet törvényei alapján ez az ésszerű döntés. Szívünk alapján azonban valószínűleg rossz döntésként ítélnénk meg. És bizonyára a Kedves Olvasók is rengeteg nézőpontot tudnának felsorolni a döntés minősítésére.

Ha a szerettünk életét mentjük és feláldozzuk a magunkét az vajon jó vagy rossz döntés?
Szívünkre hallgatva, valószínűleg helyes döntésnek minősítenénk. Ám bizonyára lenne, aki helytelennek ítélné meg önfeláldozásunkat. Hiányolná, hogy miért nem kerestünk lehetőséget, hogy szembeszálljunk támadónkkal és esélyt adjunk a magunk és szerettünk megmentésére is.

Ha úgy döntünk, hogy megpróbálunk szembeszállni támadónkkal, az jó vagy rossz döntés?
Most az lehet a válasz, az attól függ, hogy megmenekültünk-e ezen akció következtében.
Lesz aki erre azt válaszolja, mindegy, hogy mi lesz a kimenetele, de legalább megpróbáltuk. Ha nem sikerül az akció és valamelyikünk áldozatul esik, lesz aki azt mondja majd helytelen döntést hoztunk.
És ebben az esetben is lenne még rengetegféle megítélése a döntésünknek.

Döntés = Felelősség vállalás = Szabadság

Aki e sorokat olvassa
és eljutott eddig a pontig, már milliószám hozott meg döntéseket az életében. Döntései pedig ide vezettek, ehhez a bejegyzéshez és ahhoz a pillanathoz az életében, ahol éppen most tart.

Lehet ez a helyzet első látásra jó Önnek, mondjuk, mert lesz tőle néhány új felismerése és lehet rossz is, mert nem ért egyet ezekkel a gondolatokkal és úgy érezheti, csak az idejét vesztegette az olvasásával.
Ám egy biztos. Ez a bejegyzés nem kényszerítheti Önt semmire. Hiszen ha ezt a cikket olvassa és minősíti, akkor Ön szabad, és szabadságában áll döntéseket hozni.

Vagyis, döntéseink nem jók vagy rosszak, csupán egy-egy újabb lehetőséget nyitnak meg számunkra.
Döntéseink újabb és újabb élethelyzetbe vezetnek bennünket.
Aztán ebben a helyzetben szabadon dönthetünk, hogy hogyan lépünk tovább.

Döntéseinkkel felelősséget vállalunk a döntés következményeire. Felelősséget, hogy a következményeket vállaljuk, s azokat az adott pillanatban, legjobb tudásunk szerint dolgozzuk fel.

Döntéseink a szabadságunk, melyekkel szabadon alakíthatjuk életünk történéseit. Bármelyik "belső tanácsadónk"-ra hallgatunk is, döntéseink biztosítják szabadságunkat és fejlődésünket életünk során.

Légy szabad!

Kedves Olvasó, kívánom, hogy jusson el arra a pontra, amikor döntési helyzeteit egy új lehetőségként tudja átélni minden egyes esetben, és döntése következményeit már nem minősíti jónak vagy rossznak, csupán egy új helyzetként látja, amiből tovább léphet!

Van aki egyedül is könnyedén rá tud nézni különböző külső és belső nézőpontokból a helyzetére, és eljut a döntés szabadságának megéléséhez, ám van akinek ez nem megy egyedül.

Ön nincs egyedül! Én itt vagyok és szívesen segítek.

Keressen meg és segítek külső nézőpontokból ránézni a helyzetére, hogy a döntések és következményeik az Ön számára is megadják a döntés szabadságának élményét és felszabadultan mondhassa ki:
DÖNTÖTTEM!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Első szülinapi nyereményjáték!

MA VAN BLOGOM ELSŐ ÉVFORDULÓJA! 

Nagyon köszönöm minden kedves olvasómnak, hogy kíváncsi volt az írásaimra!

Örömömet igyekszem megosztani az olvasókkal, ezért úgy döntöttem, hogy indítok egy szülinapi játékot.

A játék menete:

1., Válassza ki az elmúlt egy év bejegyzései közül azt, amelyik Önhöz a legközelebb áll, a legtöbb hasznos információt tartalmazta, vagy a legjobban tetszett!

2., Írjon a kiválasztott bejegyzés alá, a megjegyzésbe egy kérdést a bejegyzéssel kapcsolatban, hogy mi érdekelné még a témával kapcsolatban, vagy ha az érdekli, hogyan alakult volna a történet, ha az egyik szereplő másként döntött volna a történet egy adott pillanatában (azt is megírhatja, hogy Ön hogyan döntött volna a helyében!)

3.,  Ossza meg ennek a nyereményjátéknak a Facebook bejegyzését!




A résztvevők között 3 könyvet fogok kisorsolni.
A három szerencsés nyertes, nagy példaképem, Gary Chapman doktor egy-egy könyvét fogja megnyerni.

A könyvek címei:

EGYMÁSRA HANGOLVA (Ebből a kiadványból megismerheti az 5 szeretet nyelvet.)

A SZERETET MINDENT LEGYŐZ (Ebben a könyvben szívszorító, tanulságos történetek találhatóak a szeretet hatalmas erejéről.)

PARÁZS A HÓ ALATT (Egy csodás karácsonyi történet a szeretetről.)




Sorsolás  2015. június 6.-án!

                                                                   



                                                                      Az Ön life-coach partnere:
                                                                      Kóbor Virág (virag.kobor kukac gmail.com)

"Hol a boldogság mostanában?"

"Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában."

Mondja Petőfi Sándor a Téli világ című versében.

De tényleg kedves Olvasóm, mindenki, folyamatosan keresi a boldogságot, és vajon megtalálja?

Olyannak tűnik a boldogság, mint Samuel Beckett Godotra várva című művében Godot Úr.
Estragon és Vladimir meg van arról győződve, hogy létezik. Kitartóan "várnak" rá, ám Godot Úr sosem jön el. Nem tudják pontosan milyen Godot Úr, hol van, hol kellene találkozni vele, csak várják, várják és várják az eljövetelét.

Mi mindannyian úgy sejtjük, hogy van boldogság, nem tudjuk pontosan megfogalmazni milyen is az, mitől is következik majd be, csak azt, hogy valami nagyon jó állapot lehet, és reméljük, hogy elérjük.

Mi is a boldogság pontosan? Hogyan és hol lehet elérni? 

Tényleg nem tudjuk, hogy mi segít bennünket a boldogság állapotához? És, hogy mi akadályoz?

Estragon és Vladimir vajon akkor sem találkozott volna Godot Úrral, ha ők tettek volna valamit a találkozásért, és nem csak passzívan vártak volna az eljövetelére?




Jó-jó! - mondhatja most a kedves Olvasó - de én teszek érte. Kitűzök célokat, teszek a céljaimért, még el is érem őket többnyire. És mindig azt gondolom, hogy ha ezt a célt most elérem, akkor bekövetkezik az áhított boldogság. Aztán elérem a célt, egy pillanatnyi örömet valóban érzek, aztán elillan és megint csak a vágy marad a boldogság után, s minden kezdődik elölről. Hát akkor meg mi az oka, hogy mégsem érem el a tartós boldogság állapotát?!

Megnyugtathatom Önt kedves Olvasóm, helyesen teszi, hogy célokat tűz ki maga elé és azokat elérve rövidebb-hosszabb időre átéli rendre a boldogság pillanatait. Az is jól van, hogy aztán ez az érzés alábbhagy, s újra érezzük a hajtóerőt, hogy újabb célok után indulva újabb és újabb boldog pillanatot szerezzünk magunknak.

Tanulságos történet lufikkal!

Ahhoz azonban, hogy a két cél között is átéljünk boldog pillanatokat, ezáltal szinte folyamatosan a boldogság állapotában leledzünk, szükség van még valamire. Adnunk kell másoknak, örömet szerezni a szűkebb és tágabb környezetünknek.

A minap olvastam egy nagyon érdekes történetet, amely nagyon szemléletesen és érthetően mutatja meg, hogy miért nem érik el oly sokan az áhított boldogságot. Felidézem most Önnek kedves Olvasó, és biztos vagyok abban, hogy amint elolvassa, a homlokára fog csapni, hogy milyen végtelenül egyszerű a titok!

"Egyszer egy 50 fős csoport vett részt egy előadáson. Az előadó egyszer csak megállt a beszédével, és úgy döntött, inkább egy gyakorlattal szemlélteti a mondanivalóját. Adott minden résztvevőnek egy-egy lufit, és arra kérte őket, írják rá a nevüket. Majd összegyűjtötték a lufikat, egy másik szobában. 
Ezután arra kérték a résztvevőket, hogy mind menjenek be egyszerre a szobába és 5 percen belül keressék meg a saját nevükkel a lufijukat. Mindenki kétségbeesetten kereste hát a saját lufiját, lökdösődtek, totális káoszba fúlt az egész.
Így végül senki nem találta meg a saját lufiját.
Most arra kérték őket, hogy szabadon válasszanak egy-egy lufit, és adják oda annak a személynek, akinek a neve rá van írva. 
Néhány percen belül mindenkinek meglett a lufija.
Ekkor az előadó így szólt: "Pontosan ez történik velünk az életünkben is. Mindenki kétségbeesetten keresi a saját boldogságát, nem tudván, vajon hol lehet. 
A saját boldogságunk viszont mások boldogságában rejlik. Adj másoknak boldogságot, és megtalálod a sajátod. 
Ez az emberi élet értelme..."

Nos? Ugye, hogy milyen egyszerű ez?

Adj többet s légy egyre boldogabb!

Nap mint nap adhatunk egymásnak támogatást a közben is, hogy a céljaink elérésén fáradozunk. Egy kedves elismerő mondat, egy apró ajándék, egy kis idő és figyelem a másik felé, egy simogatás, vagy egy szívesség formájában. S ezzel már be is aranyoztuk a másik napját, miközben annak öröme, hogy látjuk felderülni a másik arcát a saját napunkat is jobbá teszi.
Így jobb kedvvel és több energiával folytathatjuk utunkat kitűzött célunk felé.

Ismerek számos olyan embert, aki minden tevékenységével, egész munkásságával folyton ad az embereknek, s "furcsa" módon mindeközben nem gyengébb és fáradtabb a sok adástól, hanem egyre jobban kivirágzik, egyre energikusabb és egyre boldogabb.
És ők nem olyan híres személyek (még!), mint Teréz Anya, hanem teljesen hétköznapi köztünk élő személyek.

Közülük kettőt szeretnék itt most név szerint kiemelni, a teljesség igénye nélkül, mert nagyon nagyra becsülöm őket, s megismerésük Önnek is adhat egy kis pluszt kedves Olvasóm.

Az egyikük a testvérem Szoó Judit író, aki megalkotta a Kilófaló életmód rendszert, mellyel emberek százainak segít, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben. E mellett pedig nap mint nap ad egy-egy "napsugaras bejegyzést az ő Toscánájából", melyek olvasása közben kivirul a lelke olvasóinak, miközben maga is egyre szebb, fiatalosabb és sikeresebb.

A másik hölgy Vörös Szilva, konzulens, tanácsadó, tréner és író, aki a munkája során, szintén több száz embernek nyújt segítséget naponta, hogy elérjék kitüzött céljaikat, S mind emellett naponta ad egy-egy apró "boldogság bon-bont" ismerőseinek, és ismeretleneknek a különböző közösségi médiákban, amit látva az embernek aznapra mosolygós lesz a lelke és megerősíti bennünk, hogy az élet szép és élni érdemes. S bizony Szilva is, ellentétben a fizikával egyre szebb, fiatalabb és boldogabb.

Javaslom kövesse Juditot és Szilvát és biztosíthatom róla, hogy sok örömet fognak szerezni Önnek is!

Ha pedig szeretne elindulni a boldogság fent említett útján, hogy végre naponta élhesse át a boldogságot, ha szeretne sok-sok örömet adni és kapni, de nem tudja miképp vágjon bele, forduljon hozzám bizalommal, segítek elindulni ezen a gyönyörű úton.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Hogyan lettem én olyan, mint Mr. Darcy?

Kedves Olvasóm,

Ha olvasta ennek a "trilógiának" első két részét (az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatja), akkor már ismeri annak történetét, hogyan tette tönkre lányaimmal a kapcsolatomat a rózsaszín szemüveg. Folytatást ígértem, hát tartson velem most újra!

Munkamegosztás

Amikor az ideális férjet elképzeltem, mindig egy kedves, bátor, sikeres, szorgalmas ember alakja rajzolódott ki előttem, aki biztonságot nyújt. Amikor aztán a férjembe beleszerettem, abban a bizonyos rózsaszín szemüvegben pont ilyennek láttam őt. 

Ideje arról is szót ejtenem, hogyan vezetett a rózsaszín szemüveg jelenség kis híján a házasságom végéhez.

Már a kapcsolatunk kezdetén megállapodtunk abban, hogy az ősidők óta ismert munkamegosztást választjuk. Enyém a gondoskodás róla, az otthonunkról és a majdani gyermekeinkről, ő pedig az anyagi szükségleteinket teremti elő.

Jó néhány évig így is működött kettőnk szövetsége. Imádtam őt, pont olyan volt, mint amilyennek mindig is képzeltem. Boldog voltam mellette. Ám furcsa volt, hogy a környezet folyton olyan megjegyzéseket tesz rá, amik egyáltalán nem jellemzik őt. Én kedvesnek láttam. Mégis gyakran kaptam a szüleimtől, testvéreimtől, barátaimtól azt a kritikát, hogy a párom nyers, és nagyon gorombán beszél velem.

Egyszer összetörtem az autómat.

Nem volt nagy baleset, de az egyik sárvédőt le kellett miatta cserélni. Velem voltak a gyerekek is, ezért jobban megviselt az eset. Zaklatottá tett, hogy bajuk eshetett volna az én hibámból. 
Amikor hazamentem azonnal elmeséltem a férjemnek. A reakciója nem volt épp hízelgő. Épp nálunk volt egy barátnőm, aki a hallottak után így szólt hozzám:
- Hogy bírod őt elviselni. Hazajössz, elmondod, hogy mi történt, ő pedig elkezd szentségelni, hogy milyen kárt tettél az autóban?! Azt meg se kérdezte, hogy te meg a gyerekek jól vagytok-e?
Én észre se vettem, hogy a hogylétünk felől nem is érdeklődött, és nem is éreztem bántónak a férjem kirohanását.

És már megint kiesnek azok a fránya rózsaszín lencsék

Mindaddig, amíg a gyerekek lekötötték minden energiámat, én ideálisnak láttam a páromat. Aztán egyszer csak, mintha egy csipkerózsika álomból ébredtem volna, hirtelen egyre több hibáját fedeztem fel. Úgy éreztem teljesen megváltozott. Gyakran volt lekezelő velem, nagyon sok időt töltött távol, otthon is csak a munkájával volt elfoglalva, nem foglalkozott a gyerekeinkkel, ha beszéltem hozzá meg se hallotta.
A szemére vetettem, hogy megváltozott, undok, figyelmetlen, munkamániás ember lett belőle.
Ő pedig csodálkozva bámult rám. Hiszen ő most is olyan, mint amikor elvett feleségül. Nem változott semmit. Eddig nem volt semmi bajom vele. Nem érti miről beszélek.
Egyre feszültebbé vált közöttünk a helyzet. Én követeltem, hogy változzon vissza azzá, akibe beleszerettem, neki meg fogalma sem volt, hogy mit akarok tőle. 
Veszekedések, hisztik. S hamarosan azon kaptam magam, hogy azt fontolgatom, külön kellene válni.
Hát így tettem tönkre a házasságomat a rózsaszín szemüveggel...

Mr. Darcy, avagy úgy szeretlek, ahogy vagy

Szerencsére nem itt ér véget sem a lányaimmal, sem a férjemmel való történetem.
Mindhárom esetnek a végkimenetele Happy End lett.

Egy barátnőm, aki szemtanúja volt mindhárom folyamatnak, tisztán látta, hogy az én készülékemben van a hiba. Majd a coaching módszereit alkalmazva (bár akkor még nem is tudtuk, hogy mi is pontosan a coaching) segített helyre tennem a dolgokat.
Elhívott egy kávéra az egyik gyorsétterembe. Órákig beszélgettünk. A beszélgetés folyamán döbbentem rá, hogy mi is történt  valójában. Segítségével sikerült kívülről rálátnom a történtekre. 
Ráébredtem, hogy hogyan is bánt el velem az a bizonyos rózsaszín szemüveg.
Első lépésként el kellett fogadnom, hogy sem én nem lehetek a fejemben lévő ideális anya, sem a családom tagjai nem lehetnek az én képzeletem szerinti ideális gyerek vagy férj.
Ők olyanok, amilyenek.

A szeretet pedig azt jelenti, hogy olyannak kell elfogadnom őket, amilyenek valójában. 

Megtanultam őket úgy szeretni, ahogyan Mr. Darcy fogalmazta a Bridget Jones naplójában.

......úgy szeretlek, ahogy vagy!

Amikor erre a felismerésre eljutottam, gyakorolni kezdtem.
Nagyon odafigyeltem, hogy pontosan őket lássam minden élethelyzetben, és ne azt akit látni szeretnék. Hogy ne ítélkezzem, ha valamit nem úgy tesznek, ahogyan szerintem kellene. 
Nehéz volt. 
Sokszor kellett nekifutnom, mert - főleg az elején - nem mindig tudtam megállni, megjegyzés, vélemény nyilvánítás nélkül. De minél többet gyakoroltam, annál jobban ment.
Évekbe telt, és mára eljutottunk odáig, hogy mindhármukkal harmonikus a kapcsolatom.
Az érdekes az, hogy miután én elkezdtem változni, ők is megváltoztak. Már nem kényszerből, hanem teljesen önkéntesen.
A férjem, ma már valóban kedves velem és figyelmes. Odafigyel a gyerekeinkre, őszintén érdeklődik irántuk és időt szán arra, hogy foglalkozzon velük, s hogy velem legyen.
Az első kislányom ma már hetente felhív és újra őszintén beavat az életébe, mert nem tart attól, hogy ismét én akarom majd irányítani.
A második kislányommal is hetente beszélünk és ő is engem hív ma már, ha tanácsra vagy segítségre van szüksége, mert tudja, nem fogom az ostoba elvárásaimmal újra gúzsba kötni.
A legnagyobb elismerést is tőle kaptam néhány évvel ezelőtt.
Egy alkalommal azt mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy sokat javult a kapcsolatunk, és hogy nagyra értékelem, hogy megváltozott. A válasz így hangzott:
- Nem anya, nem én változtam. Te változtál meg.

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak......... 

Ma már úgy gondolom anélkül, hogy bárkire, bármilyen ideális képet kéne ráerőltetnem, valóban egy nagy "ideális" családom van.

Történeteimből már láthatja a kedves olvasó, hogy a coaching gyors, hatékony és tartós segítséget nyújt egy-egy családi kapcsolat helyrerakásában. Gyakran tud békésen megoldani, már-már pattanásig feszült helyzeteket is.

Ha Önnek, ismerősének, családtagjának az enyémhez hasonló gondjai vannak, keressen meg, tegyünk pontot együtt az ádáz állapotok végére!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Anyaságom története

Kedves Olvasóm,

előző írásomban ígértem, hogy elmesélem a saját történeteimet a rózsaszín szemüveggel kapcsolatban. Íme itt az első.

Az ideális kép a családról az én fejemben úgy nézett ki, hogy ott vagyok én a "koszorús anya",

körülöttem sok gyerek és egy férj, aki ehhez a családhoz megteremti az anyagiakat.
El is kezdtem megteremteni ezt az ideális állapotot 19 évesen.
Találtam egy kedves fiút, akit ripsz-ropsz felruháztam az ideális társ tulajdonságaival. Hiába mondták nekem a környezetemben, hogy nem teljesen olyan, amilyennek én látom. Meg voltam győződve, hogy mindenki félreismeri őt.
Az ideális édesanya az én fejemben elsősorban gondoskodó és figyelmes volt, ugyanakkor szigorú, aki kemény munkára és szorgalomra neveli a gyermekeit.
És az ideális gyerek?
Gyönyörű, okos, szorgalmas, mindenben követi a szülei útmutatását, kedves, udvarias, sikeres, egy szóval: TÖKÉLETES.

Az első

Aztán megszületett az első kislányom.
Természetesen tökéletes volt. Gyönyörű baba, élénk, figyelmes.
Nagyon gyorsan tanult. Minden "kötelező" mozgást (hasra fordulástól a járásig) idő előtt megcsinált. Ahogy nőtt és fejlődött "minta gyerek" lett.
Szófogadó volt, még azt is jól csinálta, amit nem kívántam meg tőle. Kiválóan teljesített az iskolákban.

Nem voltak kamaszkori határdöntögetések, hisztik, lázadások. Milliószor áradoztam, hogy ő olyan, amilyen gyereket az ember megálmodik magának.
Én mindehhez igyekeztem egy nagyon biztonságos, szerető családi légkört megteremteni számára. Ha döntenie kellett javaslatokat tettem, amit ő rendre el is fogadott, mert igyekezett megfelelni az elvárásaimnak.
Sőt olyan közösségeket választottam a számára, melyek szintén nagyon biztonságos, emberi környezetet biztosítottak.

Aztán egyszer csak kipotyogtak a rózsaszín lencsék a szemüvegből!
Már fiatal felnőttként, önállóvá vált.
Kirepült az óvó családi fészekből, ahol mindig megmondtam neki, hogy hogyan legyen, és elkezdett önálló döntéseket hozni. Már nem avatott be a dolgaiba. Igyekezett megállni a helyét egyedül.
Néha hibázott, nem az elvárásaimnak megfelelően döntött dolgokban, mert másra vágyott, mint amit én helyesnek tartottam.
Ilyet korábban nem láttam tőle, s én döbbenten álltam az előtt, hogy mennyire megváltozott az én jó kislányom.
Ezután négy nagyon nehéz év következett. Hatalmas kudarcként éltem meg, hogy már nem olyan "mintagyerek", amilyennek én addig láttam.
Én folyamatosan azon küzdöttem, hogy visszatereljem elkószált báránykámat a "helyes" kerékvágásba. Ő pedig nem értette, hogy miért akarom őt mindenáron megváltoztatni.
A végén már szinte nem is beszéltünk egymással, s ha mégis, akkor az biztosan vitába torkollt.
Így tette tönkre az én rózsaszín szemüvegem a kapcsolatomat az első kislányommal........

A második

A második kislányom is tökéletesnek indult.
Csodásan szép kisbaba volt.
Boldog voltam immár két csodás kislány anyukájaként.
Rá is gyorsan felaggattam az ideális gyerek képét, különösen azért, mert az első gyereknél ez nagyon bejött.
De ő nem hagyta magát.
Szabadságra született.
Kényelmes volt, minden mozgást csak az utolsó pillanatban produkált. Én persze próbáltam minden eszközzel elérni nála, hogy igyekezzen, de hiába. Újra és újra próbálkoztam, ám ő nem volt hajlandó illeszkedni az én ideális gyerek képemhez.

Szenvedett.
Börtönnek érezte az otthonát, engem pedig egy szigorú börtönőrnek.
Nehezen vette az akadályokat.
Lázadt ellenem és minden ellen, ami szabályok közé próbálta őt szorítani.
Átéltünk egy nagyon viharos kamaszkort, majd nem kevésbé viharos középiskolás éveket.
Rengeteg konfliktusunk volt, mire felnőtté vált.
Hamar elköltözött.
Hetekig alig tudtam róla valamit.
Nem akart velem szóba állni sem.
Én pedig keseregtem, hogy nem tudtam megváltoztatni, nem tudtam belőle ideális gyereket faragni.
Mi lesz így vele az életben?!
És mi lesz az én elképzelésemmel a tökéletes családról?
Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul......


Hogy rendbe jött-e a kapcsolatom a lányaimmal, arról majd a következő bejegyzésben mesélek.
Ha kíváncsi mi lett velünk, tartson velem legközelebb is!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

A rózsaszín szemüveg

Kedves Olvasóm,

nagyon nehéz az embernek bevallani, még saját magának is, hogy családi konfliktusai gyakran abból adódnak, ha a valódi, hús-vér szülő, férj, gyerek és saját maga helyett egy megálmodott személyt akar szeretni. Beszéltem már a konfliktusok kiváltó okairól a "Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött" és az "Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!" című írásaimban is. Amiről most írok, - a rózsaszín szemüveg - egy újabb jelenség, ami coachinggal nagyon jól orvosolható.

Ideális képek

Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jövünk a saját vágyaink, és a minket körülvevő közösségek hatására kialakítunk ideális szerepeket. Megfogalmazzuk magunknak, hogy például milyen a jó édesanya, a jó édesapa, milyennek kell lennie egy testvérnek. Aztán, ahogy cseperedünk és egy tágabb közösségbe kerülünk kialakul az ideális barát képe, majd a férfié vagy nőé, akibe

beleszerethetünk, azután az ideális férj vagy feleség paraméterei is megszületnek bennünk, az anyósé és apósé, s végül de nem utolsó sorban az ideális gyermek, vő, meny, majd unoka tulajdonságai is megfogalmazódnak bennünk.

De hát mi ezzel a baj?!

Tényleg miért baj az, ha van egy ideális képünk azokról, akikkel kapcsolatba kerülünk életünk során?
Ez egyáltalán nem baj.
Sőt, szükséges, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mi az ideális számunkra.
Olyan ez, mint egy iránytű. Például, amikor barátokat választunk, vagy éppen társat, akkor tudnunk kell valamihez viszonyítani azt a személyt, akivel kapcsolatba kerülünk. Vajon mennyiben is hasonló vagy éppen eltérő attól, aki számunkra megfelelne?

Akkor, hogy okozhatja mégis a kapcsolataink kisiklását az ideális kép?!

A baj ott kezdődik, hogy elsősorban az érzelmeink mozgatnak bennünket. Ennél fogva, főleg a kapcsolat kezdetén, (és ez nem csak a szerelemre igaz!) nem a józan eszünkkel látjuk a másikat,

hanem egy felfokozott érzelmen - a rózsaszín szemüvegen - keresztül. Ilyenkor pedig nem azt a személyt kezdjük látni, aki ott áll előttünk, hanem felruházzuk őt azokkal a tulajdonságokkal, amik számunkra az ő szerepében ideálisak. Így aztán anyánk, gyermekünk, szerelmünk, stb. úgy tűnik fel számunkra, mint "maga a megtestesült tökély" (ahogyan azt Mary Poppins mondaná).

Ha kiesik a rózsaszín lencse a szemüvegből

A szerelemnél emlegetik általában, de minden felfokozott érzelmi kötődésre igaz, hogy egy idő után, ha az érzelmek csillapodnak és a normál szintre állnak be, úgy érzékeljük, hogy a másik megváltozott.

Egyre többször hasonlítjuk őt össze a bennünk lévő ideális képpel, és érzékeljük, hogy még csak nem is hasonlít arra, akit mi elképzeltünk magunknak. Vádaskodni kezdünk, hogy mennyire megváltozott a másik, próbálunk hatással lenni rá, hogy "változzon vissza!". Az esetek többségében hiába. Sőt, a változással megvádolt hozzátartozónk értetlenül áll előttünk, hogy ő mindig is olyan volt, amilyen most. Nem érti, hogy mitől "bolondultunk meg" hirtelen és miért akarunk belőle teljesen más embert faragni.


Velem is megtörtént

Én különösen érzelem vezérelt ember vagyok. Ennél fogva az én életemben számtalanszor előfordult, hogy emberi konfliktusaim abból adódtak, hogy az általam teremtett ideális képet pillanatok alatt ráaggattam az általam megszeretett személyre.
Én elég hosszú ideig képes voltam a rózsaszín szemüvegen keresztül látni a másikat, aztán - szinte egyik pillanatról a másikra -, hullott ki a szemüvegből a rózsaszín lencse, s ott állt előttem valaki, aki vajmi kevéssé hasonlított arra, "akit én megszerettem" korábban. Ilyenkor óriási késztetést éreztem az előző állapot visszaállítására, és komoly nyomást gyakoroltam a személyre a változás érdekében.

Így ment tönkre a kapcsolatom a legidősebb lányommal és futott zátonyra kis híján a házasságom is.
A másik hiba, amit a rózsaszín szemüveggel elkövettem, amikor viszonylag hamar kiderült, hogy a másik nem felel meg az ideális képemnek, erőnek erejével akartam őt betuszkolni az általam kialakított ideális kép kalodába. Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul.


Hogy mi történt velünk, mi lett a történetünk vége és hogyan lehetett volna ezeken a helyzeteken segíteni a coachinggal, arról fogok írni a következő írásaimban.

Ha kíváncsi személyes történeteimre, várom vissza a blogra hamarosan!

                                          Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                          virag.kobor kukac gmail.com