2014. október 19., vasárnap

Hogyan engedjem el a gyerekemet?

Az a lényeg, hogy még minden nap hazajön!

Kedves Olvasóm, aki gyermeket hoz a világra és felneveli őt, előbb-utóbb átéli azt, hogy a gyerek elkezd leválni a szülőről. Eljön a pillanat, amikor a családon kívüli közösség már érdekesebb, izgalmasabb, s csak rövid időre húzódik vissza a fiatal a családba, megnyugodni, feltöltődni kicsit, aztán rohan tovább.
Van úgy, hogy mi szülők ezt olyan nehezen viseljük, hogy az otthon töltött rövid idő is inkább konfliktusokkal teli, nem pedig feltöltő, megnyugtató. De tudjuk, hogy még minden nap hazajön, és ez nyújt némi vigaszt számunkra.

..de azért még nálunk lakik.

Aztán eljön a pillanat, amikor már egy komoly párkapcsolatba kerül a gyermekünk.
Szerelmes.
Minden gondolata, minden szabad perce "azé" a lányé vagy fiúé. Már nem alszik otthon minden este, sőt egyre gyakrabban alszik "nála". De azért még nálunk lakik, hetente egyszer kétszer még együtt vacsorázunk, s reménykedünk, hogy ez még jó darabig így lesz.

Mostantól "Vele" fog élni!

Egy napon pedig bejelenti, hogy elköltözik. "Vele" fog élni.
A bejelentés örömteli, ha látjuk, hogy boldog a párja mellett a gyerekünk, és boldogsága a legtöbbünk számára a legfontosabb dolog.
Ugyanakkor torokszorító és fájdalmas is, mert ezentúl már nem hozzánk jön haza, ritkán látjuk, akkor is csak beugrik egy fél órára.
Mi pedig ott állunk az "üres" lakásban, és nem tudjuk mit kezdjünk magunkkal. Üres lett az élet, nincs kiért és miért tenni a dolgunkat. Esetleg ott a párunk, de ő is hasonló érzésekkel küzd.
Mivel mindketten a gyerekre összpontosítottunk az elmúlt huszonvalahány évben, kevés mondanivalónk van egymás számára. Nem akarjuk elengedni a gyereket, de muszáj. Mit tegyünk?

Miért alakul ez így? Miért fájdalmas elengedni? Miért marad üresség utána?

Volt már Ön ebben a helyzetben, Kedves Olvasóm?
Vagy még kicsik a gyerekei és előtte áll ennek a megmérettetésnek?
Esetleg éppen, most éli át ezeket a nem könnyű perceket?

Amikor megszületik a gyermekünk, teljesen kiszolgáltatott, minden pillanatban szüksége van ránk. Sokunkban kialakul ilyenkor egy - valljuk be, euforikus érzés  -, hogy "fontos vagyok valakinek
igazán", "nélkülözhetetlen vagyok", "mi már örökre összetartozunk", stb., amibe nagyon könnyű beragadni és ez teljesen érthető is. Ilyenkor hajlamosak vagyunk életcélunkká tenni, hogy ezentúl csak a gyerekünknek élünk, a legfontosabb dolgunk az ő életének egyengetése lesz.

Rámehet a házasság is..

Olyannyira bele lehet ebbe keveredni, hogy néhány házasság, röviddel a gyermek megszületése után zátonyra is fut, mert az anya már csak "anya". Mindent és mindenkit hátrasorol. Az apa, aki korábban az asszony életének fontos szereplője volt, egy idő után szeretné visszakapni a feleségét, de nem sikerül neki bárhogy próbálkozik, vagy nincs elég kitartása, ereje, hogy visszaszerezze az asszony figyelmét és odébb áll.

A gyermeknevelés oltárán hozott áldozat eredménye.....céltalan, kiüresedett élet

Az anya egyedül marad a gyermekével, egyedül neveli fel, rengeteg áldozatot hoz, hogy mindent megadjon neki, gyakran nem keres társat sem, hogy minden figyelmét és energiáját a gyereknek adhassa, s közben szépen lassan elveszíti önmagát, elidegeníti önmagát a világtól. Elmaradnak a barátok, testvérek, rokonok, mert nem kapnak kellő figyelmet ők sem. S amikor a gyerek bejelenti, hogy új családot alapít, akkor jön az üresség, a "vége az életemnek" gondolat.

Ekkor sajnos hajlamosak vagyunk helyet követelni a gyerek további életében is, nem engedjük el. "Hiszen mi mindent feláldoztunk érte, nekünk ez jár!". Ami bizony tönkreteheti a gyermekünk életét, vagy a kapcsolatunk megy tönkre imádott magzatunkkal. ("Amiért persze az a "perszóna" vagy "csirkefogó" a hibás, aki elcsábította tőlünk, nem pedig mi!")

Van aztán olyan helyzet is, amikor a pár mindkét tagja, teljes egyetértésben, a gyermek(ek)re koncentrál születésüktől, és mindkettőjük következő 20 évét a gyerekek gondozása, nevelése teszi ki, ám ha az életük csak erről szól, akkor bár ketten maradnak "egyedül", de a "Mit fogunk mi most kezdeni magunkkal a következő 20 évben?!" gondolat itt is felmerül. Itt sem marad el az előző pontban leírt következmény, a kötelező további szoros kapcsolat erőltetése, a rossz viszony, a vádaskodás.

Mit tehetünk, hogy elkerüljük ezeket a torokszorító pillanatokat? 

Mit tehetünk, ha már bekövetkeztek? Hogyan engedjük el a gyermekünket úgy, hogy ez mindkettőnk számára örömteli és ne fájdalmas legyen?

Vannak olyan családok is, ahol másként történnek ezek a dolgok. A gyerekek önállósodása nem éri traumaként a szülőket. Élik tovább a saját életüket, és kiegyensúlyozott, boldog kapcsolat marad köztük és a gyermekük között. Hogyan csinálták ők? Miért nem lett úrrá rajtuk a céltalanság érzése? A gyerekek miért nem idegenedtek el tőlük?

Egy biztos, ott, ahol a leválás "zökkenőmentes", a szülők, nem adták fel önmagukat, nem rendelték alá egész életüket a gyereknevelésnek. Nem a gyerek életének egyengetése volt az életcéljuk.
Ők is ugyanúgy gondoskodtak a gyermekeikről, ugyanolyan bensőséges viszonyban voltak velük, ugyanúgy szerették a gyermeküket.

Vagy mégsem ugyanúgy? 

Nem bizony!
Az ő életükben megmaradt saját személyiségük, a párkapcsolat és a karrier fontossága.
Vajon ki tud többet adni a gyerekének önmagából, aki rabszolgaként ugrál körülötte, teljesítve minden kívánságát, feláldozva önmagát, vagy az aki önálló személyiség tudott maradni, aki önálló életet képes élni és evvel példát állítani a gyereke számára?
Fontos, hogy mindig legyenek önálló, saját pillanataink az életünkben.
Olyanok, amikor csak magunkkal foglalkozunk (pl. hobbizunk, kényeztetjük önmagunkat testileg-lelkileg).
Olyanok, amikor a társunkkal foglalkozunk (pl. beszélgetünk, egymásra figyelünk, intim pillanatokat élünk meg együtt).
Olyanok, amikor a társas kapcsolatainkat ápoljuk (pl. barátokkal, rokonokkal találkozunk, részt veszünk társadalmi eseményeken).
Olyanok, amikor a karrierünket egyengetjük (pl. munkahelyen, vagy távmunkában, esetleg önálló vállalkozóként).
Nagyon nagy szükségünk van az életünk ezen pillanataira! És bármilyen hihetetlen, mindezek mellé kényelmesen elfér életünkben a gyermekeinkre fordítható, szeretetteljes figyelem, nevelésük és gondozásuk is.
Ha így élünk, nem lesz gond boldogan útnak indítani gyermekeinket.

Gyors felmérés. Önnél egyensúlyban vannak élete területei?

Kedves Olvasóm, akár  a kicsi gyermekeit neveli Ön éppen, akár a leválás fájdalmas pillanatait éli át, tegye fel magának a kérdést, a gyermekei nevelését tette-e élete céljává, vagy megmaradt önálló embernek, akinek az életében egyensúly van?
Szán(t)-e időt önmagára?
Szán(t)-e időt a társára?
Mi helyzet a társas kapcsolataival?
A családon és háztartáson kívül van-e (volt-e) karrier útja más területen?
Írja le egy papírlapra a kérdésekre adott választ! Készítsen felsorolást, mi mindennel foglalkozik (foglalkozott) a gyerekein és a háztartásán kívül!
Ha elkészült olvassa fel magának, és mérlegelje, melyik területre, mekkora hányad megy (ment) el az életéből!
Ha egyensúlyt talált, akkor valószínűleg jó úton halad(t).
Ha az arányok eltolódtak egyik vagy másik irányba, érdemes lenne tenni annak érdekében, hogy kiegyensúlyozódjanak a területek.

A jó hír, hogy soha sincs késő rendbe tenni az életünket!

Ha úgy érzi jó volna kiegyensúlyozni az életében a fent felsorolt területeket, könnyedén engedni útjára a gyermekét, vagy helyrehozni vele a leválás során megromlott kapcsolatot, de nem tudja merre induljon, akkor keressen meg bátran! Segítek megtalálni az utat.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com