2016. november 10., csütörtök

Politizálok? Avagy hogyan kerül az amerikai elnök választás a Coach asztalára


A választás eredménye: Rémálom!

Amikor megtudtam az amerikai elnökválasztás eredményét, szabályosan lefagytam. Már a Brexit kapcsán is azt gondoltam, hogy a józan ész fog győzni a szavazáson, és a Brittek jól látják, hogy mennyire nagy butaság a kilépés, de tévedtem.
Aztán látva, hogy az eredmény után mennyien a fejükhöz kaptak és nyilvánosan kijelentették, hogy hiba volt azt hinni, hogy az egyes szavazók voksa nem számít, megnyugodtam. Még egyszer ez nem fordul elő gondoltam, mert látva, hogy milyen galibát okoz a meggondolatlan lelkesedés, minden ember jobban oda fog figyelni ezentúl a világon.
És most, hogy az amerikai nép is belelépett a csapdába, úgy éreztem, vége a világnak. Aztán még olvastam is egy-két cikket, "okos" emberek tollából, akik hasonlóan elképedtek, és csúnya jövőt jósoltak, és rendesen összeomlottam.

ÉBRESZTŐŐŐŐŐŐ!

Észre sem vettem, hogy mit teszek magammal és a saját világommal, miközben riadtan festegettem le magamban a közelgő "világvégét".
Szerencsére vannak nálam éberebb kollégáim - most nevezetesen Monostori Timi - akik józanok tudtak maradni és gyorsan felrázzák azokat, akik hozzám hasonlóan kicsit megtántorodtak a hírtől.
Kedves Olvasóm, ha hasonlóan aggodalmas lelkiállapotba került az utóbbi idők politikai történéseitől, mint én, kérem, mindenképpen szánjon néhány percet Timi mondanivalójának meghallgatására!
Azonnali hatású, nagyon fontos, ébresztő gondolatok.

Timi video üzenete itt letölthető!


Nos, már jobban is van?

Én azonnal felébredtem a rajtam úrrá levő rémálomból a video láttán!

Kedves Olvasóm, biztos vagyok benne, hogy Önt is felrázták Timi mondatai.

Szeretnünk kell saját magunkat, hiszen ez a kulcsa, az alapja annak, hogy az életünk irányítói lehessünk és a minket körülvevő világgal jó viszonyban tudjunk lenni. Ha én nem szeretem, nem fogadom el magam, akkor hogyan várhatnám, hogy mások szeressenek?
S ha szeretem magam, akkor ugye nem tehetem meg, hogy bántom, rémisztgetem magamat?!

Ne feledje! A rettegés rettegést fog vonzani, olyan emberekkel találkozunk, akik szintén rettegnek, mert velük lesznek közösek az érzéseink. Olyan cikkekbe botlunk, amelyek mindenféle rémisztő változásról szólnak, s ezek fel fogják erősíteni a rettegést bennünk. Egy rettegő ember pedig begubózik, elbújik, védelmi intézkedéseket tesz és biztosan nem hoz előremutató, bátor döntéseket.
A rettegő ember könnyen befolyásolható, nem ura a saját életének, a saját sorsának. Ugye Ön nem szeretne a saját életében egy báb lenni, akit a sors ide-oda rángat?
Ha Ön olvassa ezt a blogot, akkor biztosan nem!
Akkor Ön, Kedves Olvasóm, olyan személy, aki jobban szeretne élni, jól akarja magát érezni a saját életében, s biztos vagyok abban, hogy már van is jó pár pozitív gondolata, hogy ez a mostani világpolitikai helyzet, hogyan tudja az Ön életét pozitívan befolyásolni, és mit tud Ön tenni most azért, hogy ez a világ még jobb hely legyen.


Politizálok?

Nem, nem szándékom belefolyni a politikába! A világ eseményei azonban megtörténnek és ha nem figyelünk oda, akkor negatív befolyással lehetnek az életünkre, ezért fontosnak tartom, amit Timi is elmondott, hogy ilyenkor mindenki, aki segítő foglalkozást űz, szólaljon meg és segítsen átfordítani pozitív irányba a gondolatokat. Én is ezt teszem most.

Tegye le most Ön is a voksát egy jobb világ mellett, építsünk együtt egy boldogabb világot, mert igenis, mindenki pozitív hozzáállása és gondolata számít!

Ha Ön is egyetért Timi gondolataival és szeretne segíteni másoknak, ne habozzon, ossza meg a videot, vagy saját pozitív gondolatait itt a blogban, vagy a Családi Lendületváltó Coaching Facebook oldalán!

                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com





2016. április 23., szombat

És akkor ti most elváltatok?

Figyelem!

Személyes ihletettségű bejegyzés következik!

Többnyire mások történetei késztetnek bejegyzés írásra, bár volt már olyan történet egy évvel ezelőtt, ami éppen rólam szólt, hát most ismét egy ilyen következik.

Valaki feltette nekem a címben szereplő kérdést nemrégiben.

                                                        "És akkor ti most elváltatok?"

Hogy miért kérdezte?!
Mert egy átmeneti időre, több ezer kilométerre költöztem a férjemtől.
Az emberekben ilyenkor az első gondolat, hogy bizonyára megromlott a kapcsolat köztük és elváltak.
Esetünkben azonban nincs szó se elromlott kapcsolatról, se válásról.

"Na, de akkor hogy van az, hogy külön éltek?"- hangzott a következő kérdés.

Hát lássuk csak, hogy is lehet ez!?

Bort iszik és vizet prédikál??????


Életem a képzeletbeli felező vonalhoz érkezett, pár nap múlva betöltöm a 49. évet és belekezdek az 50. évembe. Már érlelődött bennem pár éve, hogy valahogy változtatni szeretnék az életemen. A gyerekeim kirepültek, a munkám már jó ideje nem okoz örömet (na nem a coaching, volt nekem mellette egy másik foglalkozásom is íróasztal mellett), nem vagyok eléggé motivált, fizikailag sem vagyok jó állapotban. Szóval olyan kiadós életközépi válság féle.....hiába a Coach is csak ember!

A coachingban az egyik leggyakoribb probléma, amin az Coachee nem tud egyedül átlendülni, éppen az életközépi válság.
Hát hogy néz az ki, hogy segítek az ügyfeleimnek túllendülni ezen a válságos időszakon, biztatom őket, hogy lépjenek ki a komfort zónából, kezdjenek új dolgokba, keressenek új célokat, aztán én magam pedig ücsörgök a komfort zónámon belül és sajnálgatom magam?!

NEM. NEM, ezt nem tehettem!

Példát kellett mutatnom!

Döntöttem tehát tavaly év végén, elköltözöm egy másik országba, megismerkedek egy másik nyelvvel, másik kultúrával, keresek új kihívásokat, amik majd inspirálnak újabb célok kitűzésére.

De hát én nem vagyok szingli!

Tavaly már 30 éve volt, hogy összekapcsolódott az életünk a férjemmel, azóta nem is igen voltunk egymás nélkül, az élet minden területén szorosan összefonódtak a mindennapjaink.

Ilyenkor sok ember retteg, hogy mi lesz, ha a másik megtudja, mire készül, talán tönkremegy a kapcsolatuk, talán szakítanak..... Éppen ezért mondanak le sokan az új kihívásokról és törődnek bele, hogy most már mindig unalmas, céltalan életük legyen.

Amikor előálltam a döntésemmel, hogy én valami új dologba akarok kezdeni, mégpedig több ezer kilométerrel odébb, biztos voltam abban, hogy a párom nem esik kétségbe, nem kezd el zsarolni, nem hagy el. És valóban.....

Mert egy igazán jó párkapcsolatban van igazi szabadság!

Meglepte az ötlet, az biztos, de mert igazán szeret, inkább a döntésem okai, a cél érdekelte, s hogy mit várok ennek a változásnak a hatására. Aztán átgondolta, hogy ő hogyan akarja a saját életét alakítani az én változtatásom ismeretében. Ő úgy döntött akkor, hogy egyelőre nem tart velem.
És ez így van jól...

Mert bár egy pár életében nagyon sok a közös pont, a közös cél, kellenek a közös élmények, sikerek, de akkor lesznek igazán boldogok, ha mindkettőjük ura marad a saját életének, és úgy hozhatja meg a döntéseit, hogy a másik támogatja ebben.
Ha valaki igazán szeret, akkor odafigyel a párjára, észreveszi rajta a jeleket, hogy a másik nem érzi jól magát a jelenlegi életében. És azt is tudja, hogy ennek válságnak az oka nem a kettejük kapcsolatában keresendő.

A szabad madár mindig hazaszáll


Az igazi szabadság éppen abban rejlik, hogy ha repülni akar a másik, akkor hagyom repülni.
Örülök a szárnyalás közben érzett boldogságának, hisz a repülés után, megújulva úgyis visszatér, s boldogabbak leszünk, mint korábban.
Egy másik lehetőség, hogy nekem is kedvem támad a szárnyaláshoz és én is repülök vele, s együtt hódítjuk meg a végtelent.
De még az is lehet, hogy én nem repülni, nem is maradni vágyom, hanem a tengereket akarom meghódítani és abba az irányba indulok, amíg a párom repül.
De mindketten tudunk a másikról végig (és ez a mai eszközrendszerrel már majdnem olyan, mintha nem is lenne köztünk távolság), boldogok vagyunk, ha látjuk, hogy ő új erőre kap és biztosak vagyunk egymás szeretetében és abban, hogy az utunk közös, még ha látszólag egy ponton kettévált is, de valahol a távolban újra össze fog kapcsolódni.

A nyitott házasság valami más!

Félreértések elkerülése végett fontos tisztáznom valamit.
Az általam fent leírt szabadság a kapcsolatban nem azonos a nyitott házassággal.
A fizikailag, átmenetileg külön élés egy igazi szeretet kapcsolatban nem jelent egyik fél részéről sem igényt arra, hogy egy harmadik-negyedik fél is belépjen!
Mert NEM, nem a kapcsolatunk romlott el, csak az adott pillanatban, a saját céljaink megvalósítása érdekében, átmeneti időre, fizikailag távol kerülünk egymástól, de a lelkünk nem távolodik, sőt, a másik távolléte megerősíti bennünk, hogy összetartozunk.

Kívánom Önnek kedves Olvasóm, hogy igazi szeretet kapcsolatot tudjon kialakítani a párjával, amely szabadságot ad és nem gúzsba köt, nem birtokol!


                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com



2016. február 27., szombat

Gyötrelmes változások

A székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-templom fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt plébánosának, Botár Gábornak gyönyörű búcsúlevelét olvastam nemrég. A levél utolsó gondolata pedig elindított bennem egy másik gondolatsort. Köszönöm a plébánosnak, hogy sorai az alábbi bejegyzés megírására ösztönöztek. Nyugtassa Isten Békében!

Az idézetet és a kapcsán felmerült gondolataimat osztom most meg Önnel Kedves Olvasóm.

A sas története 

"Fajában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal, hiszen 70 évig is élhet. De kemény döntést kell meghoznia, hogy elérhesse ezt az életkort. 40 éves korában hosszú, hajlékony karmaival többé már nem tudja megragadni a táplálékául szolgáló zsákmányát. Hosszú, éles csőre meggörbül.
Elöregedett, nehéz szárnyai a vastaggá vált tollak hatására akadoznak a mellén. Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat: vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas
folyamatán esik át. A sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie, és a fészkén kell ülnie. Itt a sas addig ütögeti csőrét a sziklához, amíg csőre ki nem szakad. Miután csőre kiszakadt, kivárja, hogy kinőjön új csőre. Ezután kiszaggatja karmait. Amikor új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait. Ezután még további 30 évig él. Öt hónappal később sor kerül az újjászületése utáni első híres repülésére, és újra megtanul repülni."- szóltak a plébános szavai.

Pusztulás vagy marcangoló fájdalom

Sokunk életében vannak olyan fordulópontok, mint a sas madáréban. Amikor olyan változásokra van szükség, melyek teljesen kibillentenek bennünket a komfort zónánkból, és hosszas, fájdalmakkal terhelt átalakuláson kell keresztül mennünk.
Amikor elérkezik ez a fordulópont, kinek-kinek máskor, 30, 40, 50, 60 évesen, vagy még később, akkor a döntést, hogy "elpusztulunk, vagy testünket-lelkünket marcangolva újjászületünk" egyedül kell meghoznunk. S a változás fájdalmas folyamatát is egyedül kell végigélnünk.

Miért?!

Sok oka lehet annak, hogy életünket fenekestül fel kell fordítanunk.
Lehet egy késői felnőtté válás, más néven "kapunyitási pánik", ami manapság nem ritka a "mama-hotelek" világában.
Lehet oka, hogy egy kapcsolat, amit tán öröknek hittünk, mégis véget ér, és az elválás utáni légüres térben valahogy fel kell újra építenünk magunkat.
Lehet, hogy életünk előző szakaszában olyan döntéseket hoztunk, melyek eredménye, hogy mindent elvesztünk, amit addig magunkénak tudtunk, s emiatt kell átértékelnünk mindent, és elölről kezdeni az életet.
Felgyorsult és elidegenedett világunkban a munkavállalót már nem mint embert és az ember mögött álló családot veszik számításba, hanem csak egy csavarként a gépezetben, mely könnyedén kicsavarható és másikra cserélhető. Ha valaki elveszíti a megélhetését biztosító munkáját, s bele kell vágnia a munkakeresésbe, bizony az is embert próbáló időszak elé néz.
Ma már az sem ritka, hogy valaki az élete közepén azt a döntést hozza meg, hogy szülőföldjéről áttelepül egy másik országba, egy másik kultúrába, és saját bőrén tapasztalja meg az újjászületésnek ezt a keserves formáját.
S lehet a sokat emlegetett "kapuzárási pánik", amikor először szembesülünk az öregedés jeleivel, s rádöbbenünk, hogy nem vagyunk a szó szoros értelmében halhatatlanok.

Csőr és tejfog

A fentiek egyesével is komoly emberi próbák, s irgalmatlan nehéz velük megbírkózni egyedül, de legtöbben sikeresen átvergődik magukat rajtuk. Ám amikor ezek közül egyszerre több is bekövetkezik, azt már nem biztos, hogy egyedül átvészeli az ember.
Ilyenkor egyre mélyebbre ássuk magunkat a fájdalomban. Elkezdünk befelé fordulni. Elzárkózunk a külvilágtól.
"Ülünk a sasfészekben, de hiába ütjük újra és újra a sziklához használhatatlanná vált csőrünket, az csak nem akar kiszakadni, csupán fájdalmaink erősödnek egyre."

Mi lehet itt a gond?! Miért nem tudunk megszabadulni a problémától és továbblépni?!

A félelem és a fájdalom arra késztet bennünket, hogy befelé, a problémánk felé figyeljünk.
Képtelenek vagyunk más nézőpontból rátekinteni a helyzetre. Minden félelmetes és újabb fájdalmat ígér. Ha ilyenkor "fel tudnánk szállni és fentről magunkra tekinteni, bizonyára gyorsan észrevennénk, hogy elég volna csak egy kicsit más pozícióban, egy másik szikla darabhoz koppantani a már meglazult régi csőrt és az szinte fájdalom mentesen zuhanna a mélybe, helyet adva az új élet kezdetét jelentő csőrnek."

Emlékszik kedves Olvasóm? Amikor kicsi gyermek volt és meglazult a tejfoga, piszkálgatta a nyelvével, vérzett, és minden nyomásra egy kicsit fájt, de napokig nem pottyant ki. Aztán valaki egyszer azt mondta:
- Kössünk rá egy cérnát, a másik végét meg a kilincshez, s egy pillanat alatt, fájdalom mentesen megszabadulsz majd a fogadtól, ha becsapjuk az ajtót! -
Ez egy másik, külső nézőpont volt. Magától sose jutott volna az eszébe. Ám miután kipróbálta ezt a módszert, rájöhetett, hogy tényleg, egy pillanat alatt, fájdalom mentesen kiesett az a fogacska. S többé nem kellet tartani a fogváltás kellemetlenségeitől.

Coach-al vagy Coach nélkül? Légy bátor, kérj segítséget!

Ahogyan a sas vagy a kisgyermek, a nagy sorsfordulótól szenvedő felnőtt is befelé tekint. De befelé nincs más csak fájdalom és ugyanazok a sehová nem vezető megoldások. Mi akik kívülről látjuk őt, nem értjük, miért nem kér már segítséget?!

Vajon Ön melyik személlyel szeretne azonosulni kedves Olvasóm?
Azzal aki egyedül birkózik élete nagy problémájával, elnyúló, hosszú csatában, s végül egyedül kimászva a gödörből, erejét vesztve vonszolja magát tovább vagy azzal, aki rövid időn belül megismer egy másik nézőpontot és annak ismeretében, energikusan kilép a helyzetből és tovább indul egy boldogabb életben?

Sajnos a legtöbbünk úgy lett szocializálva, hogy segítséget csak a gyenge, önállótlan ember kér.  Aki máshoz fordul segítségért, az kiszolgáltatja magát.
A fenti példa viszont jól mutatja, hogy ha vesszük a bátorságot és nehéz helyzetünkben segítséget kérünk, nem hogy veszítenénk, de időt és energiát nyerünk!

Ne feledje, a Coach nem ítélkezik, hanem elfogad, kezet nyújt és segít átkelni a túlsó partra!
Ha tehát nehéz élethelyzetbe kerül, legyen bátor, kérjen segítséget!

                                                             Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                             virag.kobor kukac gmail.com