2014. december 15., hétfő

Az idén nem én akarok lenni a GRINCS!

Kedves Olvasó,

testvérem a blogjában nagyon sok személyes ihletésű történetet ír. A közelgő Karácsony most engem is arra ragadtat, hogy kicsit személyesebb hangvételű bejegyzést írjak.

Gyerekeim kedvenc karácsonyi meséje a GRINCS volt, amikor még kicsik voltak, bár szerintem még most - felnőttként is - szívesen leülnek elé így az ünnep közeledtével. Nem is csoda, hiszen minden benne van, amiről a karácsony szól.
Benne van a csoda várás, a felfokozott érzelmek, a külsőségek eltúlzása, a család, a csalódás, a fájdalom és a szeretet.
Az ünnepek, különösen a Karácsony, - a "szeretet" ünnepe - kivált belőlünk olyan dolgokat, amik aztán eltorzítják a várva-várt, csodás Karácsony estét.

Hogyan váltam GRINCS-é?

Fiatal asszony koromból számos olyan Karácsonyra emlékszem, amikor este pont úgy éreztem magam, ahogyan a GRINCS. Utáltam a Karácsonyt, és akkor még nem tudtam, hogy miért.

Mint a legtöbben, én is varázslatos Karácsony estét szerettem volna rendezni a családom számára.
Adventi készülődéssel, gyönyörűen feldíszített lakással, fantasztikus vacsorával, csillogó, óriás karácsonyfával és persze olyan titokzatos ajándék dobozokkal, amik pontosan azokat az ajándékokat rejtik, amelyekre a gyerekeim és a férjem vágytak.

Hogy a fent leírt, idilli Karácsony este megvalósuljon, úgy november táján nagy erővel elkezdtem készülődni.

"Grincsesedési" útmutató lépésről-lépésre

Először is jó sok pénzre volt szükségem. Osztottam-szoroztam, aztán a férjem elé álltam a  kialakult karácsonyi költségvetéssel. Ennél a pontnál kezdődtek a gondok! Férjem, aki jóval földhöz ragadtabban élte meg az ünnepeket, szépen sorban kurtította a listámat és annak pénzigényét.
Én pedig érveltem, vitatkoztam, duzzogtam, hogy szánt szándékkal tönkreteszi ezt a szép ünnepet. Aztán morogva, mérgesen vonultam vissza, mondván így már nincs is
kedvem az egészhez. Itt kezdődött rendszeresen a "grincsesedésem".

Később aztán összeszedtem magam. Kell a gyerekeknek a csoda! Átdolgoztam hát a terveket, a listákat az "engedélyezett" költségvetésre, és nekiálltam összevásárolni mindazt, amire szükség lesz. Élelmiszerek, ajándékok, kellékek és a többi....Loholtam, cipeltem, szervezkedtem, és december minden napján hulla fáradtan dőltem be este az ágyba. Napról napra fáradtabb voltam, és eközben egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy kész lesz minden Szenteste 6 órára, amikor csilingel a Jézuska.
Szóval minden nap egy kicsivel morgósabb lettem, ahogyan az egy GRINCS-hez az illik.

Ez alatt kicsit elhanyagoltam a munkámat (közös vállalkozásunkban dolgoztam a férjemmel). Férjem pedig még intenzívebben végezte a dolgát, hogy legyen miből kifizetni a "csodás" Karácsonyt.
Én meg duzzogtam, hogy miért nem vesz részt Ő is jobban az előkészületekben?! Szóval "grincsesedtem" rendesen.

Eljött a nagy nap. Sütés-főzés hajnaltól, közben lázas takarítás, fenyő díszítés, a gyerekek pedig egész nap azt hajtogatták, hogy mikor jön már a Jézuska?
Férjemnek még akadt délelőtt néhány "fontos, halaszthatatlan" dolga, tehát csak késő délután állította fel a fát. Szóval este hatkor, az egész napos örültek háza után, végre szólt a csengettyű, szikráztak a csillagszórók, és a gyerekek csillogó szemmel, visítva rohantak és keresték a fa alatt álmaik ajándékát. És persze mi is bontogattuk a magunkét.

Végre, talán most jött el a csodás pillanat, amikor tényleg olyan a Karácsony este, amilyennek lennie kell!

Vagy mégsem?

A kezemben lévő ajándék egy háztartási eszköz volt. :(
- Szóval rólam neki csak a házimunka jut az eszébe?! - gondoltam.
Férjem is csak egy halvány "Köszi"-t mondott, forgatva kezében a csillogó ezüst ékszereket (mandzsetta gomb, nyakkendő tű, nyaklánc és karkötő).
A gyerekek kicsit jobban örültek, bár nem pont azt a babát szerették volna a lányok, de azért az is jó lesz, és nem pont az a LEGO szett volt a menő az oviban, mondta a fiam, de legalább LEGO.

Csöndes vacsora az ünnepi asztalnál, aztán a gyerekek eltűntek a szobájukban, a férjem leült a TV elé és kapcsolgatott, hátha talál valami "rendes" filmet is a sok karácsonyi családi film helyett. Én meg a konyhába vonultam mosogatni és már teljesen a GRINCS-csé váltam. Már utáltam a Karácsonyt, és fogadkoztam, hogy jövőre nem csinálok semmit, egye meg a fene a "szeretet" ünnepét.

És így ment ez éveken át, mígnem egyszer tényleg azt mondtam magamnak:

Az idén nem én akarok lenni a GRINCS! 

Elhatároztam, hogy tényleg nem görcsölök rá. Olyan lesz az ünnep, amilyenre sikerül.

1., Felhagyok a nagyszabású előkészületekkel, a drága tervekkel. Nem vásárolok újabb díszeket a lakásba, hanem azt használom, ami már meg van. Nem írok össze horribilis összegeket ajándékra. Mit gondol, ettől fogva volt-e közöttünk konfliktus a férjemmel a karácsonyi költségvetést illetően?

2., Nem próbálok meglepetés ajándékokat venni, hanem listát íratok a gyerekekkel, hogy mire vágynak. Megkérdezem a férjemet, hogy ő mit szeretne és én is elmondom neki, hogy mire vágyom. Ön szerint ettől az évtől fogva ki kapott ékszert és ki valami hasznos szerszámot?

3., A kívánság listák ismeretében sokkal kevesebbet kellett ajándék után rohangálni, mint korábban, így több idő maradt a saját munkámra a cégben. S miután megkértem rá, a férjem igyekezett részt vállalni az előkészületekből. Korábban is szívesen segített volna, de addig azt látta, hogy én egyedül akarok mindent megoldani, hát nem avatkozott bele. Így többé az sem okozott közöttünk vitát a párommal, hogy ki, miből mennyire veszi ki a részét.

4., Szenteste napján a gyerekek és a férjem segítettek a takarításban, amíg én a főzéssel foglalkoztam. Már délelőtt állt a fa és együtt díszítettük. Nem volt fontos, hogy 6-ra kész legyünk, és ennek ellenére, már jóval korábban elkészültünk mindennel. Csengettyűszó után mindenki örömmel bontogatta az ajándékát, örömteli beszélgetés folyt a vacsora asztalnál, aztán még órákig együtt voltunk a nappaliban a karácsonyfa körül.

Én pedig boldogan állapítottam meg, hogy megvalósult az a csodás Karácsony, amire mindig is vágytam. És azóta minden Karácsony ilyen hangulatú. Nem görcsölünk rá, nem fáradunk bele, nem veszekszünk az anyagiakon, mert nem ez a fontos.

A FONTOS TÉNYLEG A SZERETET, HOGY EGYÜTT VAGYUNK, ODAFIGYELÜNK A MÁSIKRA, 
ÉS NEM CSAK AZ ÉVNEK EZEN AZ EGY NAPJÁN! 

Kedves Olvasóm,

kívánok Önnek és családjának csodás, békés és szeretetteljes Karácsonyt!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Ajándékul fogadja el tőlem ezt a verset:

Reményik Sándor: 

Csendes csodák 

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát!
A mindennap kicsiny csodái
nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog!

Ez a finom kis kalapálás
nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat.
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez?S hogy tükröződni
látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök.
Szitáló, halk sziromcsodák,
S rajtuk át Isten szól: JÖVÖK!


2014. november 29., szombat

Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!

Mikor forduljon az ember Coach-hoz?

Minél előbb!

De hát mit jelent a minél előbb?!

A problémákat leghatékonyabban a keletkezésükkor lehet orvosolni.
Minél tovább várunk, a probléma annál nagyobbra nő, annál több ága-boga lesz, egyre erősebb és szerteágazóbb gyökeret ereszt a kapcsolatban, s eljön az idő, amikor olyan erős lesz, hogy már feltör a felszínre, ahogyan a fák gyökerei törik fel a járdát. A fák gyökerei ideális esetben lefelé törekszenek és stabilitást, tápanyagot szolgáltatnak a fának. Ha viszont a mélyben a feltételek nem megfelelőek, akkor a gyökerek rendellenesen, felfelé indulnak növekedésnek. Kapcsolataink gyökerei is akkor táplálnak és tartanak bennünket össze, ha a mélyben nincsenek ott konfliktusaink.
Amikor a gyökerek elérik a felszínt, elbotlunk a feltüremkedő gyökerekben, és dühünkben kivágjuk a fát. Ahogyan, a kapcsolatainknak is véget vetünk, ha már elviselhetetlenül, fojtogat bennünket.

Pedig, ha csemeteként mondjuk átültettük volna, hogy a kertben adjon árnyat, akkor elkerülhettük volna a fa elpusztítását és hasznos maradna a számunkra.
Vagyis érdemes az első egyet nem értések sikertelen rendezése után Coach-hoz fordulni. Ilyenkor még "beszélnek" egymással a felek. Nem azon kell dolgozni, hogy egyáltalán újra szóba álljanak egymással, hanem azt lehet kialakítani, hogy hogyan kerüljék el s ha egyszer-egyszer mégis kialakul, és hogyan kezeljék a felmerülő konfliktusokat.

És miért alakulnak ki a konfliktusaink?

Előző bejegyzésemben már szót ejtettem egy komoly problémáról, ami konfliktust, eltávolodást okozhat két ember között.

Manapság a kapcsolatainkat rengeteg dolog torzítja, ami a kapcsolat megromlásához vezethet.
Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül.

Szerepkórság

Nem merünk őszintén kitárulkozni a másik előtt, ezért szerepeket játszunk a családban, a munkahelyen, az iskolában és egyéb más embercsoportban. Olyan szerepeket veszünk fel, amit helyénvalónak tartunk, vagy elvárnak tőlük az adott csoportban, mert attól tartunk, hogy ha őszintén önmagunkat adjuk, akkor a másik majd visszaél ezzel vagy nem leszünk számára elég vonzóak.
Ön minden kapcsolatában őszinte kedves Olvasóm?

Mi baj lehet abból, ha szerepet játszom?- kérdezheti most.
Nos, a szerep nem mi vagyunk. Persze belőlünk van, sok mindenben egyezik velünk, ám kihagyunk belőle ezt-azt. Például ingerlékenységet, birtoklási vágyat, stb. ami pedig szintén hozzánk tartozó tulajdonság. Lehet nagyon profi, lehet nagyon a csoportba illő a szerepünk, de nem tudunk állandóan és következetesen mindig a szerepben maradni. Ahogyan például féllábon sem tudunk folyamatosan állni. Időnként vagy megtámaszkodunk, vagy letesszük egy pillanatra a lábunkat. Képzelje el, hogy partnere a szerepet látja maga előtt, amit Ön brilliánsan alakít. Olyan reakciókat vár Öntől, ami a szerepre jellemző. Ám néha kibillen a szerepéből - jellemzően, ha erős érzelmi hatások érik hirtelen - s ilyenkor a valódi, őszinte énje reagál a helyzetben. Ez a reakció pedig meglepi partnerét, hisz nem erre számított a szereptől. Minél hosszabb ideig kell a szerepben lennünk, s minél közelebb áll hozzánk érzelmileg a másik személy, annál gyakoribb lehet az ilyen kibillenés. S a konfliktusok egyre gyakoribbak lesznek. S hipp-hopp, már egész komoly gyökereket sikerült növesztenie kapcsolatunkban a problémának.
Nem lenne jobb, ha kapcsolatainkban elejétől magunkat adnánk? Mennyi konfliktustól kímélnénk meg magunkat?

A bizalmatlanság átka

Folyton gyanakszunk, folyton bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Hátsó szándékot keresünk. Ez folyik még a csapból is nem igaz? TV, rádió, Internet, újságok. Mindenhonnan csalásról, bűnesetekről, korrupcióról hallunk.
Ráadásul, a fent leírt szerepjátszásból adódó "meglepetések" is növelik bizalmatlanságunkat. Pedig stabil kapcsolat csak bizalomra épülhet! Ha nem tudok teljesen megbízni a társamban, ha folyton azt figyelem, vajon valós-e amit tesz, amit mond. Ha megkérdőjelezem viselkedésének valódiságát, abból megint konfliktus lesz, tehát az a bizonyos fa, egyre durvább gyökereket fog ereszteni.
Mit gondol, jó volna ezt a helyzetet megelőzni?

Megvalósítatlan célok buktatói 

Leszoktattak bennünket arról, hogy tegyünk magunkért, a céljainkért, hogy változtassunk, ha egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, mert akkor a legjobb esetben is ránk nyomják az önző, rosszabb esetben öntörvényű, törtető, vagy még rosszabb esetben az antiszociális bélyegét.
Ön átélt már ilyet?
- Ne lógj ki a sorból!- halljuk gyakran - Ne akarj többet elérni, mint, ami adatik!
Vajon ki tud több pozitívat nyújtani a környezetének lelkileg, emberileg? A céljait elérő, elégedett ember, vagy az aki lemond az álmai megvalósításáról?

Lássunk egy példát!

Ha egy édesanya, a gyermeke 1 éves korában úgy dönt, hogy ő most már vissza szeretne menni dolgozni (nem anyagi nehézségek miatt!), mert szeretné a karrierjét építeni, elérni egy bizonyos szintre a szakmájában, az esetek többségében milyen reakciót fog kapni a környezetéből?
Hát lesznek fejcsóválók! Lesznek olyanok, akik rosszallásukat fejezik ki. Karrieristának nevezik! Megkapja, hogy - Milyen anya az ilyen! Ahelyett, hogy maga gondoskodna róla, idegenekre bízza a babát! Minek szül az ilyen gyereket! -
Hallottak már hasonló véleményeket?

Na de, vajon tényleg rosszat tesz a gyerekével az az asszony, aki meg akarja valósítani a család mellett a saját céljait? Mikor tud ő többet nyújtani a gyermekének és a férjének? Ha otthon marad 3 évig, miközben vágyódik a munkájára és nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha visszamegy dolgozni, elégedett és kiegyensúlyozott lesz?
Én úgy tapasztalom, hogy ahol az asszony, lemond a saját céljairól és otthon marad 3 évig, ott sokkal több lesz a családban a konfliktus, több lesz a borúlátás, türelmetlenség egymással és a gyerekkel szemben. S már kezdi is törni a konfliktusfánk gyökérzete a talajt.
Ahol viszont a mama is lehetőséget kap a saját céljai elérésére, ott ugyan csökken az együtt töltött idő mennyisége, ám a minősége határozottan jobb lesz. Ritkábbak a konfliktusok. Amikor otthon van a család, van idő és türelem egymásra és a gyerekre.

Lehet, hogy Ön most azt kérdezi magában, miről beszél ez a Coach?! Miért ne lehetne elégedett és kiegyensúlyozott egy asszony, ha otthon neveli a gyerekét és gondoskodik a családjáról?!
Természetesen lehet. Én 4 gyermekes édesanyaként 10 évet töltöttem otthon, és boldog emberként éltem meg azokat az éveket. Ám nekem akkor ez volt a célom, anyának és háziasszonynak lenni. Vagyis teljesítettem a célomat. Szakmát pedig csak ezután szereztem, tehát nem mondtam le semmiről az anyaság kedvéért. Ám ha szülés előtt szereztem volna diplomát és épp csak elkezdődött volna a pályám, lehet, hogy vágytam volna elérni a céljaimat a munka világában is sokkal hamarabb.
Szóval ez helyzet és személyiség függő, de egy biztos, nagyon fontos, hogy tehessünk a céljainkért, hogy elérjük azokat, mert ezzel stabilabbá tesszük emberi kapcsolatainkat is.

Örülj, hogy van munkád, társad, hely, ahova hazamehetsz!

Rászoktattak bennünket arra, hogy ne lépjünk ki az éppen adott helyzetünkből, maradjunk csak a „biztonságos”, megszokott, sokszor minden tekintetben, kényelmetlen élethelyzetünkben, mert az még mindig jobb, mint felborítani a megszokottat, változtatni. Hisz a változás félelmetes, az új helyzet bizonyára valami szörnyű dolog lesz! Veszteség ér bennünket, ha a jelenlegi helyzetet megváltoztatjuk. Örüljünk csak annak, ami van, ne kockáztassunk!
Kapott Ön már ilyen intelmet?

Ez is hatással lehet az egymáshoz és önmagukhoz való hozzáállásunkra. Ki ne vágyna arra, hogy mindig jobb és jobb emberi kapcsolatban éljen? Hogy szebb és kényelmesebb otthonban éljen? Hogy olyan munkát végezhessen, ami örömet is okoz nem csak jövedelmet teremt?

Mégis, ha valaki arról beszél, hogy váltani szeretne, mert nem örömteli a munka számára, akkor hamar szembesül azzal: - Örülj, hogy egyáltalán van munkád! A mai világban nem könnyű munkát találni. Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha valaki arról beszél, hogy megromlott a kapcsolata a párjával, vagy nem kedveli annak ilyen vagy olyan viselkedését, tenni kéne valamit, akkor a következő válasszal találkozhat: - Örülj, hogy van egy ilyen rendes párod, és "csak" egy ilyen "kis hibája" van, különben meg nagyon rendes ember! Dolgozik, nem iszik, jól keres! vagy a másik nem esetén: Rendben tartja a háztartást, gondoskodik a gyerekekről és még a munkahelyén is helyt áll! Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha pedig arról beszélünk, hogy nem megfelelő az otthonunk beosztása, földrajzi helye, esetleg komfort fokozata, akkor megkaphatjuk a következőt: - Örülj, hogy van otthonod, van hová hazamenned! Más ennyi idősen még a szüleinél kénytelen meghúzni magát. Maradj nyugton, ne kockáztass!

S ha hallgatunk a jó szándékú személyre, aki arra bíztat bennünket, hogy ne változtassunk, akkor újabb tápanyagot kaphat a konfliktus fánk a gyökér nővesztéshez, hisz nem érezzük jól magunkat, s ilyenkor bosszantóbbak az apróságok is, így könnyebben kerülünk konfliktusba a környezetünkkel.

Miért ne éljünk úgy, ahogy igazán jól esik? Miért ne tegyünk érte? Hasonlóan az anyukás esethez, gondolja végig, hogy melyik ember nyújt sokkal több pozitívat a környezetének, aki jól érzi magát az adott élethelyzetében, vagy aki kényelmetlenül?

Erős vagyok, megoldom egyedül!

Nem tudunk, nem merünk segítséget kérni. Miért?
Aki segítséget kér az gyenge.- hallhattuk már annyiszor.
Nem teregetjük ki a család szennyesét idegen előtt!- szól az intelem.
Mit fog szólni a környezet, ha megtudják, hogy nem boldogulok egyedül? Erős vagyok, megoldom.- gondoljuk gyakran.

Rendben, ne teregessük ki a családi szennyest ország-világ elé, ebben egyetértek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyjuk addig fajulni a dolgokat, hogy a végén ország-világ hallja, lássa a botrányos szétválásunkat? Amikor már csak a látványos fakivágás maradt megoldásként?

Nem lett volna jobb akkor kezelni a problémáinkat, amikor még tényleg csak a coach-nak tártuk volna fel őszintén a gondunkat? (Fontos! A Coach, akácsak az orvos titoktartásra kötelezett. Amit neki elmond az ügyfél, az kettejük közt marad.)
Nem az az erősebb, aki segítséggel ugyan, de dolgozni kezd a probléma megoldásán, mint az, aki tehetetlenül nézi, hogy tönkremegy egy kapcsolata?
Figyelem! Nem arra biztatom, hogy családtagtól, ismerőstől (szülő, testvér, barát, stb.) kérjen segítséget! Ők sosem tudnak elfogulatlanul, a helyzeten érzelmileg kívül helyezkedve, véleményt formálni, így nagyobb bajt csinálhatunk a meglévőnél! Mindig szakemberhez kell ilyenkor fordulni! (Coach, kapcsolati terapeuta, stb.)

Nem szebbek a fáink életerősen a kertben, mint tüzelőként a kandalló előtt?

Persze a felsoroltakon túl még nagyon sok oka van annak, hogy egy kapcsolat megromlik. Bármi is legyen, kívánom, hogy mindig időben ismerje fel, hogy a kapcsolata konfliktus fává kezd válni, és ha saját megoldásai nem elegendőek az átültetéshez, akkor legyen bátor és kérjen segítséget!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com




2014. november 22., szombat

Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött

Kedves Olvasóm,

érezte már valaha, hogy egy nagy láthatatlan fal választja el a közvetlen környezetétől?

Hogy egy csomó ember között van és mégis olyan egyedül érzi magát?
Nem értik Önt és Ön sem érti őket, pedig ugyanazon a jól ismert nyelven beszélnek?
Furcsának tartják az Ön viselkedését vagy éppen Ön érzi úgy, hogy a többiek furcsán viselkednek?
Vajon miért érezzük így, mi lehet az oka ennek?

Lám-lám, én már az elején megmondtam.....!

Amikor valakivel találkozunk, történnek velünk és/vagy közöttünk dolgok, akkor azonnal kialakul bennünk a másik hozzáállására, viselkedésére egy magyarázat, egy vélemény.
Körülbelül így:
 - Hm, ezt most azért csinálja, mert úgy érzi, hogy...........
 - Ááá, ezzel elárulta magát! Szóval ezt és ezt gondolja rólam!
 - Nem mondom el neki, hogy mit gondolok valójában, hisz ha így viselkedik, akkor, ha szétválunk, ezt és ezt fogja tenni.
Volt már olyan, hogy a fentihez hasonló gondolatok indultak el az Ön fejében a környezetében lévő emberekkel kapcsolatban? Netán a családtagjaival kapcsolatban is?

Azután ebből többnyire egy monológ lesz, amiben egyre inkább meggyőzzük magunkat, hogy pontosan tudjuk, az illető mit miért tesz, hogy mit gondol rólunk, a helyzetről, amiben vagyunk. Miután pedig lezajlik közöttünk néhány interakció, igazolódik, ahogy az illetőről vélekedünk az "helyes".
Például, ha azt gondoljuk - XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt! -, akkor hamarosan tényleg tapasztaljuk, hogy XY tényleg egyre kevésbé kezdeményez velünk beszélgetést, egyre érdektelenebb irányunkba, míg szépen lassan akár meg is szűnik köztünk a kommunikáció.

És hopp! Már ott is áll közöttünk a láthatatlan, szinte megbonthatatlan fal.

Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy:
 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t, hogy mi van velem, vagy bárki mással! Önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes. 

Tapasztalatom szerint, a környezetünkben található személyek elég pontosan "hozzák" azt az értékelést, amelyet kialakítunk róluk magunkban. De vajon miért?
Gyakran mondjuk elégedetten magunkról: - Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes a másik emberről.
Önnel történt már a fentihez hasonló eset? Volt már olyan, hogy az a személy, akit Ön valahogyan értékelt, tényleg úgy viselkedett? És olyan volt-e, hogy ugyanerről a személyről mások, teljesen más képet láttak? Szemben mondjuk az Ön negatív benyomásaival, ők mondjuk csupa pozitívat tapasztaltak, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó?

De hát hogyan lehetséges ez, mi ez az ember egy kaméleon?!  

Igen-igen. Mindannyian kaméleonok vagyunk. Pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt "elvárják tőlünk. De miért?

Nézzük most meg, hogy mi volt a fenti példánkban szereplő eset hátterében! Hogyan történt, hogy XY és Z - nevezzük a másik felet, az egyszerűség kedvéért Z-nek -, már nem beszélnek egymással?

Z egy rendezvényen megismerkedik XY-nal. Érdeklődnek egymás iránt, de a rendezvény nem alkalmas beszélgetésre, hát megegyeznek, hogy találkoznak később. Z nagyon érdekesnek találja XY-t, és nagyon várja a találkozót. XY zárkózott ember, de nagyon szívesen barátkozik más emberekkel, érdekli Z, így ő is nagyon készül a találkozóra.

Első téglasor.
Z az első találkozáskor valamilyen benyomása alapján - mert mondjuk, hogy XY csendben, póker
arccal néz rá, és igennel, meg nemmel válaszol -, azt gondolja, hogy XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt. Z kicsit csalódottan távozik a találkozóról.
Második-ötödik téglasor.
Z-ben elindul a monológ.
- Egész végig csak csendben bámult. Üres volt a tekintete. Szerintem nem is volt ott fejben, csak a teste ült velem szemben. Persze, fogalma sem volt róla miről beszélek, hiszen csak néha dünnyögött egy-egy igent vagy nemet. Nem érdeklem. Az ilyen embert nem érdekli senki. El van a saját kis világában. Nem figyelt oda rám, megsértett. Ugyan mit képzel ez az ember?! Adok neki még egy esélyt, de legközelebb már nem leszek ilyen kedves és kitárulkozó, nehogy megint fájdalmat okozzon.
Hatodik-tizedik téglasor.
Z a következő találkozón már tartózkodó. XY érzi, hogy hidegebb a kommunikáció, ezért még csendesebb.
Valami ilyesmi jár a fejében:
- Hűha, lehet, hogy a múltkor valamivel megbántottam? Pedig hagytam beszélni, nem vágtam a szavába, helyeseltem, ha kellett. Végig figyeltem rá. Próbáltam a mimikámmal jelezni, hogy mit érzek. Nem rontottam rá a saját véleményemmel. Most megpróbálok még jobban figyelni rá.
Z pedig ugyanazt érzékeli, mint az első alkalommal. Beszél a másikhoz, aki pedig csendben hallgatja, s csak egy-egy szóval reagál a mondandójára.
Tizenegyedik-tizenkilencedik téglasor.
Z ettől fogva bármikor találkozik XY-nal, sokkal kevesebbet beszél, csupa személytelen, udvarias téma kerül terítékre.
XY fejében újabb gondolatok bontakoznak ki a helyzetről:
- Engem általában kedvelnek az emberek, de Z-vel nem sikerül baráti kapcsolatba kerülnöm. Én igyekszem nagyon odafigyelni rá, mint mindenki másra a környezetemben, és ez működni szokott, de ő egyre távolságtartóbb, egyre személytelenebb. Egyetlen egyszer meg nem kérdezi, hogy mi az én véleményem. Kifejezetten ellenséges. Szerintem utál engem. Hát jó, nem erőszak....! Én inkább elkerülöm Z-t ezentúl. Különben sem olyan érdekes ember, mint amilyennek gondoltam. Igen, nagyonis felszínes, időjárás, pletykák, bla,bla,bla.....
És XY hamarosan tényleg kerülni kezdi Z-vel beszélgetést, egyre érdektelenebb Z irányában. A "kaméleon" szépen lassan színt váltott, hogy illeszkedjen az őt körülvevő környezetbe.
Huszadik téglasor.
A folyamat vége. A láthatatlan fal felépült közöttük, szépen lassan megszűnik XY és Z között a kommunikáció. Z pedig elégedetten nyugtázza:
 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t hogy mi van velem, vagy bárki mással, önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Mi történt itt?

Z kialakított magában egy képet XY-ról. Miután pedig kellően meggyőzte magát annak a képnek a valósságáról, ahogy XY-ról vélekedik, ennek a képnek megfelelően is viselkedett vele. XY pedig szintén tapasztalt valamit Z-vel kapcsolatban, benne is kialakult egy benyomás arról, hogy Z mit gondolhat róla, s jó kaméleon módjára igyekezett megfelelni Z "elvárásainak".

Mi lett volna, ha....

Kedves Olvasóm, eljátszott már Ön valaha azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha........?
Egy-egy emberrel kapcsolatban, mi lett volna, ha nem hallgat az első benyomásra, vagy ha legalább megkérdőjelezi annak bizonyosságát?
Mi lett volna, ha sok-sok kérdést tesz fel  a másiknak, ahelyett, hogy kialakít a saját érzései alapján róla egy képet?
Mi lett volna, ha egy kapcsolat romlása láttán, nem a korábbi megítélésére hallgat, hanem megkérdezi a másikat, hogy ő mit gondol a helyzetről, neki mi a hozzáállása az adott szituációhoz, különösen, ha az illetőt mások, másnak látják, mint Ön.

Nagyon=Nagyon? 

Mindannyian teljesen egyediek vagyunk, így az érzéseink, benyomásaink is csak a mieink.
Csak a saját szemünkkel látjuk a színeket, s nem tudjuk, hogy ha a másik ember szemével látnánk ugyanazt a színt, vajon milyen árnyalatát látnánk akkor.
Csak a saját érzéseinket érezzük, amikor nagyon szeretünk valakit, s nem tudjuk, hogy ha az ő érzéseit éreznénk, vajon az milyen lenne a nagyon.

Ezért aztán, amikor a saját benyomásaink alapján ítélünk meg valakit, nem tudhatjuk, hogy az adott helyzetről ő mit gondol, az adott helyzetben neki mik a szándékai, miért viselkedik éppen úgy, ahogy.
Ám szerencsére vannak szavaink (persze ezek értelmét is gyakran kell tisztázni, hogy egy-egy szón ugyanazt értsük mind a ketten!), amik segítségével a számunkra a helyzetben szokatlan, vagy nem érthető viselkedésre rákérdezhetünk. Aztán ha megismertük a másik álláspontját, elmondhatjuk, hogy mi mit érzünk ezzel kapcsolatban.

És vajon hogyan alakult volna XY és Z kapcsolata, ha nem indul el az a bizonyos monológ Z fejében, hanem megkérdezte volna XY azokról a dolgokról, amik zavarták az első találkozón?

Kedves Olvasóm, fejezze be Ön a történetet! S ha van kedve, írja meg nekem!

Ha egy kapcsolata nem úgy alakul, ahogyan az elején várta tőle, ha úgy érzi áthatolhatatlan fal épült
Ön és egy szerette közé, ha valaki megváltozott a környezetében, de nem látja ennek okát, akkor keressen meg! A Berlini Fal is leomlott, a Kínai Nagy Fal sem átjárhatatlan ma már, lebonthatjuk
együtt az Ön köré épült falakat is.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

2014. október 19., vasárnap

Hogyan engedjem el a gyerekemet?

Az a lényeg, hogy még minden nap hazajön!

Kedves Olvasóm, aki gyermeket hoz a világra és felneveli őt, előbb-utóbb átéli azt, hogy a gyerek elkezd leválni a szülőről. Eljön a pillanat, amikor a családon kívüli közösség már érdekesebb, izgalmasabb, s csak rövid időre húzódik vissza a fiatal a családba, megnyugodni, feltöltődni kicsit, aztán rohan tovább.
Van úgy, hogy mi szülők ezt olyan nehezen viseljük, hogy az otthon töltött rövid idő is inkább konfliktusokkal teli, nem pedig feltöltő, megnyugtató. De tudjuk, hogy még minden nap hazajön, és ez nyújt némi vigaszt számunkra.

..de azért még nálunk lakik.

Aztán eljön a pillanat, amikor már egy komoly párkapcsolatba kerül a gyermekünk.
Szerelmes.
Minden gondolata, minden szabad perce "azé" a lányé vagy fiúé. Már nem alszik otthon minden este, sőt egyre gyakrabban alszik "nála". De azért még nálunk lakik, hetente egyszer kétszer még együtt vacsorázunk, s reménykedünk, hogy ez még jó darabig így lesz.

Mostantól "Vele" fog élni!

Egy napon pedig bejelenti, hogy elköltözik. "Vele" fog élni.
A bejelentés örömteli, ha látjuk, hogy boldog a párja mellett a gyerekünk, és boldogsága a legtöbbünk számára a legfontosabb dolog.
Ugyanakkor torokszorító és fájdalmas is, mert ezentúl már nem hozzánk jön haza, ritkán látjuk, akkor is csak beugrik egy fél órára.
Mi pedig ott állunk az "üres" lakásban, és nem tudjuk mit kezdjünk magunkkal. Üres lett az élet, nincs kiért és miért tenni a dolgunkat. Esetleg ott a párunk, de ő is hasonló érzésekkel küzd.
Mivel mindketten a gyerekre összpontosítottunk az elmúlt huszonvalahány évben, kevés mondanivalónk van egymás számára. Nem akarjuk elengedni a gyereket, de muszáj. Mit tegyünk?

Miért alakul ez így? Miért fájdalmas elengedni? Miért marad üresség utána?

Volt már Ön ebben a helyzetben, Kedves Olvasóm?
Vagy még kicsik a gyerekei és előtte áll ennek a megmérettetésnek?
Esetleg éppen, most éli át ezeket a nem könnyű perceket?

Amikor megszületik a gyermekünk, teljesen kiszolgáltatott, minden pillanatban szüksége van ránk. Sokunkban kialakul ilyenkor egy - valljuk be, euforikus érzés  -, hogy "fontos vagyok valakinek
igazán", "nélkülözhetetlen vagyok", "mi már örökre összetartozunk", stb., amibe nagyon könnyű beragadni és ez teljesen érthető is. Ilyenkor hajlamosak vagyunk életcélunkká tenni, hogy ezentúl csak a gyerekünknek élünk, a legfontosabb dolgunk az ő életének egyengetése lesz.

Rámehet a házasság is..

Olyannyira bele lehet ebbe keveredni, hogy néhány házasság, röviddel a gyermek megszületése után zátonyra is fut, mert az anya már csak "anya". Mindent és mindenkit hátrasorol. Az apa, aki korábban az asszony életének fontos szereplője volt, egy idő után szeretné visszakapni a feleségét, de nem sikerül neki bárhogy próbálkozik, vagy nincs elég kitartása, ereje, hogy visszaszerezze az asszony figyelmét és odébb áll.

A gyermeknevelés oltárán hozott áldozat eredménye.....céltalan, kiüresedett élet

Az anya egyedül marad a gyermekével, egyedül neveli fel, rengeteg áldozatot hoz, hogy mindent megadjon neki, gyakran nem keres társat sem, hogy minden figyelmét és energiáját a gyereknek adhassa, s közben szépen lassan elveszíti önmagát, elidegeníti önmagát a világtól. Elmaradnak a barátok, testvérek, rokonok, mert nem kapnak kellő figyelmet ők sem. S amikor a gyerek bejelenti, hogy új családot alapít, akkor jön az üresség, a "vége az életemnek" gondolat.

Ekkor sajnos hajlamosak vagyunk helyet követelni a gyerek további életében is, nem engedjük el. "Hiszen mi mindent feláldoztunk érte, nekünk ez jár!". Ami bizony tönkreteheti a gyermekünk életét, vagy a kapcsolatunk megy tönkre imádott magzatunkkal. ("Amiért persze az a "perszóna" vagy "csirkefogó" a hibás, aki elcsábította tőlünk, nem pedig mi!")

Van aztán olyan helyzet is, amikor a pár mindkét tagja, teljes egyetértésben, a gyermek(ek)re koncentrál születésüktől, és mindkettőjük következő 20 évét a gyerekek gondozása, nevelése teszi ki, ám ha az életük csak erről szól, akkor bár ketten maradnak "egyedül", de a "Mit fogunk mi most kezdeni magunkkal a következő 20 évben?!" gondolat itt is felmerül. Itt sem marad el az előző pontban leírt következmény, a kötelező további szoros kapcsolat erőltetése, a rossz viszony, a vádaskodás.

Mit tehetünk, hogy elkerüljük ezeket a torokszorító pillanatokat? 

Mit tehetünk, ha már bekövetkeztek? Hogyan engedjük el a gyermekünket úgy, hogy ez mindkettőnk számára örömteli és ne fájdalmas legyen?

Vannak olyan családok is, ahol másként történnek ezek a dolgok. A gyerekek önállósodása nem éri traumaként a szülőket. Élik tovább a saját életüket, és kiegyensúlyozott, boldog kapcsolat marad köztük és a gyermekük között. Hogyan csinálták ők? Miért nem lett úrrá rajtuk a céltalanság érzése? A gyerekek miért nem idegenedtek el tőlük?

Egy biztos, ott, ahol a leválás "zökkenőmentes", a szülők, nem adták fel önmagukat, nem rendelték alá egész életüket a gyereknevelésnek. Nem a gyerek életének egyengetése volt az életcéljuk.
Ők is ugyanúgy gondoskodtak a gyermekeikről, ugyanolyan bensőséges viszonyban voltak velük, ugyanúgy szerették a gyermeküket.

Vagy mégsem ugyanúgy? 

Nem bizony!
Az ő életükben megmaradt saját személyiségük, a párkapcsolat és a karrier fontossága.
Vajon ki tud többet adni a gyerekének önmagából, aki rabszolgaként ugrál körülötte, teljesítve minden kívánságát, feláldozva önmagát, vagy az aki önálló személyiség tudott maradni, aki önálló életet képes élni és evvel példát állítani a gyereke számára?
Fontos, hogy mindig legyenek önálló, saját pillanataink az életünkben.
Olyanok, amikor csak magunkkal foglalkozunk (pl. hobbizunk, kényeztetjük önmagunkat testileg-lelkileg).
Olyanok, amikor a társunkkal foglalkozunk (pl. beszélgetünk, egymásra figyelünk, intim pillanatokat élünk meg együtt).
Olyanok, amikor a társas kapcsolatainkat ápoljuk (pl. barátokkal, rokonokkal találkozunk, részt veszünk társadalmi eseményeken).
Olyanok, amikor a karrierünket egyengetjük (pl. munkahelyen, vagy távmunkában, esetleg önálló vállalkozóként).
Nagyon nagy szükségünk van az életünk ezen pillanataira! És bármilyen hihetetlen, mindezek mellé kényelmesen elfér életünkben a gyermekeinkre fordítható, szeretetteljes figyelem, nevelésük és gondozásuk is.
Ha így élünk, nem lesz gond boldogan útnak indítani gyermekeinket.

Gyors felmérés. Önnél egyensúlyban vannak élete területei?

Kedves Olvasóm, akár  a kicsi gyermekeit neveli Ön éppen, akár a leválás fájdalmas pillanatait éli át, tegye fel magának a kérdést, a gyermekei nevelését tette-e élete céljává, vagy megmaradt önálló embernek, akinek az életében egyensúly van?
Szán(t)-e időt önmagára?
Szán(t)-e időt a társára?
Mi helyzet a társas kapcsolataival?
A családon és háztartáson kívül van-e (volt-e) karrier útja más területen?
Írja le egy papírlapra a kérdésekre adott választ! Készítsen felsorolást, mi mindennel foglalkozik (foglalkozott) a gyerekein és a háztartásán kívül!
Ha elkészült olvassa fel magának, és mérlegelje, melyik területre, mekkora hányad megy (ment) el az életéből!
Ha egyensúlyt talált, akkor valószínűleg jó úton halad(t).
Ha az arányok eltolódtak egyik vagy másik irányba, érdemes lenne tenni annak érdekében, hogy kiegyensúlyozódjanak a területek.

A jó hír, hogy soha sincs késő rendbe tenni az életünket!

Ha úgy érzi jó volna kiegyensúlyozni az életében a fent felsorolt területeket, könnyedén engedni útjára a gyermekét, vagy helyrehozni vele a leválás során megromlott kapcsolatot, de nem tudja merre induljon, akkor keressen meg bátran! Segítek megtalálni az utat.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

2014. szeptember 12., péntek

Mi lenne, ha újra nekiállnál?

Kedves Olvasóm,

néhány napja közzé tettem egy kollégám gondolat ébresztő bejegyzését a Családi lendületváltó coaching Facebook oldalán. Idézem:

Magam is elgondolkodtam a dolgon. Vajon elbukja az ember a céljait, vajon tényleg kudarcot vall, vagy egyetérthetek Paul J. Meyer-el, hogy valójában csak feladjuk?
S ha feladjuk vajon miért történik ez velünk? Miért érik el bizonyos emberek szinte minden esetben a céljaikat, és mások miért adnak fel szinte mindent? Talán azért mert az egyik rátermett, tehetséges a másik meg szerencsétlen, tehetségtelen? Véleményem szerint biztosan nem ez az oka.

Hát akkor vajon mi?

Ha két azonos korú, azonos tehetségű, hasonló családi és társadalmi körből származó, azonos anyagi háttérrel rendelkező ember, azonos esélyekkel elindul, miért lesz az egyik mindenben sikeres, a másik meg sikertelen, kallódó?

Lehetséges, hogy a sikeres megfelelő, a sikertelen pedig nem megfelelő célokat tűzött ki maga elé? Akkor hogyan láthatunk olyan személyeket, akik a többség által lehetetlennek titulált célokat tűznek ki maguk elé, és el is érik azokat? Persze, nem árt felmérni, hogy milyen cél az amiért szívesen tesz az ember, amihez meg vannak a szükséges képességei, - bár tudjuk, hogy pl. láb nélkül is lehet ma már futóversenyt nyerni! -. 

És tényleg mit is jelent az, hogy megfelelő cél? Meg lehet egyáltalán határozni, hogy mi a megfelelő? Kinek megfelelő, miért megfelelő? Mindannyian különbözőek vagyunk, különböző érzelmekkel, személyiséggel, képességekkel, tudással, neveltetéssel, így aztán a megfelelő is mindannyiunknak mást fog jelenteni. 
Akkor meg hogy a csudába lehet egy cél megfelelő? 
Hát úgy, hogy valójában bármilyen cél megfelelő lehet az adott személynek, csak egy dologra van szükség. A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!

Lehet, hogy sokan itt, most azt gondolják:
- Lári-fári! Ez a Coach őrültségeket ír! Én igenis a magaménak éreztem a célomat, elszánt is voltam nagyon, tettem is érte, nemcsak vártam a "sültgalambot", aztán mégsem értem el! 

Az elszántság önmagában nem elég!

Hát akkor mi kellhet még! A célhoz vezető úttal lehet a hiba? 
Bizony, gyakran tapasztalom, hogy valaki kitűz maga elé egy gyönyörű, hatalmas, távoli célt. Hallotta, hogy a célt el kell képzelnie, úgy kell vizualizálnia, mintha már el is érte volna, gondolatban már birtokolnia kell. És ez így is van rendjén. 

Figyelje csak meg! Amire igazán vágyunk, és amiben igazán hiszünk, azzal így is érzünk. Amikor enni akarunk egy szelet rántott húst sült krumplival, amíg elérünk az étterembe, már összefut a nyál a szánkban, mert már gondolatban ott van előttünk, gőzölög és szinte bele tudunk harapni.

Miután meg van a gondolatbeli birtoklás, az ember nagy lendülettel el is indul a célja felé. 
Van hozzá lelkesedés, energia, képességek és eszközök. Minden ami az úton kellhet. Aztán megy-megy, jönnek szembe akadályok, meg is birkózik velük, ám fárad és a cél még iszonyú messzinek látszik. Lehetséges, hogy a távolság olyan nagy, közte és a célja közt, hogy nem bírja elképzelni, hogy valaha odaérhet, és.........feladja.
Vagy jön egy akadály, ami nagyon nagynak bizonyul. Emberünk küzd vele, de az ereje fogytán, és.........feladja.  
De mit lehet ezzel tenni?

Vágd apró katonákra, akkor majd menni fog!

Amikor egy kisgyerek nem akarja megenni a szelet vajas, felvágottas kenyeret, mert túl nagynak látja a tányéron, és nem érzi úgy, hogy az befér az ő aprócska szájába, mi történik?
A mamája apró, kis katonákra vágja. S míg a szelet kenyérbe csak belecsipked a gyerek és otthagyja, az apró kis falatkákat szépen sorban megeszi, és még jó kedve is van közben.
Képes volt tehát a kisgyerek megenni egy szelet vajas kenyeret felvágottal, csupán olyan módon kellett tálalni, hogy számára is belátható legyen annak nagyságrendje és legyen időközben, siker élménye. Tehát elérhetővé tudjuk tenni céljainkat, ha a nagy kitűzött célhoz vezető utat feltérképezzük, tervet készítünk és a tervben, az utat több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra bontjuk.

Célkitüzéseinknél két fontos dologra figyeljünk!

1., A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!
2., A kitűzött célhoz vezető utat térképezzük fel, készítsünk tervet, és a tervben, az utat bontsuk több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra!

Amint látja, nem is olyan bonyolult dolog elérni a céljainkat. És most nézzük az e bejegyzés elején feltett kérdést újra!

Mi lenne, ha újra nekiállna egy korábban feladott célja megvalósításának?

Ha úgy dönt, hogy belevág, sok sikert kívánok hozzá! 
Ha pedig úgy látja, nem megy egyedül a célhoz vezető út "felaprítása", akkor forduljon hozzám bizalommal! Közösen megtaláljuk a módját.

                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com

2014. szeptember 7., vasárnap

Anyával semmit nem lehet megbeszélni!

Kedves Olvasóm,

az egyik 20-as évei közepén járó lányom felhívott néhány napja és tanácsot kért tőlem.
Válaszúthoz érkezett az életében, s mivel az embernek az anyukája, kisgyerekkorában, úgyis mindig megmondta a "tutit", adódott a logikus gondolat: - Megkérdezni Anyát!

Volt már Ön így, fordult már Önhöz a felnőtt gyermeke, hogy tanácsot kérjen? Milyen érzés volt ez az Ön számára?

.......Bevallom, az én szívem tájékán, nagy melegség áradt szét, hogy lám-lám azért a nehéz helyzetben fontos számára a véleményem, és már kezdtem lubickolni ebben a kellemes érzésben,
amikor megszólalt bennem a vészcsengő:
-  Állj! Nehogy elkezdj itt most prédikálni! Persze-persze te már voltál ilyen helyzetben, meg is van a véleményed azonnal, hogy most mit kellene csinálni, de ne nehezítsd meg azzal az életét, hogy megoldod helyette! A te megoldásod nem az ő útja! Neki kell megtalálnia a saját döntését, hagyd, hogy a maga útját járja! - és gyorsan átkapcsoltam anyukából coach-módba.
Miután végighallgattam őt figyelmesen, a kérdéseimmel próbáltam kerestetni vele azokat a tényeket, melyek elvihetik őt a döntésig. Néhány kérdés és egyre ingerültebb válasz után, egyszer csak éles, haragos hangú szemrehányást hallottam a telefonban:

- Én azért hívtalak fel, hogy segíts! Ez nem segítség, kérdéseim nekem vannak!
- Akkor mit szeretnél tőlem? - kérdeztem.
- Te válaszokat adjál! Mondjál okosakat, amiket meg tudok fontolni!

Nem oldhatjuk meg a gyerekünk életét!

Volt idő, amikor erre a felszólításra elkezdtem volna "okosakat" mondani, s végül megfogalmaztam volna a "tuti" megoldást erre a helyzetre, persze nagyon burkoltan, hogy úgy tűnjön ő találta ki. Aztán, amikor nem érezte volna a döntést helyesnek később, akkor jött volna a szemrehányás, hogy az én tanácsomra milyen hülyeséget csinált és összeomlott az egész élete.....stb.
Sajnos, ráadásul jogosan érezte volna így.
Körülbelül úgy jártunk volna, mint a reklámban a "sportszeletes csávó" (emlékszik rá?), aki merő jó szándékból "megoldja" a környezetében lévők gondjait, és még nagyobb nehézséget okoz a számukra.
Szóval tudomásul véve, hogy a kérdéseim elutasításra találtak és nem oldhatom meg a gyerekem életét, hát más taktikát választottam.

Megegyeztünk a lányommal, hogy pár nap múlva együtt utazunk vidékre és majd útközben "segítek" neki.
Eljött az utazás, és mindjárt, induláskor tisztáztunk egy dolgot. Ahhoz, hogy egy hajós kapitány el tudja dönteni, hogy melyik szélirányt válassza, a hol innen, hol onnan érkező széllökésekből, tudnia kell, melyik kikötőbe tart és az a kikötő melyik égtáj felé van. Vagyis ismernie kell a célját, az oda vezető utat, és akkor tud majd dönteni, hogy egy elágazásnál melyik utat válassza, melyik viszi közelebb a fő céljához. Ebben egyet tudtunk érteni a gyerekkel (ritka pillanat!).

Ezek után a kezébe nyomtam hát papírt, írószert és elkezdtük csinálni a jó öreg "admin skálát". Ez egy L.R.H. által kidolgozott eszköz, a cél meghatározásra és a célhoz vezető út kidolgozására. Egy olyan módszer, melyben bizony elszántnak kell lennie annak, aki belevág arra, hogy a célt kitűzze maga elé és el is akarja azt érni.
Keményen kell dolgoznia, és senki nem fogja neki megmondani a megoldást. Viszont ha megcsinálja, szinte biztos, hogy helyes döntéseket hoz majd az út során és el is éri a célt.

Neki is fogott nagy lendülettel, de okos lány lévén, hamar rájött, hogy itt megint nem anya fogja megválaszolni a kérdést, hogy ő most mit tegyen, hanem neki kell, nem kis munkával döntést hoznia. S bár láttam, hogy belátja, ez a megoldás, de valamiért mégis újra ellenállás és vita lett a vége.
De hát miért?!

Ha anya kéri, "csakazértse"!

Miért van az, hogy az én, egyébként minden más helyzetben okos, céltudatos és szorgalmas gyerekem, annak ellenére, hogy belátta mi a helyes út, megmakacsolja magát, mint egy öszvér és nem teszi, amit javaslok?
Erre a kérdésre aztán pár óra múlva Ő maga adta meg a választ.
Betértünk kedves barátainkhoz (40-es házaspár) útközben. Elmeséltük, hogy miről folyt a szó az autóban, amíg odaértünk. A férj döbbenten kérdezte a lányomat, hogy miért áll ellen, bárcsak annak idején neki tanították volna meg ezt a módszert, már sokkal előrébb tartana, mint ahova mostanra eljutott.

És akkor megvilágosodtam.

- Hát azért mert Anya az Anya. - válaszolta a kislányom. - Tudom, hogy okosakat tanácsol és majd később meg is fontolom, de hozzá mindenféle "emlék érzelem" fűz, ami azokban a helyzetekben, amikor hasonló áll elő, mint régen, akkor átveszik az irányítást, és a berögzült módon reagálok. -

Aztán elmesélt egy történetet a kamasz korából, amikor én a szexuális felvilágosítással próbálkoztam, bizonyos "madarak és méhek" kezdetű történettel, négyszemközt, nagyon komolyan, kizárva a szobából az egyébként mindig ott nyüzsgő többi családtagot.

Hát most az autóban ez a kép ugrott be neki. Itt sincs hova menekülni, és megint valami olyan "okosság" jön, ami kellemetlenül hangzik.



A helységben mindenki gurult a nevetéstől és én megértettem, hogy miből is fakad a Coach irodájában gyakran hallott ügyfél probléma:


"Anyával semmit nem lehet megbeszélni!"
vagy fordítva
"A gyerekemmel nem tudok szót érteni."

Gyermekeink a felnevelésük során számtalan tapasztalatot gyűjtenek be rólunk és a velünk való kommunikációról. Elraktározzák őket, aztán ezek az adott pillanatban elő bukkanak a raktár mélyéről, hogy mint egy vészjelző, figyelmeztessék a gyereket: - Vigyázz ebben a helyzetben a mama így és így fog reagálni! - és már fenn is van a bukósisak és a védekező testtartást is felveszi, pedig mi szülők időközben sokat változtunk, fejlődtünk, szelidültünk. De ezt elmondani sincs lehetőségünk a gyerek számára.

Reménytelen, hogy valaha is változzon a helyzet!

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki néhány éve még azt mondtam volna ebben a fent elmesélt helyzetben:
- Reménytelen, hogy megváltoztassam ezt a viszonyt köztem és a gyerekem között! Minden próbálkozásom hiábavaló igyekezet.

Ma viszont, képzett Coach-ként már tudom, hogy mindig van lehetőség megtalálni egy adott problémára a megoldást, csak egy kis nézőpont váltásra van szükség.

Ha úgy érzi, nem boldogul a kamasz, vagy már felnőtt gyermekével, ha újra és újra ugyanaz a játszma játszódik le Önök között, akkor Önnek egy Coach segítsége biztosan megoldás.

Ha pedig az a tapasztalata felnőtt emberként, hogy a szüleivel állandóan visszaköszönnek ugyanazok a meddő viták, ne habozzon, forduljon hozzám bizalommal és én segítek megtalálni a megoldást!


                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com


2014. szeptember 4., csütörtök

Amikor a hóhért akasztják

Kedves Olvasóm,

Robin Williams távozása óta, több mint 2 hete nem írtam bejegyzést.
Nem a megrendülés miatt, persze az is hatással lehet az emberre, ha a kedvelt színésze feladja, ilyenkor is jöhetnek olyan gondolatok, melyek megtorpantanak, rávilágítanak saját életünk problémáira, hogy Ő olyan sok emberen segített a filmjeivel, csak éppen rajta nem tudott segíteni senki.
Ám nekem ez csak egy csepp volt  abban a pohárban, ami az utóbbi hetekben túlcsordult.

A coach is csak ember!

Igen, a coach is csak ember, ő is elakad a saját életében időnként. Hát ez történt velem is.
Ilyenkor a Coach is keresi a segítő megoldásokat, a segítő könyveket, előadásokat, vagy segítő személyhez fordul.
Én is így tettem.

Nekem a testvérem -Szoó Judit, a Kilófaló életmódrendszer megalkotója - a Coach-om, ő tud átsegíteni az elakadásaimon, ő tud olyan kérdéseket feltenni számomra, amik hatására előbukkannak belőlem azok a gondolatok, amelyek "elbújtak" a tudatalattim rejtekében. Nem csoda ez, hiszen engem ő nagyon jól ismer, hamar rátalál a titkos ajtót nyitó kulcsocskára.

Nekem nem kell segítség, majd én megoldom egyedül!

Na de, mint mindenki más, én is úgy vélekedem, először megpróbálom magam, és csak akkor kérek segítséget, ha "egyedül nem megy". Persze, az esetek többségében, kiderül, hogy okosabb lett volna mindjárt az elején segítséget kérni, s már rég túl lennék a problémán. De mint tudjuk, az út a fontos, tehát bizonyára szükség van arra, hogy először elolvassunk néhány "okos" könyvet, meghallgassunk 1-2 előadást a témában, s csak ezek ismeretében üljünk le beszélgetni egy segítő személlyel, aki aztán előcsalogatja a már meglévő, és a probléma megoldásának keresése kapcsán megszerzett tudásunkat.


Az elhallgatásom igazi oka, a tesóm új könyve volt, a Tükör és Árnyék című "lélekkönyv".


Ahogyan mindenki ezen a világon, én is keresem a célt, amiért itt vagyok ezen Földön. Éppen itt, éppen most.
Általában egészen céltudatosan menetelek is az életben a kitűzött életcélom felé, ám időnként szükség van egy-egy megállásra, lassításra, átgondolására a történteknek. Van, akinek ezeket a megállókat valamilyen élet esemény adja, ennek hatására akad el és kényszerül átgondolni a pillanatnyi helyzetét.
Nekem most a könyvélményem parancsolt megálljt. Ez késztetett lassításra, arra, hogy átgondoljam hol is tartok éppen, rajta vagyok-e még a célom felé vezető úton.
Olyan önelemző módszerekről írt Judit, melyek többek között a közvetlen környezetünkben élőkkel való kapcsolatunk, konfliktusaink okait tárják fel. Én is azonnal belekezdtem az önelemzésbe a könyv hatására, ám ilyenkor az embernek szembe kell néznie önmagával, s ez nem mindig könnyű dolog! Hát én is megtorpantam egy rövid időre. Aztán felhívtam a tesómat, aki néhány "jól irányzott" kérdéssel, gyorsan helyére illesztette velem a "tükörképem" félrecsúszott darabjait.
A könyvbe, ami engem elgondolkodásra késztetett, bele olvashat Ön is és ha tetszik akár most azonnal megrendelheti itt!

Most pedig újra itt vagyok!

Bizony, visszatértem és folytatom a blogolást, hogy segítsek Önnek, Kedves Olvasóm, megtalálni a megoldást, ha elakadt az életében, vagy nem találja a hangot a családja valamelyik tagjával.

Az egyik felismerésem az volt amíg "hallgattam", hogy jobban itt kell lennem a jelenben, sokkal tudatosabban meg kell élnem a jelen pillanatot. Mert, ha a jövő miatt aggodalmaskodom, akkor a jelent nem élem meg, és csupán kesergésre alkalmas múlt lesz belőle. Ha viszont a jelenben élek és megbecsülöm a pillanatot, akkor örömmel idézhetem majd fel, amikor múlttá vált, s a jövő újabb és újabb szépségeket hoz majd anélkül, hogy erőltetnem kellene.

S most ajándékul álljon itt Önnek egy csodás vers. Csendesedjen el és élvezze!

                                                 Szeretettel,        
                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com


Reményik Sándor: 
Csendes csodák


Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát!
A mindennap kicsiny csodái
nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog!
Ez a finom kis kalapálás
nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat.
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök.
Szitáló, halk sziromcsodák,
S rajtuk át Isten szól: JÖVÖK!

2014. augusztus 12., kedd

Isten veled Robin Williams!

Kedves Olvasóm!

Meghalt Robin Williams.

Ezzel a megdöbbentő hírrel találkoztam ma a hírfolyamban, amikor megnyitottam a Facebook oldalamat.

Könnyezni kezdtem.
A kedvenc színészem volt.
Láttam szinte minden filmjét és nem tudtam betelni vele.

Tudom, hogy a színész nem azonos a karakterekkel, akiket játszik és mégis....
Azért az az Ő döntése, hogy mely szerepeket vállalja el, melyik forgatókönyv fogja meg.
Biztosan nem véletlen, hogy az Ő filmjeinek zöme olyan volt, amelyben segítő embert alakít.
Talán ezért áll olyan közel hozzám.

A segítő ember ezer arca

Emlékszik "Jó reggelt Vietnám" Adrian Cronauer-je, aki megpróbálja rádió műsorával a borzalmakat átélő katonák életét kicsit elviselhetőbbé tenni, és felhívni a figyelmet a háború értelmetlenségére?
Vagy a "Holt költők Társasága"-nak új szellemű tanárára, aki lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet?






És ott van "Patch Adams" a bohóc doktor, aki szerint a humor, a nevetés a legjobb, ami a nyugati orvoslás mellett a gyerekek gyógyulásához vezet. Beugrik Robin Williams kedves alakja?



És nem felejtkezhetünk el "A 200 éves ember"-ről sem, aki érző robotként, a Martin családot szolgálja hűen és "szeretettel".







Aztán feltűnhet emlékezetünkben "Mrs. Doubtfire", az édesapa, aki idős
nevelőnő bőrébe bújik, csak, hogy imádott gyerekei mellett lehessen, hogy gondjukat viselhesse.



És az "Ébredések" lelkes orvosa, Dr. Malcolm Sayer, aki egy olyan új gyógyszert fedez fel, amellyel a betegeket vissza lehet hozni az életbe.





Nem hagyhatom ki a "Good Will Hunting"-ot sem, melyben Will Hunting, a még csak húsz éves dél-bostoni zseni, melós srác egyetlen
reménye, az egyetemi professzorból lett pszichológust alakító Robin Williams, aki csodálja a fiú érzelmi küszködéseit és megérti, milyen az, amikor az ember élete állandó küzdelem.


Na meg a "Nászfrász", melyben egy igazi "coach-papot" alakít, aki 3 hét alatt, számos megdöbbentő feladatot ad a jegyeseknek, hogy azok kellő önismeretre és egymás megismerésére tegyenek szert, mielőtt belevágnak a házasságnak nevezett hosszú, közös útba. Egy igazi proaktív coaching, ami tényleg felkészít, hogy biztos alapokon nyugodjon a fiatalok házassága, s meg tudják oldani a majdan felmerülő problémákat.

Ha végignézzük a felsoroltakat, a családi coaching, szinte minden témájához rendelhetnénk egy Robin Williams filmet. A kamaszok problémáihoz (Holt költők társasága), a "kakukktojás" jelenséghez (Good Will Hunting), a válás okozta problémákhoz (Mrs. Doubtfire), a súlyos betegséghez (Patch Adams, Ébredések), a párkapcsolathoz, házassági problémákhoz (Nászfrász).

S végül, de nem utolsó sorban - sorolhatnám még sokáig a kedves, segítő alakokat, akiket életre keltett - a számomra legkedvesebb alakítása, a "Csodás álmok jönnek" Dr. Chris Nielsen-je. Ebben a filmben a főhős, saját halála után nem marad a csodás Paradicsomban, mert megtudja, hogy felesége, Annie nem tudta
feldolgozni szerettei elvesztését (gyerekeik is meghaltak autóbalesetben), és öngyilkosságot követett el. Chris ekkor átvág a poklok-poklán felesége felkutatására a reménytelen alvilágban, vállalva, hogy kimenti az asszony lelkét a reménytelen magányos örökkévalóságból, vagy társa lesz abban örökké. A film végén sikerül megmenteni szerelmét, s útnak indulhatnak, újra kezdeni az életet kéz a kézben.......


Robin!
Te is eldobtad magadtól az életet, akárcsak Annie.
Remélem, lesz valaki, aki érted is útnak indul a reménytelen alvilágba, átvág a poklok-poklán, hogy kimentsen onnan, s kapsz egy új esélyt, egy olyan életre, amiben erősebb és boldogabb lesz a lelked!

2014. augusztus 6., szerda

Csaba bácsi

Az első blog bejegyzésem arról szólt, hogy a coach szó mit is jelent.
Van ugye a coach, mint mentális edző és a szó eredeti jelentése szerint van a coach, mint sport edző.
Én mentális edző vagyok, ma pedig egy nagyon kedves, régi ismerősömről olvastam egy cikket,  ahogy őt mindenki emlegeti, - a "Csaba bácsi"-ról, azaz becsületes nevén Giczy Csaba világ- és olimpiai bajnok kajakozóról, és sok-sok nemzedék kajak edzőjéről. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom elolvasásra Csaba bácsi nyilatkozatát sportról, emberségről.

A gyerekeim nem versenylovak!

Könnybe lábadt szemmel olvastam a riportot, mert ő olyan csodás ember, hogy csak meghatottan tudok rá gondolni.
Négy gyermekem van, s közülük hárman jártak Csaba bácsihoz kajakozni. Mindig fontosnak éreztem, hogy a gyerekeim mozogjanak. Viszont sosem akartam belőlük "versenylovat" csinálni.
Több sportot is kipróbáltunk, de mindenütt azt tapasztaltam, hogy ha nem lesz a gyerekből előbb-utóbb sikeres versenyző, akkor nem törődik vele az edző és a gyerek elkedvetlenedik, végül abbahagyja az adott sportot.

"Egy Duna parti csónakházban, nagy a jókedv minden nap....."

De az UKSC-nél ez nem így volt. Szerencsénkre egy napon lekeveredtünk a középső kislányommal a csónakházhoz, ahol olyan kedves, családias fogadtatásban volt részünk, hogy ott ragadtunk. Aztán szép lassan a másik két kislányom is leszivárgott a csónakházba és kajakozni kezdett. Csaba bácsi pedig óriási türelemmel tanítgatta őket. Ha valami nem sikerült, csak annyit mondott: "Ne baj anyus!", és a gyerekkönnyek már fel is száradtak. Mindig felkínálta a verseny lehetőségét, de ha a gyereknek nem volt hozzá kedve, nem pottyant ki az edző figyelméből.
Csaba bácsi minket, szülőket is nevelt észrevétlenül. Tanultunk tőle türelmet, emberséget, elfogadást. A tábor nem csak a gyereknek szólt, mi szülők is boldogan kísértük őket Velencére, Belgiumba, Szlovákiába síelni, mindenfelé.

Mert az edzőnek nem az a dolga, hogy mindenkiből ugyanazt a versenylovat faragja ki.



Az edző megismeri a sportolót, elfogadja úgy, ahogy van és őt magát igyekszik fejleszteni, neki talál ki edzésprogramot. Nem egy egyforma sémába próbálja begyömöszölni a keze alá kerülő sportolókat.



Az edző szereti a sportolóit, az ő javukat akarja és nem a saját dicsőségét keresi.
Az edző akkor és addig dolgozik a sportolójával, amíg az túljut egy bizonyos szinten, aztán hagyja önállóan haladni.


A coach példaképe: az edző.

Nekem nagy példaképem Csaba bácsi. Igyekszem követni az ő példáját. Mentális családi edzőként türelmesen figyelem ügyfelemet, s felismerve egyéni adottságait, ahhoz igazítom az "edzésprogramot".
Célom az, hogy az ügyfeleim megtalálják az adott helyzetben a saját megoldásaikat, és aztán önállóan használni tudják a megtalált eszközt. Hogy elfogadjam őket úgy, ahogy vannak.
Örülök a sikereiknek, de mindig csak addig a célig haladok velük, ameddig ők menni akarnak.

Ha csak szeretné magát jobban megismerni, hatékonyabban, sikeresebben megélni a mindennapokat, akkor jöjjön, és csináljon velem végig egy személyre szabott "edzés programot", frissüljön fel!
                                              
                                               Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                               virag.kobor kukac gmail.com


2014. augusztus 3., vasárnap

Zárás

Eltelt egy újabb hét. A coaching a nyolcadik üléséhez érkezett. Azt korábban elmondtam, hogy a coaching egy viszonylag rövid folyamat 3-12 alkalomig terjed az időtartama, vagyis viszonylag gyorsan hoz eredményt.
Zalán és Flóra coachingja a közepes hosszúságúak közé tartozik.

Mint az már az utóbbi időben lenni szokott, a pár pozitív hangulatban érkezett.

A Coach most a házi feladatot - egy rövid összefoglaló az elmúlt 7 hétről -, melyet az elmúlt ülésen adott fel, kérte ügyfeleitől. A feladat az volt, írják le, hogyan látják, van-e változás, vannak-e új nézőpontjaik, eszközeik, amivel hatást tudnak gyakorolni a folyamatokra?

Zalán csak mondja és mondja....

Mint az esetek többségében, most is Zalánnak eredt meg előbb a nyelve.
- Rohan az idő! Olyan, mintha már hónapok távlatában lenne az az ádáz állapot köztünk, amivel Önhöz fordultunk, pedig még csak másfél hónap telt el! Én a magam részéről jól érzem magam. Sok mindent tanultam magamról és sok mindent tanultam a kapcsolatunkról. Amikor jöttem, bizonytalan voltam, hogy akarom-e még ezt a házasságot. Most viszont szilárd meggyőződésem, hogy mi összetartozunk, és együtt is fogjuk leélni az életünket, mégpedig boldogan.  - Miközben ezek a gondolatok elhangzottak Zalántól, Flóra arcának színe először piros lett, majd falfehér, aztán megint piros és egy halvány mosoly futott át rajta. Tekintetével szinte megsimogatta a férfi arcát, pillantásuk egy másodpercre összeakadt, majd Zalán így folytatta. - Megtanultam, hogy a kapcsolatunk csakis rajtunk múlik. Bármilyen külső körülmény hat is rá, ha mi azt akarjuk, hogy jól működjön, és teszünk érte, akkor az úgy is lesz. - Ahogy ezeket kimondta megfogta Flóra kezét, aki egyetértően bólintott. - Megtanultam, hogy amit szeretnék, azt nem erőből kell elérnem nála. Ha higgadtan elmondom, hogy mik a dologgal kapcsolatban a meglátásaim, mit érzek és ezért mit szeretnék, nyitott fülekre találok Flóránál. Amikor dühbe gurulok, nem vagdalkozom, nem kritizálom Őt, inkább kicsit félrevonulok, számolok tízig, s ezalatt vagy lecsillapodom, vagy leírom amit gondolok. És ez idő alatt eljutok egy olyan állapotba, hogy el tudjam mondani úgy a dolgot, ahogy az imént felvázoltam. Megtanultam azt is, hogy a céljaimat és vágyaimat össze kell egyeztetnem a nejemével. Kell, hogy mindketten magunkénak érezzük a döntést egy-egy témában, ezért megbeszéljük, kompromisszumokat kötünk és le is írjuk a közös döntést ezentúl. Így sokkal megfoghatóbb lesz, fel lehet pontosan idézni és ezzel elejét vesszük az emlékezetünk különbözőségéből eredő vitáknak. Készítettünk egy olyan szabály rendszert, amit bármikor elővehetünk, ha vitás helyzetben vagyunk és nem tudunk zöldágra vergődni. Így nem lesz hosszan elhúzódó állóháború egy egyszerű nézet különbségből.
Kialakult egy olyan napi-, és munkarendünk, ami mindkettőnk számára kényelmes, ezért hosszú távon alkalmazható. Olyan, amiben jut elég idő és figyelem a munkára, egymásra, a gyerekre és a nagyira is. Összességében azt tanultam meg, hogy bár fontosak az érzelmeim a dolgokkal kapcsolatban, de fontos, hogy mindig gondolkodjak is mielőtt cselekszem és vegyem figyelembe a szeretteim igényeit is. Úgy vélem, teljesült, amiért Önhöz fordultunk. A jövőben meg fogjuk tudni oldani a problémáinkat önállóan.

Szép hosszú, részletes beszámoló volt Zaláné. Most pedig Flórán volt a sor, hogy elmondja, honnan hová jutott el.

Hasznosítható tudás a mindennapokban

- A legfontosabb, ami ez idő alatt történt velem, az a felismerés volt, hogy nem szégyen segítséget kérni, ha egy dologgal egyedül nem boldogulok. Eljutottam arra az elhatározásra, hogy pszichológushoz fordulok, hogy megbirkózzak a gyászommal és a mamámat is újra a helyén tudjam kezelni. Ezzel pedig nagy lépést tettem annak érdekében, hogy a házasságom is rendbe jöjjön, mert ráébredtem, hogy olyan változásokat idézett elő bennem a gyász, ami rám tartozik és nem változtathatom meg gyökeresen miatta a környezetem életét. Azt tanultam meg még, hogy bíznom kell a férjemben, hogy elmondhatom neki mire vágyom s annak lesz is foganatja. Hogy ne akarjak anyáskodni se a mamám, se a férjem felett, ne akarjam jobban tudni, hogy mi a jó nekik. Hiszen ők felnőtt emberek, egyenlő partnerként kell velük viselkednem. Akinek tényleg szüksége van az anyáskodásomra az Ábel.
Ahogyan Zalán is mondta, a darabjaira hulló családi életünk újra egy egységet alkot, amiben megvan a helye, a szerepe és a fontossága mindenkinek. Van újra rendszeresség az éltünkben, vannak elfogadható szabályok. Ábel sem néz már riadtan, ha vita támad közöttünk, mert megtanultuk kezelni az érzelmeinket. Igaza van Zalánnak, amiért Önhöz fordultunk azt megoldottuk az Ön segítségével. Ami nagyon fontos, hogy mindazt, amire rájövünk, át tudjuk vinni a hétköznapokra.- így zárta összefoglalóját Flóra.

A siker titka: őszinteség és kitató, komoly munka

Most a Coach következett.

- Kiváló munkát végeztek mindketten. Akarták a változást, komolyan vették a feladatokat, őszinték voltak önmagukhoz, egymáshoz és hozzám is.
Az általam látott és tapasztalt tetteik és változásaik alapján én is úgy érzem, hogy a mi dolgunk most a végére ért. Elérték azt, ami a lényeg volt, hogy egymásra mutogatás, érzelmi alapon hozott döntések nélkül, tudatosan tudják a felmerülő problémákat kezelni.
A magam részéről és az Önök összefoglalói alapján teljesítettnek érzem a küldetést.
Véleményem szerint, ami ezután jön, az már az önmaguk boncolgatása, a gyerekkori-, és a közös évek alatt átélt traumák feldogozása, a rossz rutinok elengedése.
Ezek pedig már a pszichológusra tartoznak, ő fogja tudni szakszerűen kezelni ezeket a dolgokat.
Köszönöm szépen, hogy megtiszteltek a bizalmukkal és segíthettem.

- Mi pedig köszönjük szépen a támogatást és a lehetőséget. Nagyon sokat segített, hogy elinduljunk az "úton" amin régóta szeretnénk végigmenni. - zárta le az ülést Zalán, Flóra pedig egy kedves mosollyal és egy baráti öleléssel fejezte ki háláját.

Hónapok teltek el az coaching óta.
Flóra és Zalán szorgalmasan dolgozik a pszichológussal. Kapcsolatuk egyre kiegyensúlyozottabb. Az otthon ülős Zalán egyre gyakrabban mozdul ki otthonról a családjával. A nyüzsögni szerető Flóra pedig boldogan kísérte el párját egy horgásztanyára, egy kéthetes pecázós nyaralásra. Most elbúcsúzunk tőlük sok-sok boldog napot kívánva nekik.

2014. július 29., kedd

Születésnap tüzijátékkal és Happy end-el

A legutóbb a Coach úgy engedte útjára a házaspárt, hogy sok szerencsét kívánt a szülinapos héthez, melyre a készülődés már előző héten is feszültségekkel teli volt.

Nos, lássuk mi történt!

Flóra és Zalán, miután elfoglalták helyüket, a "naplóik" felolvasásával kezdték.

Zalán így írt a történtekről:
- Nem egyszerű héten vagyunk túl. A hétköznapok mentek ugyan a szokott rendben, de volt valami furcsa feszültség egész héten a levegőben. Pénteken pszichológusnál voltunk és késő délutánig tartott, így a bevásárlást szombatra halasztottuk.

Vita fáradtan és éhesen

- Szombaton Ábel első "házibulija" volt, ami ráadásul a 10. szülinapot ünnepelte, így duplán számított Flórának!
Utólag látom, hogy hiba volt a bevásárlást is szombatra halasztani. Ez ugyanis több tüzijáték rakétát is robbantott. Egész délelőtt bevásároltunk, délre értünk haza. Előtte még el kellett vinni Ábelt egész napos edzésre.
A többször emlegetett szülinapi költség keretet nem sikerült tartani. Ezen aztán brutálisan összekaptunk. Belátom én is hibás vagyok a veszekedésért. 4 óra shoppingolás után, éhesen került sor a vitára. Már önmagában a vásárlás is kiborító dolog, de éhesen "megbeszélni" egy ilyen témát, a délutáni buli feszültségében, hát....

Zalán feladja?

- Rövid csörte volt, de brutális. Már az is felmerült bennem, hogy feladom az egészet.
De aztán arra gondoltam, hogy ha most egyedül hagyom Flórát a buli terhével (és nem megyek el a tortáért, meg a gyerekért) akkor egy olyan lavinát indíthatok el, amit nem biztos hogy szeretnék, ráadásul Ábelen csattanna az ostor, amit végképp nem szerettem volna. Szóval félretettem a dühömet és tettem a dolgom délután. a buli előkészítésének jegyében. A buli fergetegesen sikerült, délután 4-től este 10-ig itt voltak a srácok. Még néhány anyuka is feljött a gyerekekkel. Ez láthatóan megnyugtatta Flórát, így a déli balhé feloldódott a jó hangulatban.

Vasárnap délig Ábellel pihentünk. Flóra átment segíteni a Mamának az ünnepi, családi ebédet elkészíteni. Fél 12-re mentünk át mi is a gyerekkel, ott volt a sógorom a családjával, velük ebédeltünk. Azután kora délután hazajöttünk és pihenhettünk együtt.

Születésnap, ahogyan Flóra látta

- Nos, ez "szép" volt. A hétköznapokról nincs mit említeni, na de a hétvége! Zalán meghúzott egy összeghatárt, ami fölé nem mehetek. Persze, hogy nem fértünk bele, de mert együtt beszéltük meg a részleteket, úgy gondolom, hogy ez mindkettőnk sara. Hát szerinte nem. Szombaton délután volt a gyerek házi bulija, és amíg ő edzésen volt, mi elmentünk vásárolni. Otthon aztán a Zalán kiakadt. Szerinte én úgy intézem a dolgokat, ahogy én akarom, persze az ő kontójára. Mire mondtam neki, hogy ez közös vásárlás volt, nem háríthatja rám, amit meg rólam mondana még, azt "Ne nekem mondja, hanem írja le a Coach-nak!" Közölte, hogy nem hozza el a tortát,  mert ez nem fér bele a keretbe, és vacsi az nem lesz a gyerekeknek, oldjam meg, ahogy akarom és bevonult a szobába. Tudtuk, hogy este 10 után mennek el a srácok, mert kettőnek színházba voltak a szülei, így a többiek is addig maradnak.
Én pedig mentem és beírtam a füzetembe, hogy hétfőn megyek, beadom a válókeresetet. És persze nyakamon volt a buli, amit ezután csináljak végig ebben a hangulatban.
10 perc után kijött a szobából, és közölte, hogy akkor mondjam, mit csináljon, mert a gyerek számít a dolgokra.
A végén persze minden szépen lezajlott, és volt torta, meg vacsi is, a buli pedig szuperül sikerült, de ez volt az előzménye, amit szerencse, hogy a Ábel nem hallgatott végig, mert edzésen volt.

Beadja Flóra a válókeresetet?

Vasárnap anyunál megünnepeltük a családdal is Ábel szülinapját. Ez is jól sikerült, és utána a saját lakásunkban pihentük ki az eseménydús hétvégét. (Én pedig kihúztam a füzetemből azt a mondatot a válókeresetről.)

A felolvasások után a Coach azt kérdezte tőlük, mit éreznek az elmúlt héttel kapcsolatban most, hogy mindkettel felidézték.

Zalán így fogalmazott:
- Nem volt egy szokványos hétvége, ami igaz az igaz. Penge élen táncoltunk. Viszont, alkalmaztam a technikákat, amit tanultam, és működött. Amikor nem boldogultunk egymással, bevonultam a szobába, nem feszítettem tovább a húrt. Lehiggadtam, átgondoltam a dolgot és együttműködtem a közös cél érdekében. Rendben lebonyolódtak az események és másnap én is megkaptam a jól megérdemelt pihenős napomat.

- Tudtuk kezelni a helyzetet, tényleg összedolgoztunk és Ábel boldog volt. S mindhármunknak csillogott a szeme, amikor meggyújtottam a tüzijátékos gyertyát a torta közepén. Vitáink mindig voltak és mindig lesznek is, de már rövidre tudjuk zárni őket. Azt hiszem, közel járunk ahhoz az állapothoz, amit célul tűztünk ki a coaching elején. - mondta Flóra.

A Coach örömmel hallgatta a beszámolókat. Az ülés végén pedig azt kérte ügyfeleitől, hogy a következő alkalomra foglalják össze, hogy az első találkozás óta milyen változások történtek a kapcsolatukban és ezekhez a változásokhoz mit adott nekik a coaching.

Vannak gondok otthon egymás megértésével, a konfliktus kezelésével? Ne várja meg amíg elfajulnak a dolgok. Forduljon hozzám bizalommal! Segítségemmel rátalálhat a megoldásra.

                                               Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                               virag.kobor kukac gmail.com