2015. március 24., kedd

Hogyan lettem én olyan, mint Mr. Darcy?

Kedves Olvasóm,

Ha olvasta ennek a "trilógiának" első két részét (az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatja), akkor már ismeri annak történetét, hogyan tette tönkre lányaimmal a kapcsolatomat a rózsaszín szemüveg. Folytatást ígértem, hát tartson velem most újra!

Munkamegosztás


Amikor az ideális férjet elképzeltem, mindig egy kedves, bátor, sikeres, szorgalmas ember alakja rajzolódott ki előttem, aki biztonságot nyújt. Amikor aztán a férjembe beleszerettem, abban a bizonyos rózsaszín szemüvegben pont ilyennek láttam őt. 


Ideje arról is szót ejtenem, hogyan vezetett a rózsaszín szemüveg jelenség kis híján a házasságom végéhez.

Már a kapcsolatunk kezdetén megállapodtunk abban, hogy az ősidők óta ismert munkamegosztást választjuk. Enyém a gondoskodás róla, az otthonunkról és a majdani gyermekeinkről, ő pedig az anyagi szükségleteinket teremti elő.

Jó néhány évig így is működött kettőnk szövetsége. Imádtam őt, pont olyan volt, mint amilyennek mindig is képzeltem. Boldog voltam mellette. Ám furcsa volt, hogy a környezet folyton olyan megjegyzéseket tesz rá, amik egyáltalán nem jellemzik őt. Én kedvesnek láttam. Mégis gyakran kaptam a szüleimtől, testvéreimtől, barátaimtól azt a kritikát, hogy a párom nyers, és nagyon gorombán beszél velem.

Egyszer összetörtem az autómat.
Nem volt nagy baleset, de az egyik sárvédőt le kellett miatta cserélni. Velem voltak a gyerekek is, ezért jobban megviselt az eset. Zaklatottá tett, hogy bajuk eshetett volna az én hibámból. 
Amikor hazamentem azonnal elmeséltem a férjemnek. A reakciója nem volt épp hízelgő. Épp nálunk volt egy barátnőm, aki a hallottak után így szólt hozzám:
- Hogy bírod őt elviselni. Hazajössz, elmondod, hogy mi történt, ő pedig elkezd szentségelni, hogy milyen kárt tettél az autóban?! Azt meg se kérdezte, hogy te meg a gyerekek jól vagytok-e?
Én észre se vettem, hogy a hogylétünk felől nem is érdeklődött, és nem is éreztem bántónak a férjem kirohanását.

És már megint kiesnek azok a fránya rózsaszín lencsék

Mindaddig, amíg a gyerekek lekötötték minden energiámat, én ideálisnak láttam a páromat. Aztán egyszer csak, mintha egy csipkerózsika álomból ébredtem volna, hirtelen egyre több hibáját fedeztem fel. Úgy éreztem teljesen megváltozott. Gyakran volt lekezelő velem, nagyon sok időt töltött távol, otthon is csak a munkájával volt elfoglalva, nem foglalkozott a gyerekeinkkel, ha beszéltem hozzá meg se hallotta.
A szemére vetettem, hogy megváltozott, undok, figyelmetlen, munkamániás ember lett belőle.
Ő pedig csodálkozva bámult rám. Hiszen ő most is olyan, mint amikor elvett feleségül. Nem változott semmit. Eddig nem volt semmi bajom vele. Nem érti miről beszélek.
Egyre feszültebbé vált közöttünk a helyzet. Én követeltem, hogy változzon vissza azzá, akibe beleszerettem, neki meg fogalma sem volt, hogy mit akarok tőle. 
Veszekedések, hisztik. S hamarosan azon kaptam magam, hogy azt fontolgatom, külön kellene válni.
Hát így tettem tönkre a házasságomat a rózsaszín szemüveggel...

Mr. Darcy, avagy úgy szeretlek, ahogy vagy

Szerencsére nem itt ér véget sem a lányaimmal, sem a férjemmel való történetem.
Mindhárom esetnek a végkimenetele Happy End lett.

Egy barátnőm, aki szemtanúja volt mindhárom folyamatnak, tisztán látta, hogy az én készülékemben van a hiba. Majd a coaching módszereit alkalmazva (bár akkor még nem is tudtuk, hogy mi is pontosan a coaching) segített helyre tennem a dolgokat.
Elhívott egy kávéra az egyik gyorsétterembe. Órákig beszélgettünk. A beszélgetés folyamán döbbentem rá, hogy mi is történt  valójában. Segítségével sikerült kívülről rálátnom a történtekre. 
Ráébredtem, hogy hogyan is bánt el velem az a bizonyos rózsaszín szemüveg.
Első lépésként el kellett fogadnom, hogy sem én nem lehetek a fejemben lévő ideális anya, sem a családom tagjai nem lehetnek az én képzeletem szerinti ideális gyerek vagy férj.
Ők olyanok, amilyenek.

A szeretet pedig azt jelenti, hogy olyannak kell elfogadnom őket, amilyenek valójában. 


Megtanultam őket úgy szeretni, ahogyan Mr. Darcy fogalmazta a Bridget Jones naplójában.

......úgy szeretlek, ahogy vagy!

Amikor erre a felismerésre eljutottam, gyakorolni kezdtem.
Nagyon odafigyeltem, hogy pontosan őket lássam minden élethelyzetben, és ne azt akit látni szeretnék. Hogy ne ítélkezzem, ha valamit nem úgy tesznek, ahogyan szerintem kellene. 
Nehéz volt. 
Sokszor kellett nekifutnom, mert - főleg az elején - nem mindig tudtam megállni, megjegyzés, vélemény nyilvánítás nélkül. De minél többet gyakoroltam, annál jobban ment.
Évekbe telt, és mára eljutottunk odáig, hogy mindhármukkal harmonikus a kapcsolatom.
Az érdekes az, hogy miután én elkezdtem változni, ők is megváltoztak. Már nem kényszerből, hanem teljesen önkéntesen.
A férjem, ma már valóban kedves velem és figyelmes. Odafigyel a gyerekeinkre, őszintén érdeklődik irántuk és időt szán arra, hogy foglalkozzon velük, s hogy velem legyen.
Az első kislányom ma már hetente felhív és újra őszintén beavat az életébe, mert nem tart attól, hogy ismét én akarom majd irányítani.
A második kislányommal is hetente beszélünk és ő is engem hív ma már, ha tanácsra vagy segítségre van szüksége, mert tudja, nem fogom az ostoba elvárásaimmal újra gúzsba kötni.
A legnagyobb elismerést is tőle kaptam néhány évvel ezelőtt.
Egy alkalommal azt mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy sokat javult a kapcsolatunk, és hogy nagyra értékelem, hogy megváltozott. A válasz így hangzott:
- Nem anya, nem én változtam. Te változtál meg.

És boldogan éltek, amíg meg nem haltak......... 

Ma már úgy gondolom anélkül, hogy bárkire, bármilyen ideális képet kéne ráerőltetnem, valóban egy nagy "ideális" családom van.


Történeteimből már láthatja a kedves olvasó, hogy a coaching gyors, hatékony és tartós segítséget nyújt egy-egy családi kapcsolat helyrerakásában. Gyakran tud békésen megoldani, már-már pattanásig feszült helyzeteket is.

Ha Önnek, ismerősének, családtagjának az enyémhez hasonló gondjai vannak, keressen meg, tegyünk pontot együtt az ádáz állapotok végére!


                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com


2015. március 21., szombat

Anyaságom története


Kedves Olvasóm,

előző írásomban ígértem, hogy elmesélem a saját történeteimet a rózsaszín szemüveggel kapcsolatban. Íme itt az első.

Az ideális kép a családról az én fejemben úgy nézett ki, hogy ott vagyok én a "koszorús anya",
körülöttem sok gyerek és egy férj, aki ehhez a családhoz megteremti az anyagiakat.
El is kezdtem megteremteni ezt az ideális állapotot 19 évesen.
Találtam egy kedves fiút, akit ripsz-ropsz felruháztam az ideális társ tulajdonságaival. Hiába mondták nekem a környezetemben, hogy nem teljesen olyan, amilyennek én látom. Meg voltam győződve, hogy mindenki félreismeri őt.
Az ideális édesanya az én fejemben elsősorban gondoskodó és figyelmes volt, ugyanakkor szigorú, aki kemény munkára és szorgalomra neveli a gyermekeit.
És az ideális gyerek?
Gyönyörű, okos, szorgalmas, mindenben követi a szülei útmutatását, kedves, udvarias, sikeres, egy szóval: TÖKÉLETES.

Az első

Aztán megszületett az első kislányom.
Természetesen tökéletes volt. Gyönyörű baba, élénk, figyelmes.
Nagyon gyorsan tanult. Minden "kötelező" mozgást (hasra fordulástól a járásig) idő előtt megcsinált. Ahogy nőtt és fejlődött "minta gyerek" lett.
Szófogadó volt, még azt is jól csinálta, amit nem kívántam meg tőle. Kiválóan teljesített az iskolákban.
Nem voltak kamaszkori határdöntögetések, hisztik, lázadások. Milliószor áradoztam, hogy ő olyan, amilyen gyereket az ember megálmodik magának.
Én mindehhez igyekeztem egy nagyon biztonságos, szerető családi légkört megteremteni számára. Ha döntenie kellett javaslatokat tettem, amit ő rendre el is fogadott, mert igyekezett megfelelni az elvárásaimnak.
Sőt olyan közösségeket választottam a számára, melyek szintén nagyon biztonságos, emberi környezetet biztosítottak.

Aztán egyszer csak kipotyogtak a rózsaszín lencsék a szemüvegből!
Már fiatal felnőttként, önállóvá vált.
Kirepült az óvó családi fészekből, ahol mindig megmondtam neki, hogy hogyan legyen, és elkezdett önálló döntéseket hozni. Már nem avatott be a dolgaiba. Igyekezett megállni a helyét egyedül.
Néha hibázott, nem az elvárásaimnak megfelelően döntött dolgokban, mert másra vágyott, mint amit én helyesnek tartottam.
Ilyet korábban nem láttam tőle, s én döbbenten álltam az előtt, hogy mennyire megváltozott az én jó kislányom.
Ezután négy nagyon nehéz év következett. Hatalmas kudarcként éltem meg, hogy már nem olyan "mintagyerek", amilyennek én addig láttam.
Én folyamatosan azon küzdöttem, hogy visszatereljem elkószált báránykámat a "helyes" kerékvágásba. Ő pedig nem értette, hogy miért akarom őt mindenáron megváltoztatni.
A végén már szinte nem is beszéltünk egymással, s ha mégis, akkor az biztosan vitába torkollt.
Így tette tönkre az én rózsaszín szemüvegem a kapcsolatomat az első kislányommal........

A második

A második kislányom is tökéletesnek indult.
Csodásan szép kisbaba volt.
Boldog voltam immár két csodás kislány anyukájaként.
Rá is gyorsan felaggattam az ideális gyerek képét, különösen azért, mert az első gyereknél ez nagyon bejött.
De ő nem hagyta magát.
Szabadságra született.
Kényelmes volt, minden mozgást csak az utolsó pillanatban produkált. Én persze próbáltam minden eszközzel elérni nála, hogy igyekezzen, de hiába. Újra és újra próbálkoztam, ám ő nem volt hajlandó illeszkedni az én ideális gyerek képemhez.
Szenvedett.
Börtönnek érezte az otthonát, engem pedig egy szigorú börtönőrnek.
Nehezen vette az akadályokat.
Lázadt ellenem és minden ellen, ami szabályok közé próbálta őt szorítani.
Átéltünk egy nagyon viharos kamaszkort, majd nem kevésbé viharos középiskolás éveket.
Rengeteg konfliktusunk volt, mire felnőtté vált.
Hamar elköltözött.
Hetekig alig tudtam róla valamit.
Nem akart velem szóba állni sem.
Én pedig keseregtem, hogy nem tudtam megváltoztatni, nem tudtam belőle ideális gyereket faragni.
Mi lesz így vele az életben?!
És mi lesz az én elképzelésemmel a tökéletes családról?
Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul......


Hogy rendbe jött-e a kapcsolatom a lányaimmal, arról majd a következő bejegyzésben mesélek.
Ha kíváncsi mi lett velünk, tartson velem legközelebb is!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com




2015. március 18., szerda

A rózsaszín szemüveg

Kedves Olvasóm,

nagyon nehéz az embernek bevallani, még saját magának is, hogy családi konfliktusai gyakran abból adódnak, ha a valódi, hús-vér szülő, férj, gyerek és saját maga helyett egy megálmodott személyt akar szeretni. Beszéltem már a konfliktusok kiváltó okairól a "Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött" és az "Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!" című írásaimban is. Amiről most írok, - a rózsaszín szemüveg - egy újabb jelenség, ami coachinggal nagyon jól orvosolható.

Ideális képek

Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jövünk a saját vágyaink, és a minket körülvevő közösségek hatására kialakítunk ideális szerepeket. Megfogalmazzuk magunknak, hogy például milyen a jó édesanya, a jó édesapa, milyennek kell lennie egy testvérnek. Aztán, ahogy cseperedünk és egy tágabb közösségbe kerülünk kialakul az ideális barát képe, majd a férfié vagy nőé, akibe
beleszerethetünk, azután az ideális férj vagy feleség paraméterei is megszületnek bennünk, az anyósé és apósé, s végül de nem utolsó sorban az ideális gyermek, vő, meny, majd unoka tulajdonságai is megfogalmazódnak bennünk.

De hát mi ezzel a baj?!

Tényleg miért baj az, ha van egy ideális képünk azokról, akikkel kapcsolatba kerülünk életünk során?
Ez egyáltalán nem baj.
Sőt, szükséges, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mi az ideális számunkra.
Olyan ez, mint egy iránytű. Például, amikor barátokat választunk, vagy éppen társat, akkor tudnunk kell valamihez viszonyítani azt a személyt, akivel kapcsolatba kerülünk. Vajon mennyiben is hasonló vagy éppen eltérő attól, aki számunkra megfelelne?

Akkor, hogy okozhatja mégis a kapcsolataink kisiklását az ideális kép?!

A baj ott kezdődik, hogy elsősorban az érzelmeink mozgatnak bennünket. Ennél fogva, főleg a kapcsolat kezdetén, (és ez nem csak a szerelemre igaz!) nem a józan eszünkkel látjuk a másikat,
hanem egy felfokozott érzelmen - a rózsaszín szemüvegen - keresztül. Ilyenkor pedig nem azt a személyt kezdjük látni, aki ott áll előttünk, hanem felruházzuk őt azokkal a tulajdonságokkal, amik számunkra az ő szerepében ideálisak. Így aztán anyánk, gyermekünk, szerelmünk, stb. úgy tűnik fel számunkra, mint "maga a megtestesült tökély" (ahogyan azt Mary Poppins mondaná).

Ha kiesik a rózsaszín lencse a szemüvegből

A szerelemnél emlegetik általában, de minden felfokozott érzelmi kötődésre igaz, hogy egy idő után, ha az érzelmek csillapodnak és a normál szintre állnak be, úgy érzékeljük, hogy a másik megváltozott.
Egyre többször hasonlítjuk őt össze a bennünk lévő ideális képpel, és érzékeljük, hogy még csak nem is hasonlít arra, akit mi elképzeltünk magunknak. Vádaskodni kezdünk, hogy mennyire megváltozott a másik, próbálunk hatással lenni rá, hogy "változzon vissza!". Az esetek többségében hiába. Sőt, a változással megvádolt hozzátartozónk értetlenül áll előttünk, hogy ő mindig is olyan volt, amilyen most. Nem érti, hogy mitől "bolondultunk meg" hirtelen és miért akarunk belőle teljesen más embert faragni.


Velem is megtörtént

Én különösen érzelem vezérelt ember vagyok. Ennél fogva az én életemben számtalanszor előfordult, hogy emberi konfliktusaim abból adódtak, hogy az általam teremtett ideális képet pillanatok alatt ráaggattam az általam megszeretett személyre.
Én elég hosszú ideig képes voltam a rózsaszín szemüvegen keresztül látni a másikat, aztán - szinte egyik pillanatról a másikra -, hullott ki a szemüvegből a rózsaszín lencse, s ott állt előttem valaki, aki vajmi kevéssé hasonlított arra, "akit én megszerettem" korábban. Ilyenkor óriási késztetést éreztem az előző állapot visszaállítására, és komoly nyomást gyakoroltam a személyre a változás érdekében.
Így ment tönkre a kapcsolatom a legidősebb lányommal és futott zátonyra kis híján a házasságom is.
A másik hiba, amit a rózsaszín szemüveggel elkövettem, amikor viszonylag hamar kiderült, hogy a másik nem felel meg az ideális képemnek, erőnek erejével akartam őt betuszkolni az általam kialakított ideális kép kalodába. Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul.


Hogy mi történt velünk, mi lett a történetünk vége és hogyan lehetett volna ezeken a helyzeteken segíteni a coachinggal, arról fogok írni a következő írásaimban.

Ha kíváncsi személyes történeteimre, várom vissza a blogra hamarosan!

                                          Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                          virag.kobor kukac gmail.com

2015. március 14., szombat

Az én szappanoperám

Kedves Olvasóm,

ismét egy személyes ihletésű történetet mesélek el.
Ki ne álmodott volna még csodás egymásra találásról, valami titkos rokonnal, akárcsak egy brazil szappanoperában?
Ezekben a történetekben általában kiderül, hogy a főhősnek van egy addig ismeretlen testvére, vagy nem is az az apja, akit annak ismert, stb.
Az a kislány is álmodozott ilyesmiről, aki én voltam egykoron. A szüleim nem jól döntöttek, amikor
úgy közel 5 évtizeddel ezelőtt egymást választották, s bár én ebből a szerelemből világra jöttem, de ők nagyon rövid időn belül elváltak.
Apám 5 éves koromtól nem látogatott, így gyakorlatilag nem ismertem őt, nem emlékeztem rá. Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen lehet, hogy miért nem kellek neki, hogy milyen lenne, ha én felkeresném. Sokféleképpen lezajlott a képzeletemben ez a találkozás. Anyám nem túl hízelgő képet rajzolt róla. Alkoholistának, szélhámosnak jellemezte, aki felelőtlen volt a gyermekével.

Hogyan nem találkoztam....

Kiskamaszként nagyon meg akartam ismerni apámat, mivel azonban még nem voltam önálló, támogatást pedig nem kaptam anyámtól, egy idő után feladtam.
Fiatal felnőttként, amikor már saját gyermekeim is voltak, haragot és dühöt éreztem iránta, hogy miért nem keresett meg soha?! Hogy lehet egy kisgyereket elhagyni?! Miféle lelke van annak az embernek, aki erre képes?!
Teltek az évek, a harag csillapodott bennem, látva, hogy az élet milyen gyakran hoz olyan fordulatot, amely miatt az ember sokszor nem is saját elhatározásából tesz- vagy nem tesz meg dolgokat.
Mire a gyerekeim felcseperedtek, már nem haragudtam apámra, csak egy fájdalmas hiányérzet volt bennem. Arra gondoltam, eltelt már negyven év, mi értelme lenne most megkeresni, oda állítani, hogy "Itt vagyok apám, jöttem megismerni téged!". Egyébként is. Mi van, ha tényleg egy
semmirekellő, részeges ember? Mi van, ha durván elzavar? Miért tegyem ki magam ennek a kockázatnak?
Azért a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, s egy kirándulás alkalmával, amikor ott hajtottunk el az autónkkal, ahol letért az út abba a faluba, ahol élt, megkértem a férjemet, kanyarodjunk be és nézzük meg azt a települést. Szépen lassan végig gurultunk a főutcán, tekintgettem jobbra-balra. Ha megláttam egy járókelőt, dobogó szívvel gondoltam, meg kéne szólítani, hátha ismeri, hátha tudja, hogy merre lakik. De végül nem tettem. Lassan vége lett a településnek. Férjem gázt adott, én egy nagyot sóhajtottam és.....

Aztán egyszer csak jött a postás..... 

Két évvel azután, hogy abban a faluban elszalasztottam a lehetőséget, érkezett egy levél.
Egy közjegyző írta. Arról értesített, hogy apám nincs többé.
Rettenetesen fájt.
Vége.
Most már soha nem fogom megismerni.
Iszonyú erővel tört rám a gyász az ember után, akitől származom, és aki úgy ment el, hogy nem ismertük meg egymást. Magam sem értettem, hogy ez hogy lehetséges. Hogyan fájhat ennyire?

Apa helyett valaki más

Amikor magamhoz tértem, felhívtam a közjegyzőt, hogy érdeklődjem a helyzetről. Nem mondhatott sok mindent, de azt a tudomásomra hozta, hogy nem én vagyok az egyetlen gyermeke apámnak.
Óriási izgalom lett rajtam úrrá.
- Jesszus!
- Van a világban egy asszony, aki az én testvérem, és eddig nem is tudtam a létezéséről!
- Akkor nem veszett el minden!
- Van valaki, akinek olyan vér folyik az ereiben, mint nekem!
- Van valaki, aki még összeköthet engem azzal a családdal, ahonnan fele részben származom!
- Valaki, aki segíthet mégis megismernem az apámat!
Aztán rémület.
- De mi van, ha ő nem akar engem látni sem?
- Lehet, hogy betolakodónak tart. Ha életében nem jöttem, most már mit keresek ott?!
- Tegyem ki magam annak a veszélynek, hogy visszautasít?

Utolsó esély

Napokba és sok-sok bátorításba telt a családom részéről, hogy vegyem a bátorságot a kapcsolat felvételre. Biztattam magam, hogy ezt az utolsó utáni lehetőséget nem szalaszthatom el, mint a korábbiakat.
Már sikerült kiderítenem a nevét és a lakhelyét. Lázasan keresni kezdtem őt a neten és hamar rá is találtam. Alaposan megnéztem képeit. Őt magát, a családját. Tele volt az oldala fájdalommal. Nagyon sok bejegyzés árulkodott arról, mennyire fáj neki az apja elvesztése.
Az az ember, akit így szeretett a gyereke, az nem lehet szélhámos, felelőtlen!
- Istenem!
- Mit veszítettem a gyávaságommal?!
- Bárhogyan félek is, meg kell próbálnom!
- Legalább a testvéremen keresztül meg kell ismernem apámat!
- Nem szalaszthatom el az utolsó esélyt!

Megírtam a bemutatkozó üzenetemet és remegő kézzel megnyomtam az
gombot.

Egy szappanoperába illő találkozás pillanatai

Hamar érkezett a válasz. Egy kedves, barátságos üdvözlet.
És aztán napokig éjszakába nyúló beszélgetések a neten.
Sírás.
Nevetés.
Fényképek apámról.
Ismét sírás aztán nevetés.
És szépen lassan kibontakozott egy kedves ember portréja.

A gének csodája pedig, hogy nem csupán külsőleg hasonlítok erre a kedves emberre nagyon,
de annak ellenére, hogy soha nem nevelt engem,
a természetem, a viselkedésem, a gondolkodásom, a vágyaim, mind-mind 80%-ban tőle származnak.
Fantasztikus érzés kiegészülni.
Tudni, miért vagyok olyan, amilyen.
Miért voltam én "kakukktojás" a családomban.

Néhány hét múlva aztán megtörtént a személyes találkozás is.

Boldog vagyok, mert egy új, szerető testvérre leltem. Mert bár a 25. órában, de sikerült meglelnem apámat.


A féloldalas fa

S hogy miért írtam le ezt a történetet egy coachingról szóló blogban?
Hol van a fenti történetben szerepe a Coach-nak?
Nézzük sorjában, mikor kaphattam volna nagy segítséget egy Coach-tól, ha akkor már ismertem volna ezt a segítő lehetőséget!

Azt mondják, a fa lombkoronája olyan a föld felszín felett, mint a gyökérzet a föld alatt.
Ha a gyökerek közül az egyik oldal hiányos, akkor a lombkorona egy része is hiányos, csonka lesz.
És mi történik azzal az emberrel, aki nem ismeri egyik szülőjét, és a hozzá tartozó rokonságot, múltat? Az ő személye is valahogy hiányos. Van egy csomó tulajdonsága, ami nem kötődik sehova. Bármennyi pozitív tulajdonság, képesség birtokában van, mindig bizonytalan, nem hisz magában.
Ilyen gyermek és felnőtt voltam én magam is. A hiányzó múlt, a hiányzó apa személye engem is féloldalas fává tett. Bizonytalan, önbizalom hiányos ember voltam. Nem ismertem fel a képességeimet. Nehezen, több évtized alatt találtam rá arra a hivatásra, amiben ki tudok teljesedni, pedig ott volt bennem végig minden szükséges képesség.
Állandóan ott zakatoltak bennem a kérdések:
Miért nem kiváncsi rám?
Miért nem látogat meg?
Én olyan értéktelen lennék, hogy nem kellek neki?
Nem vagyok jó semmire?
Egy Coach segíthetett volna nekem, már egészen fiatalon, a pályaválasztás idején, megismerni önmagam, felismerni a képességeimet, meglátni a körülöttem adódó lehetőségeket, megtalálni a hivatásomat.

Megkeressem, ne keressem?

Az emberben gyakran felmerül a gondolat, hogy utána kéne járni.
Hogy néz ki? Hol él? Mivel foglalkozik? Van-e családja? Vajon hasonlítok rá? Örülne nekem, ha ott lennék?
Vannak, akik biztatnak ilyenkor, menj, keresd meg! Vannak, akik riogatnak, ne menj, ne kockáztass!
Az ember vívódik, tanácstalan. Maga sem tudja mit tegyen.
Ebben a helyzetben is jó szolgálatot tehet a Coach. Segíthet tisztázni a célokat.
Akarom-e igazán ezt a találkozást? Miért akarom, mi a célom vele? Hogyan induljak neki a keresésnek? Mit tegyek, ha megtaláltam?
Ezeket és még sok-sok bennünk kavargó kérdést segít tisztázni a Coach néhány ülés alatt.

Találkozás az új családdal

Óriási pánik lehet úrrá az emberen, amikor több évtized után kell találkoznia, pláne megismerkednie szülőjével, új családjával.
Jól jött volna a Coach segítsége ekkor is. A különböző szituációs gyakorlatokkal, biztonságos, teszt környezetben kipróbálhattam volna, mi játszódhat majd le a találkozáskor, és az egyes helyzetekre hogyan is reagálok. Így lehet, hogy még életében találkozhattam volna apámmal, mert nem rettegek a vele való találkozás kimenetelétől.
S az új testvéremmel való kapcsolat felvételtől sem féltem volna, hiszen a Coach fel tud készíteni, hogy kellően magabiztosan induljak neki.
Egy szó mint száz, az én szappanoperám pozitívan zárult.

Egy ilyen történet rosszul is végződhet! De alakulhat az én történetemnél sokkal jobban is, ha időben segítséget vesz igénybe az ember.

Ha Ön vagy ismerőse, rokona féloldalas fa, ne várja meg, amíg pótolhatatlan lesz a gyökérzet! Keressen meg engem vagy egy másik Coach-ot, aki Önnek szimpatikus és kérjen segítséget időben!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com