Az én szappanoperám

Kedves Olvasóm,

ismét egy személyes ihletésű történetet mesélek el.
Ki ne álmodott volna még csodás egymásra találásról, valami titkos rokonnal, akárcsak egy brazil szappanoperában?
Ezekben a történetekben általában kiderül, hogy a főhősnek van egy addig ismeretlen testvére, vagy nem is az az apja, akit annak ismert, stb.
Az a kislány is álmodozott ilyesmiről, aki én voltam egykoron. A szüleim nem jól döntöttek, amikor

úgy közel 5 évtizeddel ezelőtt egymást választották, s bár én ebből a szerelemből világra jöttem, de ők nagyon rövid időn belül elváltak.
Apám 5 éves koromtól nem látogatott, így gyakorlatilag nem ismertem őt, nem emlékeztem rá. Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen lehet, hogy miért nem kellek neki, hogy milyen lenne, ha én felkeresném. Sokféleképpen lezajlott a képzeletemben ez a találkozás. Anyám nem túl hízelgő képet rajzolt róla. Alkoholistának, szélhámosnak jellemezte, aki felelőtlen volt a gyermekével.

Hogyan nem találkoztam....

Kiskamaszként nagyon meg akartam ismerni apámat, mivel azonban még nem voltam önálló, támogatást pedig nem kaptam anyámtól, egy idő után feladtam.
Fiatal felnőttként, amikor már saját gyermekeim is voltak, haragot és dühöt éreztem iránta, hogy miért nem keresett meg soha?! Hogy lehet egy kisgyereket elhagyni?! Miféle lelke van annak az embernek, aki erre képes?!
Teltek az évek, a harag csillapodott bennem, látva, hogy az élet milyen gyakran hoz olyan fordulatot, amely miatt az ember sokszor nem is saját elhatározásából tesz- vagy nem tesz meg dolgokat.
Mire a gyerekeim felcseperedtek, már nem haragudtam apámra, csak egy fájdalmas hiányérzet volt bennem. Arra gondoltam, eltelt már negyven év, mi értelme lenne most megkeresni, oda állítani, hogy "Itt vagyok apám, jöttem megismerni téged!". Egyébként is. Mi van, ha tényleg egy

semmirekellő, részeges ember? Mi van, ha durván elzavar? Miért tegyem ki magam ennek a kockázatnak?
Azért a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, s egy kirándulás alkalmával, amikor ott hajtottunk el az autónkkal, ahol letért az út abba a faluba, ahol élt, megkértem a férjemet, kanyarodjunk be és nézzük meg azt a települést. Szépen lassan végig gurultunk a főutcán, tekintgettem jobbra-balra. Ha megláttam egy járókelőt, dobogó szívvel gondoltam, meg kéne szólítani, hátha ismeri, hátha tudja, hogy merre lakik. De végül nem tettem. Lassan vége lett a településnek. Férjem gázt adott, én egy nagyot sóhajtottam és.....

Aztán egyszer csak jött a postás..... 

Két évvel azután, hogy abban a faluban elszalasztottam a lehetőséget, érkezett egy levél.

Egy közjegyző írta. Arról értesített, hogy apám nincs többé.
Rettenetesen fájt.
Vége.
Most már soha nem fogom megismerni.
Iszonyú erővel tört rám a gyász az ember után, akitől származom, és aki úgy ment el, hogy nem ismertük meg egymást. Magam sem értettem, hogy ez hogy lehetséges. Hogyan fájhat ennyire?

Apa helyett valaki más

Amikor magamhoz tértem, felhívtam a közjegyzőt, hogy érdeklődjem a helyzetről. Nem mondhatott sok mindent, de azt a tudomásomra hozta, hogy nem én vagyok az egyetlen gyermeke apámnak.
Óriási izgalom lett rajtam úrrá.
- Jesszus!
- Van a világban egy asszony, aki az én testvérem, és eddig nem is tudtam a létezéséről!
- Akkor nem veszett el minden!
- Van valaki, akinek olyan vér folyik az ereiben, mint nekem!
- Van valaki, aki még összeköthet engem azzal a családdal, ahonnan fele részben származom!
- Valaki, aki segíthet mégis megismernem az apámat!
Aztán rémület.
- De mi van, ha ő nem akar engem látni sem?
- Lehet, hogy betolakodónak tart. Ha életében nem jöttem, most már mit keresek ott?!
- Tegyem ki magam annak a veszélynek, hogy visszautasít?

Utolsó esély

Napokba és sok-sok bátorításba telt a családom részéről, hogy vegyem a bátorságot a kapcsolat felvételre. Biztattam magam, hogy ezt az utolsó utáni lehetőséget nem szalaszthatom el, mint a korábbiakat.
Már sikerült kiderítenem a nevét és a lakhelyét. Lázasan keresni kezdtem őt a neten és hamar rá is találtam. Alaposan megnéztem képeit. Őt magát, a családját. Tele volt az oldala fájdalommal. Nagyon sok bejegyzés árulkodott arról, mennyire fáj neki az apja elvesztése.
Az az ember, akit így szeretett a gyereke, az nem lehet szélhámos, felelőtlen!
- Istenem!
- Mit veszítettem a gyávaságommal?!
- Bárhogyan félek is, meg kell próbálnom!
- Legalább a testvéremen keresztül meg kell ismernem apámat!
- Nem szalaszthatom el az utolsó esélyt!

Megírtam a bemutatkozó üzenetemet és remegő kézzel megnyomtam az
gombot.

Egy szappanoperába illő találkozás pillanatai

Hamar érkezett a válasz. Egy kedves, barátságos üdvözlet.
És aztán napokig éjszakába nyúló beszélgetések a neten.
Sírás.
Nevetés.
Fényképek apámról.
Ismét sírás aztán nevetés.
És szépen lassan kibontakozott egy kedves ember portréja.

A gének csodája pedig, hogy nem csupán külsőleg hasonlítok erre a kedves emberre nagyon,
de annak ellenére, hogy soha nem nevelt engem,
a természetem, a viselkedésem, a gondolkodásom, a vágyaim, mind-mind 80%-ban tőle származnak.
Fantasztikus érzés kiegészülni.
Tudni, miért vagyok olyan, amilyen.
Miért voltam én "kakukktojás" a családomban.

Néhány hét múlva aztán megtörtént a személyes találkozás is.

Boldog vagyok, mert egy új, szerető testvérre leltem. Mert bár a 25. órában, de sikerült meglelnem apámat.


A féloldalas fa

S hogy miért írtam le ezt a történetet egy coachingról szóló blogban?
Hol van a fenti történetben szerepe a Coach-nak?
Nézzük sorjában, mikor kaphattam volna nagy segítséget egy Coach-tól, ha akkor már ismertem volna ezt a segítő lehetőséget!

Azt mondják, a fa lombkoronája olyan a föld felszín felett, mint a gyökérzet a föld alatt.

Ha a gyökerek közül az egyik oldal hiányos, akkor a lombkorona egy része is hiányos, csonka lesz.
És mi történik azzal az emberrel, aki nem ismeri egyik szülőjét, és a hozzá tartozó rokonságot, múltat? Az ő személye is valahogy hiányos. Van egy csomó tulajdonsága, ami nem kötődik sehova. Bármennyi pozitív tulajdonság, képesség birtokában van, mindig bizonytalan, nem hisz magában.
Ilyen gyermek és felnőtt voltam én magam is. A hiányzó múlt, a hiányzó apa személye engem is féloldalas fává tett. Bizonytalan, önbizalom hiányos ember voltam. Nem ismertem fel a képességeimet. Nehezen, több évtized alatt találtam rá arra a hivatásra, amiben ki tudok teljesedni, pedig ott volt bennem végig minden szükséges képesség.
Állandóan ott zakatoltak bennem a kérdések:
Miért nem kiváncsi rám?
Miért nem látogat meg?
Én olyan értéktelen lennék, hogy nem kellek neki?
Nem vagyok jó semmire?
Egy Coach segíthetett volna nekem, már egészen fiatalon, a pályaválasztás idején, megismerni önmagam, felismerni a képességeimet, meglátni a körülöttem adódó lehetőségeket, megtalálni a hivatásomat.

Megkeressem, ne keressem?

Az emberben gyakran felmerül a gondolat, hogy utána kéne járni.
Hogy néz ki? Hol él? Mivel foglalkozik? Van-e családja? Vajon hasonlítok rá? Örülne nekem, ha ott lennék?
Vannak, akik biztatnak ilyenkor, menj, keresd meg! Vannak, akik riogatnak, ne menj, ne kockáztass!
Az ember vívódik, tanácstalan. Maga sem tudja mit tegyen.
Ebben a helyzetben is jó szolgálatot tehet a Coach. Segíthet tisztázni a célokat.
Akarom-e igazán ezt a találkozást? Miért akarom, mi a célom vele? Hogyan induljak neki a keresésnek? Mit tegyek, ha megtaláltam?
Ezeket és még sok-sok bennünk kavargó kérdést segít tisztázni a Coach néhány ülés alatt.

Találkozás az új családdal

Óriási pánik lehet úrrá az emberen, amikor több évtized után kell találkoznia, pláne megismerkednie szülőjével, új családjával.
Jól jött volna a Coach segítsége ekkor is. A különböző szituációs gyakorlatokkal, biztonságos, teszt környezetben kipróbálhattam volna, mi játszódhat majd le a találkozáskor, és az egyes helyzetekre hogyan is reagálok. Így lehet, hogy még életében találkozhattam volna apámmal, mert nem rettegek a vele való találkozás kimenetelétől.
S az új testvéremmel való kapcsolat felvételtől sem féltem volna, hiszen a Coach fel tud készíteni, hogy kellően magabiztosan induljak neki.
Egy szó mint száz, az én szappanoperám pozitívan zárult.

Egy ilyen történet rosszul is végződhet! De alakulhat az én történetemnél sokkal jobban is, ha időben segítséget vesz igénybe az ember.

Ha Ön vagy ismerőse, rokona féloldalas fa, ne várja meg, amíg pótolhatatlan lesz a gyökérzet! Keressen meg engem vagy egy másik Coach-ot, aki Önnek szimpatikus és kérjen segítséget időben!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Fogadom!

Kedves Olvasó,

ma van 2015 első napja.
Az év első napjához kötődnek az újévi fogadalmak .

Új év, új élet. Változtatni fogok az életemen!

Sok olyan dolog van az életünkben, amit szeretnénk megváltoztatni. A változásnak kell valami nevezetes kezdő időpont. Mivel január elsején egy új naptári időszak kezdődik, kézenfekvőnek látszik, hogy ezzel a nappal kezdjünk el valami változást. Ezért fogadalmakat teszünk, - gyakran írásba is foglaljuk őket - hogy mi mindenen fogunk változtatni az új évben.

- Lefogyok ....kilót ...... napig.
- Leszokom a dohányzásról.
- Nem kések el rendszeresen a munkahelyemről.
- Nem veszek több cipőt.
- stb.

Sajnos ezekben a fogadalmakban, az esetek nagy részében már a fogantatásakor kódolva van az elbukás.
Lelkesen hozzáfogunk, és néhány napig-, hétig, hónapig küzdünk hősiesen. Betartjuk a diétát, nap mint nap megküzdünk a szörnyűséges nikotin éhségünkkel, beállítunk még két ébresztő órát, és fél órán keresztül zeng a ház tőlük, hogy időben fel tudjunk kelni és ne késsünk el a munkahelyünkről, elsétálunk a januári kiárusítást hirdető kirakatok előtt, ahonnan szinte integetnek a szebbnél szebb cipők, de mi összeszorított fogsorral tovább sétálunk. stb.
Aztán megszegjük egyszer-kétszer-háromszor a fogadalmat, míg végül feladjuk. És nem lesz más az újévi fogadalmunk, mint egy újabb kudarc az életünkben.

Jogosan merül fel most Önben:

De ha nem fogadok meg semmit, esélyem sem lesz, hogy változtassak!

Jogos a felvetése. A változtatás igényének felmerülése alapvetően szükséges, és a döntést is meg kell hozni arról, hogy belevágunk. Akkor meg hol a hiba?
Fogadalmaink legtöbbször valami elvonást, megszorítást fogalmaznak meg. Elvenni magunktól, megvonni valamit nem jó, nem örömteli dolog. Ám ha kicsit átgondoljuk, az áhított változás elérhető úgy is, hogy az számunkra vonzó, örömteli legyen. Mielőtt megtesszük a fogadalmat nézzünk utána, hogy hogyan érhetnénk el a célunkat jókedvvel!

Például ha fogyni szeretnénk.

Ha húsevők vagyunk, keressünk egy olyan táplálkozási rendszert, amiben a húsevés dominál mindamellett, hogy fogyni lehet vele (pl. Atkins ). Így nem lesznek elvonási tünetek, hiszen a kedvenc ételünkből eleget ehetünk.
Ha viszont jobban kedveljük a húsmentes ételeket, akkor keressünk egy olyan diétát, ami ehhez az ízléshez illeszkedik (pl. Ornish), ebben az esetben sem kell lemondani a kedvenc ételeinkről a súlyunk mégis csökkenni fog.
És mi a helyzet, ha mindenevők vagyunk és legjobban az anyukánk vagy a nagymamánk féle ételeket szeretjük? Erre is van ma már megfelelő megoldás (pl. Kilófaló), ez az étrend tartalmaz mindenféle ételt, amit megszoktunk és szeretünk, s leadhatjuk vele a súlyfelesleget is.
A mozgás pedig mindenféle életmód-rendszernél fontos, ezért gondoljuk végig, mi az amit mindig szívesen teszünk, és iktassuk be azt a napirendünkbe!

Így már nem lemondás, megvonás (büntetés) a fogadalom, hanem örömteli változás. Én valahogy így fogalmaznék:

- Szeretnék csinosabb lenni. Fogadom, hogy mostantól életmódot váltok és a .................rendszer szerint fogok táplálkozni, mert az számomra ideális ételeket tartalmaz. És az idén hetente legalább 3-szor én viszem a kutyát sétálni reggelente. 

Ha a dohányzásról akarunk leszokni,

ne a leszokás legyen önmagában a cél, hanem valami pozitív, amit a leszokás támogatni fog!
Például, ha már minden reggel köhögünk rendesen, és az első slukkig fáj a tiszta levegő beszívása, a lépcsőn meg, az első emeletre is nehezünkre esik már lihegés nélkül feljutni, akkor jó cél lehet, hogy az egészségünket rendbe akarjuk tenni.
Vagy ha gyermek vállalás előtt állunk, ott a cél, hogy a gyermekünk egészséges legyen.
Ha pedig a külső megjelenés fontos a számunkra, célul tűzhetjük ki a szép bőrt, a fehérebb fogakat, a jobb illatot.
Így már nem megvonás jut majd eszünkbe, hanem az áhított pozitív cél elérése. Ezt én az alábbi szerint írnám le:

- Szeretnék egészségesebb életet élni, hatalmas lélegzetet szívni a tiszta levegőből amikor felérek a legközelebbi kiránduláson a hegytetőre. Szeretnék szabadságot a mozgásban, hogy még az ujjaim hegyéhez is friss, oxigéndús vér érkezzen. Ennek érdekében fogadom, hogy keresek egy számomra ideális leszoktató módszert, aminek segítségével leszokom és elérem a célomat.

A késős személy

Nos, ő szintén egy másik, pozitív cél elérését tűzheti ki maga elé, melyhez csak eszköz lesz a korábban kelés.
Pozitív cél lehet például, hogy ha korábban indul el, akkor még lesz ideje munkakezdés előtt a kollégákkal kávézni és beszélgetni pár szót, amitől jobb kedvűen indulhat a napja.
Vagy elkerülheti a napi letolást a főnöktől.
Esetleg a pozitív változás még pozícióbeli előrelépést is jelenthet a számára hosszabb távon. Talán így vonzóbb lenne a fogadalom:

- A munkámmal elégedettek a munkahelyemen, csak a késések miatt nem bíznak bennem eléggé. Szeretném, ha a főnököm újra bízna bennem, és ezáltal elnyerhetném a munkám alapján már rég megérdemelt csoportvezetői posztot. Ezért fogadom, hogy mostantól frissen ébredek, minden ébredéskor az új posztom lebeg majd a szemem előtt. Ha csoportvezető leszek, akkor jó példát kell, hogy mutassak a beosztottaimnak, csak így várhatok majd el tőlük is a pontosságot.

Aki pedig a kelleténél több cipőt halmozott fel, mitévő legyen? 

Ha a vásárlás okozza az örömet, ám utána a legtöbb cipellő csak porosodik a gardrób szekrényben, akkor tervezzük meg, hogy rendszeresen eladjuk a "régi" darabokat. Az eladásban örömünket lelhetjük, hiszen a befolyt összeg (különösen, ha ügyesek vagyunk az eladásban), újabb szerzeményekre fordítható. Így nem a család büdzséjét kell majd megrövidíteni, és elkerülhető a vita is életünk párjával.
Ha viszont a cipő birtoklása a lényeg, akkor köthetjük időszakokhoz, vagy alkalmakhoz a cipő vásárlást.
Például, jutalom lehet a cipő vásárlás a jövőben, ha egy-egy projectet sikeresen zártunk.
Vagy célul tűzhetjük ki, hogy minden szezonban egyszer, a leárazáskor fogunk élni a gyűjtő szenvedélyünknek. Így keretek közé szorítjuk, de nem vonjuk meg magunktól a dolgot, ami fájdalmas lenne és csak sóvárgást eredményezne. A cipő vásárlást várva várt, örömteli alkalommá tesszük, amikor újabb beszerző körútra indulhatunk. Ha nekem lenne ilyen szenvedélyem, a fogadalmam valahogy így szólna:

- Szeretném, ha a párom nem morogna annyit a rengeteg cipőm tárolása és a ráköltött pénz miatt. Fogadom, hogy havonta csinálok egy selejtezést a cipőim között ezentúl. A megunt, vagy csak a vásárláskor kívánt darabokat felteszem a netre, és eladom. Új cipőt ezentúl ezeknek az árából vásárolok majd.

Fontos, hogy minden "fogadalmunkat" olvassuk el naponta, és képzeljük el azt az érzést, amikor ezek a célok már megvalósultak! Éljük át nap mint nap ezeket a kellemes érzéseket, így is támogatva azok megvalósulását!

Ha a fentiek alapján átértékeljük a fogadalmainkat, már ki is töröltük a beléjük kódolt kudarc faktort és az idén nem hiába mondtuk éjfélkor:

"FOGADOM, HOGY AZ IDÉN......."

A fenti gondolatokkal, sok sikert, kitartást és nagyon boldog Új Évet kívánok Önnek és családjának!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Az idén nem én akarok lenni a GRINCS!

Kedves Olvasó,

testvérem a blogjában nagyon sok személyes ihletésű történetet ír. A közelgő Karácsony most engem is arra ragadtat, hogy kicsit személyesebb hangvételű bejegyzést írjak.

Gyerekeim kedvenc karácsonyi meséje a GRINCS volt, amikor még kicsik voltak, bár szerintem még most - felnőttként is - szívesen leülnek elé így az ünnep közeledtével. Nem is csoda, hiszen minden benne van, amiről a karácsony szól.
Benne van a csoda várás, a felfokozott érzelmek, a külsőségek eltúlzása, a család, a csalódás, a fájdalom és a szeretet.
Az ünnepek, különösen a Karácsony, - a "szeretet" ünnepe - kivált belőlünk olyan dolgokat, amik aztán eltorzítják a várva-várt, csodás Karácsony estét.

Hogyan váltam GRINCS-é?

Fiatal asszony koromból számos olyan Karácsonyra emlékszem, amikor este pont úgy éreztem magam, ahogyan a GRINCS. Utáltam a Karácsonyt, és akkor még nem tudtam, hogy miért.

Mint a legtöbben, én is varázslatos Karácsony estét szerettem volna rendezni a családom számára.
Adventi készülődéssel, gyönyörűen feldíszített lakással, fantasztikus vacsorával, csillogó, óriás karácsonyfával és persze olyan titokzatos ajándék dobozokkal, amik pontosan azokat az ajándékokat rejtik, amelyekre a gyerekeim és a férjem vágytak.

Hogy a fent leírt, idilli Karácsony este megvalósuljon, úgy november táján nagy erővel elkezdtem készülődni.

"Grincsesedési" útmutató lépésről-lépésre

Először is jó sok pénzre volt szükségem. Osztottam-szoroztam, aztán a férjem elé álltam a  kialakult karácsonyi költségvetéssel. Ennél a pontnál kezdődtek a gondok! Férjem, aki jóval földhöz ragadtabban élte meg az ünnepeket, szépen sorban kurtította a listámat és annak pénzigényét.
Én pedig érveltem, vitatkoztam, duzzogtam, hogy szánt szándékkal tönkreteszi ezt a szép ünnepet. Aztán morogva, mérgesen vonultam vissza, mondván így már nincs is

kedvem az egészhez. Itt kezdődött rendszeresen a "grincsesedésem".

Később aztán összeszedtem magam. Kell a gyerekeknek a csoda! Átdolgoztam hát a terveket, a listákat az "engedélyezett" költségvetésre, és nekiálltam összevásárolni mindazt, amire szükség lesz. Élelmiszerek, ajándékok, kellékek és a többi....Loholtam, cipeltem, szervezkedtem, és december minden napján hulla fáradtan dőltem be este az ágyba. Napról napra fáradtabb voltam, és eközben egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy kész lesz minden Szenteste 6 órára, amikor csilingel a Jézuska.
Szóval minden nap egy kicsivel morgósabb lettem, ahogyan az egy GRINCS-hez az illik.

Ez alatt kicsit elhanyagoltam a munkámat (közös vállalkozásunkban dolgoztam a férjemmel). Férjem pedig még intenzívebben végezte a dolgát, hogy legyen miből kifizetni a "csodás" Karácsonyt.
Én meg duzzogtam, hogy miért nem vesz részt Ő is jobban az előkészületekben?! Szóval "grincsesedtem" rendesen.

Eljött a nagy nap. Sütés-főzés hajnaltól, közben lázas takarítás, fenyő díszítés, a gyerekek pedig egész nap azt hajtogatták, hogy mikor jön már a Jézuska?
Férjemnek még akadt délelőtt néhány "fontos, halaszthatatlan" dolga, tehát csak késő délután állította fel a fát. Szóval este hatkor, az egész napos örültek háza után, végre szólt a csengettyű, szikráztak a csillagszórók, és a gyerekek csillogó szemmel, visítva rohantak és keresték a fa alatt álmaik ajándékát. És persze mi is bontogattuk a magunkét.

Végre, talán most jött el a csodás pillanat, amikor tényleg olyan a Karácsony este, amilyennek lennie kell!

Vagy mégsem?

A kezemben lévő ajándék egy háztartási eszköz volt. :(
- Szóval rólam neki csak a házimunka jut az eszébe?! - gondoltam.
Férjem is csak egy halvány "Köszi"-t mondott, forgatva kezében a csillogó ezüst ékszereket (mandzsetta gomb, nyakkendő tű, nyaklánc és karkötő).
A gyerekek kicsit jobban örültek, bár nem pont azt a babát szerették volna a lányok, de azért az is jó lesz, és nem pont az a LEGO szett volt a menő az oviban, mondta a fiam, de legalább LEGO.

Csöndes vacsora az ünnepi asztalnál, aztán a gyerekek eltűntek a szobájukban, a férjem leült a TV elé és kapcsolgatott, hátha talál valami "rendes" filmet is a sok karácsonyi családi film helyett. Én meg a konyhába vonultam mosogatni és már teljesen a GRINCS-csé váltam. Már utáltam a Karácsonyt, és fogadkoztam, hogy jövőre nem csinálok semmit, egye meg a fene a "szeretet" ünnepét.

És így ment ez éveken át, mígnem egyszer tényleg azt mondtam magamnak:

Az idén nem én akarok lenni a GRINCS! 

Elhatároztam, hogy tényleg nem görcsölök rá. Olyan lesz az ünnep, amilyenre sikerül.

1., Felhagyok a nagyszabású előkészületekkel, a drága tervekkel. Nem vásárolok újabb díszeket a lakásba, hanem azt használom, ami már meg van. Nem írok össze horribilis összegeket ajándékra. Mit gondol, ettől fogva volt-e közöttünk konfliktus a férjemmel a karácsonyi költségvetést illetően?

2., Nem próbálok meglepetés ajándékokat venni, hanem listát íratok a gyerekekkel, hogy mire vágynak. Megkérdezem a férjemet, hogy ő mit szeretne és én is elmondom neki, hogy mire vágyom. Ön szerint ettől az évtől fogva ki kapott ékszert és ki valami hasznos szerszámot?

3., A kívánság listák ismeretében sokkal kevesebbet kellett ajándék után rohangálni, mint korábban, így több idő maradt a saját munkámra a cégben. S miután megkértem rá, a férjem igyekezett részt vállalni az előkészületekből. Korábban is szívesen segített volna, de addig azt látta, hogy én egyedül akarok mindent megoldani, hát nem avatkozott bele. Így többé az sem okozott közöttünk vitát a párommal, hogy ki, miből mennyire veszi ki a részét.

4., Szenteste napján a gyerekek és a férjem segítettek a takarításban, amíg én a főzéssel foglalkoztam. Már délelőtt állt a fa és együtt díszítettük. Nem volt fontos, hogy 6-ra kész legyünk, és ennek ellenére, már jóval korábban elkészültünk mindennel. Csengettyűszó után mindenki örömmel bontogatta az ajándékát, örömteli beszélgetés folyt a vacsora asztalnál, aztán még órákig együtt voltunk a nappaliban a karácsonyfa körül.

Én pedig boldogan állapítottam meg, hogy megvalósult az a csodás Karácsony, amire mindig is vágytam. És azóta minden Karácsony ilyen hangulatú. Nem görcsölünk rá, nem fáradunk bele, nem veszekszünk az anyagiakon, mert nem ez a fontos.

A FONTOS TÉNYLEG A SZERETET, HOGY EGYÜTT VAGYUNK, ODAFIGYELÜNK A MÁSIKRA, 
ÉS NEM CSAK AZ ÉVNEK EZEN AZ EGY NAPJÁN! 

Kedves Olvasóm,

kívánok Önnek és családjának csodás, békés és szeretetteljes Karácsonyt!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Ajándékul fogadja el tőlem ezt a verset:

Reményik Sándor: 

Csendes csodák 

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát!

A mindennap kicsiny csodái

nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog!

Ez a finom kis kalapálás

nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat.

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez?S hogy tükröződni

látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök.

Szitáló, halk sziromcsodák,

S rajtuk át Isten szól: JÖVÖK!

Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!

Mikor forduljon az ember Coach-hoz?

Minél előbb!

De hát mit jelent a minél előbb?!

A problémákat leghatékonyabban a keletkezésükkor lehet orvosolni.
Minél tovább várunk, a probléma annál nagyobbra nő, annál több ága-boga lesz, egyre erősebb és szerteágazóbb gyökeret ereszt a kapcsolatban, s eljön az idő, amikor olyan erős lesz, hogy már feltör a felszínre, ahogyan a fák gyökerei törik fel a járdát. A fák gyökerei ideális esetben lefelé törekszenek és stabilitást, tápanyagot szolgáltatnak a fának. Ha viszont a mélyben a feltételek nem megfelelőek, akkor a gyökerek rendellenesen, felfelé indulnak növekedésnek. Kapcsolataink gyökerei is akkor táplálnak és tartanak bennünket össze, ha a mélyben nincsenek ott konfliktusaink.

Amikor a gyökerek elérik a felszínt, elbotlunk a feltüremkedő gyökerekben, és dühünkben kivágjuk a fát. Ahogyan, a kapcsolatainknak is véget vetünk, ha már elviselhetetlenül, fojtogat bennünket.

Pedig, ha csemeteként mondjuk átültettük volna, hogy a kertben adjon árnyat, akkor elkerülhettük volna a fa elpusztítását és hasznos maradna a számunkra.
Vagyis érdemes az első egyet nem értések sikertelen rendezése után Coach-hoz fordulni. Ilyenkor még "beszélnek" egymással a felek. Nem azon kell dolgozni, hogy egyáltalán újra szóba álljanak egymással, hanem azt lehet kialakítani, hogy hogyan kerüljék el s ha egyszer-egyszer mégis kialakul, és hogyan kezeljék a felmerülő konfliktusokat.

És miért alakulnak ki a konfliktusaink?

Előző bejegyzésemben már szót ejtettem egy komoly problémáról, ami konfliktust, eltávolodást okozhat két ember között.

Manapság a kapcsolatainkat rengeteg dolog torzítja, ami a kapcsolat megromlásához vezethet.
Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül.

Szerepkórság

Nem merünk őszintén kitárulkozni a másik előtt, ezért szerepeket játszunk a családban, a munkahelyen, az iskolában és egyéb más embercsoportban. Olyan szerepeket veszünk fel, amit helyénvalónak tartunk, vagy elvárnak tőlük az adott csoportban, mert attól tartunk, hogy ha őszintén önmagunkat adjuk, akkor a másik majd visszaél ezzel vagy nem leszünk számára elég vonzóak.
Ön minden kapcsolatában őszinte kedves Olvasóm?

Mi baj lehet abból, ha szerepet játszom?- kérdezheti most.
Nos, a szerep nem mi vagyunk. Persze belőlünk van, sok mindenben egyezik velünk, ám kihagyunk belőle ezt-azt. Például ingerlékenységet, birtoklási vágyat, stb. ami pedig szintén hozzánk tartozó tulajdonság. Lehet nagyon profi, lehet nagyon a csoportba illő a szerepünk, de nem tudunk állandóan és következetesen mindig a szerepben maradni. Ahogyan például féllábon sem tudunk folyamatosan állni. Időnként vagy megtámaszkodunk, vagy letesszük egy pillanatra a lábunkat. Képzelje el, hogy partnere a szerepet látja maga előtt, amit Ön brilliánsan alakít. Olyan reakciókat vár Öntől, ami a szerepre jellemző. Ám néha kibillen a szerepéből - jellemzően, ha erős érzelmi hatások érik hirtelen - s ilyenkor a valódi, őszinte énje reagál a helyzetben. Ez a reakció pedig meglepi partnerét, hisz nem erre számított a szereptől. Minél hosszabb ideig kell a szerepben lennünk, s minél közelebb áll hozzánk érzelmileg a másik személy, annál gyakoribb lehet az ilyen kibillenés. S a konfliktusok egyre gyakoribbak lesznek. S hipp-hopp, már egész komoly gyökereket sikerült növesztenie kapcsolatunkban a problémának.
Nem lenne jobb, ha kapcsolatainkban elejétől magunkat adnánk? Mennyi konfliktustól kímélnénk meg magunkat?

A bizalmatlanság átka

Folyton gyanakszunk, folyton bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Hátsó szándékot keresünk. Ez folyik még a csapból is nem igaz? TV, rádió, Internet, újságok. Mindenhonnan csalásról, bűnesetekről, korrupcióról hallunk.
Ráadásul, a fent leírt szerepjátszásból adódó "meglepetések" is növelik bizalmatlanságunkat. Pedig stabil kapcsolat csak bizalomra épülhet! Ha nem tudok teljesen megbízni a társamban, ha folyton azt figyelem, vajon valós-e amit tesz, amit mond. Ha megkérdőjelezem viselkedésének valódiságát, abból megint konfliktus lesz, tehát az a bizonyos fa, egyre durvább gyökereket fog ereszteni.

Mit gondol, jó volna ezt a helyzetet megelőzni?

Megvalósítatlan célok buktatói 

Leszoktattak bennünket arról, hogy tegyünk magunkért, a céljainkért, hogy változtassunk, ha egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, mert akkor a legjobb esetben is ránk nyomják az önző, rosszabb esetben öntörvényű, törtető, vagy még rosszabb esetben az antiszociális bélyegét.
Ön átélt már ilyet?
- Ne lógj ki a sorból!- halljuk gyakran - Ne akarj többet elérni, mint, ami adatik!
Vajon ki tud több pozitívat nyújtani a környezetének lelkileg, emberileg? A céljait elérő, elégedett ember, vagy az aki lemond az álmai megvalósításáról?

Lássunk egy példát!

Ha egy édesanya, a gyermeke 1 éves korában úgy dönt, hogy ő most már vissza szeretne menni dolgozni (nem anyagi nehézségek miatt!), mert szeretné a karrierjét építeni, elérni egy bizonyos szintre a szakmájában, az esetek többségében milyen reakciót fog kapni a környezetéből?
Hát lesznek fejcsóválók! Lesznek olyanok, akik rosszallásukat fejezik ki. Karrieristának nevezik! Megkapja, hogy - Milyen anya az ilyen! Ahelyett, hogy maga gondoskodna róla, idegenekre bízza a babát! Minek szül az ilyen gyereket! -
Hallottak már hasonló véleményeket?

Na de, vajon tényleg rosszat tesz a gyerekével az az asszony, aki meg akarja valósítani a család mellett a saját céljait? Mikor tud ő többet nyújtani a gyermekének és a férjének? Ha otthon marad 3 évig, miközben vágyódik a munkájára és nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha visszamegy dolgozni, elégedett és kiegyensúlyozott lesz?
Én úgy tapasztalom, hogy ahol az asszony, lemond a saját céljairól és otthon marad 3 évig, ott sokkal több lesz a családban a konfliktus, több lesz a borúlátás, türelmetlenség egymással és a gyerekkel szemben. S már kezdi is törni a konfliktusfánk gyökérzete a talajt.
Ahol viszont a mama is lehetőséget kap a saját céljai elérésére, ott ugyan csökken az együtt töltött idő mennyisége, ám a minősége határozottan jobb lesz. Ritkábbak a konfliktusok. Amikor otthon van a család, van idő és türelem egymásra és a gyerekre.

Lehet, hogy Ön most azt kérdezi magában, miről beszél ez a Coach?! Miért ne lehetne elégedett és kiegyensúlyozott egy asszony, ha otthon neveli a gyerekét és gondoskodik a családjáról?!
Természetesen lehet. Én 4 gyermekes édesanyaként 10 évet töltöttem otthon, és boldog emberként éltem meg azokat az éveket. Ám nekem akkor ez volt a célom, anyának és háziasszonynak lenni. Vagyis teljesítettem a célomat. Szakmát pedig csak ezután szereztem, tehát nem mondtam le semmiről az anyaság kedvéért. Ám ha szülés előtt szereztem volna diplomát és épp csak elkezdődött volna a pályám, lehet, hogy vágytam volna elérni a céljaimat a munka világában is sokkal hamarabb.
Szóval ez helyzet és személyiség függő, de egy biztos, nagyon fontos, hogy tehessünk a céljainkért, hogy elérjük azokat, mert ezzel stabilabbá tesszük emberi kapcsolatainkat is.

Örülj, hogy van munkád, társad, hely, ahova hazamehetsz!

Rászoktattak bennünket arra, hogy ne lépjünk ki az éppen adott helyzetünkből, maradjunk csak a „biztonságos”, megszokott, sokszor minden tekintetben, kényelmetlen élethelyzetünkben, mert az még mindig jobb, mint felborítani a megszokottat, változtatni. Hisz a változás félelmetes, az új helyzet bizonyára valami szörnyű dolog lesz! Veszteség ér bennünket, ha a jelenlegi helyzetet megváltoztatjuk. Örüljünk csak annak, ami van, ne kockáztassunk!
Kapott Ön már ilyen intelmet?

Ez is hatással lehet az egymáshoz és önmagukhoz való hozzáállásunkra. Ki ne vágyna arra, hogy mindig jobb és jobb emberi kapcsolatban éljen? Hogy szebb és kényelmesebb otthonban éljen? Hogy olyan munkát végezhessen, ami örömet is okoz nem csak jövedelmet teremt?

Mégis, ha valaki arról beszél, hogy váltani szeretne, mert nem örömteli a munka számára, akkor hamar szembesül azzal: - Örülj, hogy egyáltalán van munkád! A mai világban nem könnyű munkát találni. Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha valaki arról beszél, hogy megromlott a kapcsolata a párjával, vagy nem kedveli annak ilyen vagy olyan viselkedését, tenni kéne valamit, akkor a következő válasszal találkozhat: - Örülj, hogy van egy ilyen rendes párod, és "csak" egy ilyen "kis hibája" van, különben meg nagyon rendes ember! Dolgozik, nem iszik, jól keres! vagy a másik nem esetén: Rendben tartja a háztartást, gondoskodik a gyerekekről és még a munkahelyén is helyt áll! Maradj nyugton, ne kockáztass!

Ha pedig arról beszélünk, hogy nem megfelelő az otthonunk beosztása, földrajzi helye, esetleg komfort fokozata, akkor megkaphatjuk a következőt: - Örülj, hogy van otthonod, van hová hazamenned! Más ennyi idősen még a szüleinél kénytelen meghúzni magát. Maradj nyugton, ne kockáztass!

S ha hallgatunk a jó szándékú személyre, aki arra bíztat bennünket, hogy ne változtassunk, akkor újabb tápanyagot kaphat a konfliktus fánk a gyökér nővesztéshez, hisz nem érezzük jól magunkat, s ilyenkor bosszantóbbak az apróságok is, így könnyebben kerülünk konfliktusba a környezetünkkel.

Miért ne éljünk úgy, ahogy igazán jól esik? Miért ne tegyünk érte? Hasonlóan az anyukás esethez, gondolja végig, hogy melyik ember nyújt sokkal több pozitívat a környezetének, aki jól érzi magát az adott élethelyzetében, vagy aki kényelmetlenül?

Erős vagyok, megoldom egyedül!

Nem tudunk, nem merünk segítséget kérni. Miért?
Aki segítséget kér az gyenge.- hallhattuk már annyiszor.
Nem teregetjük ki a család szennyesét idegen előtt!- szól az intelem.
Mit fog szólni a környezet, ha megtudják, hogy nem boldogulok egyedül? Erős vagyok, megoldom.- gondoljuk gyakran.

Rendben, ne teregessük ki a családi szennyest ország-világ elé, ebben egyetértek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyjuk addig fajulni a dolgokat, hogy a végén ország-világ hallja, lássa a botrányos szétválásunkat? Amikor már csak a látványos fakivágás maradt megoldásként?

Nem lett volna jobb akkor kezelni a problémáinkat, amikor még tényleg csak a coach-nak tártuk volna fel őszintén a gondunkat? (Fontos! A Coach, akácsak az orvos titoktartásra kötelezett. Amit neki elmond az ügyfél, az kettejük közt marad.)
Nem az az erősebb, aki segítséggel ugyan, de dolgozni kezd a probléma megoldásán, mint az, aki tehetetlenül nézi, hogy tönkremegy egy kapcsolata?
Figyelem! Nem arra biztatom, hogy családtagtól, ismerőstől (szülő, testvér, barát, stb.) kérjen segítséget! Ők sosem tudnak elfogulatlanul, a helyzeten érzelmileg kívül helyezkedve, véleményt formálni, így nagyobb bajt csinálhatunk a meglévőnél! Mindig szakemberhez kell ilyenkor fordulni! (Coach, kapcsolati terapeuta, stb.)

Nem szebbek a fáink életerősen a kertben, mint tüzelőként a kandalló előtt?

Persze a felsoroltakon túl még nagyon sok oka van annak, hogy egy kapcsolat megromlik. Bármi is legyen, kívánom, hogy mindig időben ismerje fel, hogy a kapcsolata konfliktus fává kezd válni, és ha saját megoldásai nem elegendőek az átültetéshez, akkor legyen bátor és kérjen segítséget!

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött

Kedves Olvasóm,

érezte már valaha, hogy egy nagy láthatatlan fal választja el a közvetlen környezetétől?

Hogy egy csomó ember között van és mégis olyan egyedül érzi magát?
Nem értik Önt és Ön sem érti őket, pedig ugyanazon a jól ismert nyelven beszélnek?
Furcsának tartják az Ön viselkedését vagy éppen Ön érzi úgy, hogy a többiek furcsán viselkednek?
Vajon miért érezzük így, mi lehet az oka ennek?

Lám-lám, én már az elején megmondtam.....!

Amikor valakivel találkozunk, történnek velünk és/vagy közöttünk dolgok, akkor azonnal kialakul bennünk a másik hozzáállására, viselkedésére egy magyarázat, egy vélemény.
Körülbelül így:
 - Hm, ezt most azért csinálja, mert úgy érzi, hogy...........
 - Ááá, ezzel elárulta magát! Szóval ezt és ezt gondolja rólam!
 - Nem mondom el neki, hogy mit gondolok valójában, hisz ha így viselkedik, akkor, ha szétválunk, ezt és ezt fogja tenni.
Volt már olyan, hogy a fentihez hasonló gondolatok indultak el az Ön fejében a környezetében lévő emberekkel kapcsolatban? Netán a családtagjaival kapcsolatban is?

Azután ebből többnyire egy monológ lesz, amiben egyre inkább meggyőzzük magunkat, hogy pontosan tudjuk, az illető mit miért tesz, hogy mit gondol rólunk, a helyzetről, amiben vagyunk. Miután pedig lezajlik közöttünk néhány interakció, igazolódik, ahogy az illetőről vélekedünk az "helyes".
Például, ha azt gondoljuk - XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt! -, akkor hamarosan tényleg tapasztaljuk, hogy XY tényleg egyre kevésbé kezdeményez velünk beszélgetést, egyre érdektelenebb irányunkba, míg szépen lassan akár meg is szűnik köztünk a kommunikáció.

És hopp! Már ott is áll közöttünk a láthatatlan, szinte megbonthatatlan fal.

Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy:
 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t, hogy mi van velem, vagy bárki mással! Önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes. 

Tapasztalatom szerint, a környezetünkben található személyek elég pontosan "hozzák" azt az értékelést, amelyet kialakítunk róluk magunkban. De vajon miért?
Gyakran mondjuk elégedetten magunkról: - Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes a másik emberről.
Önnel történt már a fentihez hasonló eset? Volt már olyan, hogy az a személy, akit Ön valahogyan értékelt, tényleg úgy viselkedett? És olyan volt-e, hogy ugyanerről a személyről mások, teljesen más képet láttak? Szemben mondjuk az Ön negatív benyomásaival, ők mondjuk csupa pozitívat tapasztaltak, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó?

De hát hogyan lehetséges ez, mi ez az ember egy kaméleon?!  

Igen-igen. Mindannyian kaméleonok vagyunk. Pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt "elvárják tőlünk. De miért?

Nézzük most meg, hogy mi volt a fenti példánkban szereplő eset hátterében! Hogyan történt, hogy XY és Z - nevezzük a másik felet, az egyszerűség kedvéért Z-nek -, már nem beszélnek egymással?

Z egy rendezvényen megismerkedik XY-nal. Érdeklődnek egymás iránt, de a rendezvény nem alkalmas beszélgetésre, hát megegyeznek, hogy találkoznak később. Z nagyon érdekesnek találja XY-t, és nagyon várja a találkozót. XY zárkózott ember, de nagyon szívesen barátkozik más emberekkel, érdekli Z, így ő is nagyon készül a találkozóra.

Első téglasor.
Z az első találkozáskor valamilyen benyomása alapján - mert mondjuk, hogy XY csendben, póker

arccal néz rá, és igennel, meg nemmel válaszol -, azt gondolja, hogy XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt. Z kicsit csalódottan távozik a találkozóról.
Második-ötödik téglasor.
Z-ben elindul a monológ.
- Egész végig csak csendben bámult. Üres volt a tekintete. Szerintem nem is volt ott fejben, csak a teste ült velem szemben. Persze, fogalma sem volt róla miről beszélek, hiszen csak néha dünnyögött egy-egy igent vagy nemet. Nem érdeklem. Az ilyen embert nem érdekli senki. El van a saját kis világában. Nem figyelt oda rám, megsértett. Ugyan mit képzel ez az ember?! Adok neki még egy esélyt, de legközelebb már nem leszek ilyen kedves és kitárulkozó, nehogy megint fájdalmat okozzon.
Hatodik-tizedik téglasor.
Z a következő találkozón már tartózkodó. XY érzi, hogy hidegebb a kommunikáció, ezért még csendesebb.
Valami ilyesmi jár a fejében:
- Hűha, lehet, hogy a múltkor valamivel megbántottam? Pedig hagytam beszélni, nem vágtam a szavába, helyeseltem, ha kellett. Végig figyeltem rá. Próbáltam a mimikámmal jelezni, hogy mit érzek. Nem rontottam rá a saját véleményemmel. Most megpróbálok még jobban figyelni rá.
Z pedig ugyanazt érzékeli, mint az első alkalommal. Beszél a másikhoz, aki pedig csendben hallgatja, s csak egy-egy szóval reagál a mondandójára.
Tizenegyedik-tizenkilencedik téglasor.
Z ettől fogva bármikor találkozik XY-nal, sokkal kevesebbet beszél, csupa személytelen, udvarias téma kerül terítékre.
XY fejében újabb gondolatok bontakoznak ki a helyzetről:
- Engem általában kedvelnek az emberek, de Z-vel nem sikerül baráti kapcsolatba kerülnöm. Én igyekszem nagyon odafigyelni rá, mint mindenki másra a környezetemben, és ez működni szokott, de ő egyre távolságtartóbb, egyre személytelenebb. Egyetlen egyszer meg nem kérdezi, hogy mi az én véleményem. Kifejezetten ellenséges. Szerintem utál engem. Hát jó, nem erőszak....! Én inkább elkerülöm Z-t ezentúl. Különben sem olyan érdekes ember, mint amilyennek gondoltam. Igen, nagyonis felszínes, időjárás, pletykák, bla,bla,bla.....
És XY hamarosan tényleg kerülni kezdi Z-vel beszélgetést, egyre érdektelenebb Z irányában. A "kaméleon" szépen lassan színt váltott, hogy illeszkedjen az őt körülvevő környezetbe.
Huszadik téglasor.
A folyamat vége. A láthatatlan fal felépült közöttük, szépen lassan megszűnik XY és Z között a kommunikáció. Z pedig elégedetten nyugtázza:

 - Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t hogy mi van velem, vagy bárki mással, önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!

Mi történt itt?

Z kialakított magában egy képet XY-ról. Miután pedig kellően meggyőzte magát annak a képnek a valósságáról, ahogy XY-ról vélekedik, ennek a képnek megfelelően is viselkedett vele. XY pedig szintén tapasztalt valamit Z-vel kapcsolatban, benne is kialakult egy benyomás arról, hogy Z mit gondolhat róla, s jó kaméleon módjára igyekezett megfelelni Z "elvárásainak".

Mi lett volna, ha....

Kedves Olvasóm, eljátszott már Ön valaha azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha........?
Egy-egy emberrel kapcsolatban, mi lett volna, ha nem hallgat az első benyomásra, vagy ha legalább megkérdőjelezi annak bizonyosságát?
Mi lett volna, ha sok-sok kérdést tesz fel  a másiknak, ahelyett, hogy kialakít a saját érzései alapján róla egy képet?
Mi lett volna, ha egy kapcsolat romlása láttán, nem a korábbi megítélésére hallgat, hanem megkérdezi a másikat, hogy ő mit gondol a helyzetről, neki mi a hozzáállása az adott szituációhoz, különösen, ha az illetőt mások, másnak látják, mint Ön.

Nagyon=Nagyon? 

Mindannyian teljesen egyediek vagyunk, így az érzéseink, benyomásaink is csak a mieink.

Csak a saját szemünkkel látjuk a színeket, s nem tudjuk, hogy ha a másik ember szemével látnánk ugyanazt a színt, vajon milyen árnyalatát látnánk akkor.
Csak a saját érzéseinket érezzük, amikor nagyon szeretünk valakit, s nem tudjuk, hogy ha az ő érzéseit éreznénk, vajon az milyen lenne a nagyon.

Ezért aztán, amikor a saját benyomásaink alapján ítélünk meg valakit, nem tudhatjuk, hogy az adott helyzetről ő mit gondol, az adott helyzetben neki mik a szándékai, miért viselkedik éppen úgy, ahogy.
Ám szerencsére vannak szavaink (persze ezek értelmét is gyakran kell tisztázni, hogy egy-egy szón ugyanazt értsük mind a ketten!), amik segítségével a számunkra a helyzetben szokatlan, vagy nem érthető viselkedésre rákérdezhetünk. Aztán ha megismertük a másik álláspontját, elmondhatjuk, hogy mi mit érzünk ezzel kapcsolatban.

És vajon hogyan alakult volna XY és Z kapcsolata, ha nem indul el az a bizonyos monológ Z fejében, hanem megkérdezte volna XY azokról a dolgokról, amik zavarták az első találkozón?

Kedves Olvasóm, fejezze be Ön a történetet! S ha van kedve, írja meg nekem!

Ha egy kapcsolata nem úgy alakul, ahogyan az elején várta tőle, ha úgy érzi áthatolhatatlan fal épült

Ön és egy szerette közé, ha valaki megváltozott a környezetében, de nem látja ennek okát, akkor keressen meg! A Berlini Fal is leomlott, a Kínai Nagy Fal sem átjárhatatlan ma már, lebonthatjuk
együtt az Ön köré épült falakat is.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Hogyan engedjem el a gyerekemet?

Az a lényeg, hogy még minden nap hazajön!

Kedves Olvasóm, aki gyermeket hoz a világra és felneveli őt, előbb-utóbb átéli azt, hogy a gyerek elkezd leválni a szülőről. Eljön a pillanat, amikor a családon kívüli közösség már érdekesebb, izgalmasabb, s csak rövid időre húzódik vissza a fiatal a családba, megnyugodni, feltöltődni kicsit, aztán rohan tovább.
Van úgy, hogy mi szülők ezt olyan nehezen viseljük, hogy az otthon töltött rövid idő is inkább konfliktusokkal teli, nem pedig feltöltő, megnyugtató. De tudjuk, hogy még minden nap hazajön, és ez nyújt némi vigaszt számunkra.

..de azért még nálunk lakik.

Aztán eljön a pillanat, amikor már egy komoly párkapcsolatba kerül a gyermekünk.
Szerelmes.
Minden gondolata, minden szabad perce "azé" a lányé vagy fiúé. Már nem alszik otthon minden este, sőt egyre gyakrabban alszik "nála". De azért még nálunk lakik, hetente egyszer kétszer még együtt vacsorázunk, s reménykedünk, hogy ez még jó darabig így lesz.

Mostantól "Vele" fog élni!

Egy napon pedig bejelenti, hogy elköltözik. "Vele" fog élni.
A bejelentés örömteli, ha látjuk, hogy boldog a párja mellett a gyerekünk, és boldogsága a legtöbbünk számára a legfontosabb dolog.

Ugyanakkor torokszorító és fájdalmas is, mert ezentúl már nem hozzánk jön haza, ritkán látjuk, akkor is csak beugrik egy fél órára.
Mi pedig ott állunk az "üres" lakásban, és nem tudjuk mit kezdjünk magunkkal. Üres lett az élet, nincs kiért és miért tenni a dolgunkat. Esetleg ott a párunk, de ő is hasonló érzésekkel küzd.
Mivel mindketten a gyerekre összpontosítottunk az elmúlt huszonvalahány évben, kevés mondanivalónk van egymás számára. Nem akarjuk elengedni a gyereket, de muszáj. Mit tegyünk?

Miért alakul ez így? Miért fájdalmas elengedni? Miért marad üresség utána?

Volt már Ön ebben a helyzetben, Kedves Olvasóm?
Vagy még kicsik a gyerekei és előtte áll ennek a megmérettetésnek?
Esetleg éppen, most éli át ezeket a nem könnyű perceket?

Amikor megszületik a gyermekünk, teljesen kiszolgáltatott, minden pillanatban szüksége van ránk. Sokunkban kialakul ilyenkor egy - valljuk be, euforikus érzés  -, hogy "fontos vagyok valakinek
igazán", "nélkülözhetetlen vagyok", "mi már örökre összetartozunk", stb., amibe nagyon könnyű beragadni és ez teljesen érthető is. Ilyenkor hajlamosak vagyunk életcélunkká tenni, hogy ezentúl csak a gyerekünknek élünk, a legfontosabb dolgunk az ő életének egyengetése lesz.

Rámehet a házasság is..

Olyannyira bele lehet ebbe keveredni, hogy néhány házasság, röviddel a gyermek megszületése után zátonyra is fut, mert az anya már csak "anya". Mindent és mindenkit hátrasorol. Az apa, aki korábban az asszony életének fontos szereplője volt, egy idő után szeretné visszakapni a feleségét, de nem sikerül neki bárhogy próbálkozik, vagy nincs elég kitartása, ereje, hogy visszaszerezze az asszony figyelmét és odébb áll.

A gyermeknevelés oltárán hozott áldozat eredménye.....céltalan, kiüresedett élet

Az anya egyedül marad a gyermekével, egyedül neveli fel, rengeteg áldozatot hoz, hogy mindent megadjon neki, gyakran nem keres társat sem, hogy minden figyelmét és energiáját a gyereknek adhassa, s közben szépen lassan elveszíti önmagát, elidegeníti önmagát a világtól. Elmaradnak a barátok, testvérek, rokonok, mert nem kapnak kellő figyelmet ők sem. S amikor a gyerek bejelenti, hogy új családot alapít, akkor jön az üresség, a "vége az életemnek" gondolat.

Ekkor sajnos hajlamosak vagyunk helyet követelni a gyerek további életében is, nem engedjük el. "Hiszen mi mindent feláldoztunk érte, nekünk ez jár!". Ami bizony tönkreteheti a gyermekünk életét, vagy a kapcsolatunk megy tönkre imádott magzatunkkal. ("Amiért persze az a "perszóna" vagy "csirkefogó" a hibás, aki elcsábította tőlünk, nem pedig mi!")

Van aztán olyan helyzet is, amikor a pár mindkét tagja, teljes egyetértésben, a gyermek(ek)re koncentrál születésüktől, és mindkettőjük következő 20 évét a gyerekek gondozása, nevelése teszi ki, ám ha az életük csak erről szól, akkor bár ketten maradnak "egyedül", de a "Mit fogunk mi most kezdeni magunkkal a következő 20 évben?!" gondolat itt is felmerül. Itt sem marad el az előző pontban leírt következmény, a kötelező további szoros kapcsolat erőltetése, a rossz viszony, a vádaskodás.

Mit tehetünk, hogy elkerüljük ezeket a torokszorító pillanatokat? 

Mit tehetünk, ha már bekövetkeztek? Hogyan engedjük el a gyermekünket úgy, hogy ez mindkettőnk számára örömteli és ne fájdalmas legyen?

Vannak olyan családok is, ahol másként történnek ezek a dolgok. A gyerekek önállósodása nem éri traumaként a szülőket. Élik tovább a saját életüket, és kiegyensúlyozott, boldog kapcsolat marad köztük és a gyermekük között. Hogyan csinálták ők? Miért nem lett úrrá rajtuk a céltalanság érzése? A gyerekek miért nem idegenedtek el tőlük?

Egy biztos, ott, ahol a leválás "zökkenőmentes", a szülők, nem adták fel önmagukat, nem rendelték alá egész életüket a gyereknevelésnek. Nem a gyerek életének egyengetése volt az életcéljuk.
Ők is ugyanúgy gondoskodtak a gyermekeikről, ugyanolyan bensőséges viszonyban voltak velük, ugyanúgy szerették a gyermeküket.

Vagy mégsem ugyanúgy? 

Nem bizony!
Az ő életükben megmaradt saját személyiségük, a párkapcsolat és a karrier fontossága.
Vajon ki tud többet adni a gyerekének önmagából, aki rabszolgaként ugrál körülötte, teljesítve minden kívánságát, feláldozva önmagát, vagy az aki önálló személyiség tudott maradni, aki önálló életet képes élni és evvel példát állítani a gyereke számára?
Fontos, hogy mindig legyenek önálló, saját pillanataink az életünkben.
Olyanok, amikor csak magunkkal foglalkozunk (pl. hobbizunk, kényeztetjük önmagunkat testileg-lelkileg).
Olyanok, amikor a társunkkal foglalkozunk (pl. beszélgetünk, egymásra figyelünk, intim pillanatokat élünk meg együtt).
Olyanok, amikor a társas kapcsolatainkat ápoljuk (pl. barátokkal, rokonokkal találkozunk, részt veszünk társadalmi eseményeken).
Olyanok, amikor a karrierünket egyengetjük (pl. munkahelyen, vagy távmunkában, esetleg önálló vállalkozóként).
Nagyon nagy szükségünk van az életünk ezen pillanataira! És bármilyen hihetetlen, mindezek mellé kényelmesen elfér életünkben a gyermekeinkre fordítható, szeretetteljes figyelem, nevelésük és gondozásuk is.
Ha így élünk, nem lesz gond boldogan útnak indítani gyermekeinket.

Gyors felmérés. Önnél egyensúlyban vannak élete területei?

Kedves Olvasóm, akár  a kicsi gyermekeit neveli Ön éppen, akár a leválás fájdalmas pillanatait éli át, tegye fel magának a kérdést, a gyermekei nevelését tette-e élete céljává, vagy megmaradt önálló embernek, akinek az életében egyensúly van?
Szán(t)-e időt önmagára?
Szán(t)-e időt a társára?
Mi helyzet a társas kapcsolataival?
A családon és háztartáson kívül van-e (volt-e) karrier útja más területen?
Írja le egy papírlapra a kérdésekre adott választ! Készítsen felsorolást, mi mindennel foglalkozik (foglalkozott) a gyerekein és a háztartásán kívül!
Ha elkészült olvassa fel magának, és mérlegelje, melyik területre, mekkora hányad megy (ment) el az életéből!
Ha egyensúlyt talált, akkor valószínűleg jó úton halad(t).
Ha az arányok eltolódtak egyik vagy másik irányba, érdemes lenne tenni annak érdekében, hogy kiegyensúlyozódjanak a területek.

A jó hír, hogy soha sincs késő rendbe tenni az életünket!

Ha úgy érzi jó volna kiegyensúlyozni az életében a fent felsorolt területeket, könnyedén engedni útjára a gyermekét, vagy helyrehozni vele a leválás során megromlott kapcsolatot, de nem tudja merre induljon, akkor keressen meg bátran! Segítek megtalálni az utat.

                                                        Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                        virag.kobor kukac gmail.com

Mi lenne, ha újra nekiállnál?

Kedves Olvasóm,

néhány napja közzé tettem egy kollégám gondolat ébresztő bejegyzését a Családi lendületváltó coaching Facebook oldalán. Idézem:

Magam is elgondolkodtam a dolgon. Vajon elbukja az ember a céljait, vajon tényleg kudarcot vall, vagy egyetérthetek Paul J. Meyer-el, hogy valójában csak feladjuk?

S ha feladjuk vajon miért történik ez velünk? Miért érik el bizonyos emberek szinte minden esetben a céljaikat, és mások miért adnak fel szinte mindent? Talán azért mert az egyik rátermett, tehetséges a másik meg szerencsétlen, tehetségtelen? Véleményem szerint biztosan nem ez az oka.

Hát akkor vajon mi?

Ha két azonos korú, azonos tehetségű, hasonló családi és társadalmi körből származó, azonos anyagi háttérrel rendelkező ember, azonos esélyekkel elindul, miért lesz az egyik mindenben sikeres, a másik meg sikertelen, kallódó?

Lehetséges, hogy a sikeres megfelelő, a sikertelen pedig nem megfelelő célokat tűzött ki maga elé? Akkor hogyan láthatunk olyan személyeket, akik a többség által lehetetlennek titulált célokat tűznek ki maguk elé, és el is érik azokat? Persze, nem árt felmérni, hogy milyen cél az amiért szívesen tesz az ember, amihez meg vannak a szükséges képességei, - bár tudjuk, hogy pl. láb nélkül is lehet ma már futóversenyt nyerni! -. 

És tényleg mit is jelent az, hogy megfelelő cél? Meg lehet egyáltalán határozni, hogy mi a megfelelő? Kinek megfelelő, miért megfelelő? Mindannyian különbözőek vagyunk, különböző érzelmekkel, személyiséggel, képességekkel, tudással, neveltetéssel, így aztán a megfelelő is mindannyiunknak mást fog jelenteni. 

Akkor meg hogy a csudába lehet egy cél megfelelő? 

Hát úgy, hogy valójában bármilyen cél megfelelő lehet az adott személynek, csak egy dologra van szükség. A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!

Lehet, hogy sokan itt, most azt gondolják:

- Lári-fári! Ez a Coach őrültségeket ír! Én igenis a magaménak éreztem a célomat, elszánt is voltam nagyon, tettem is érte, nemcsak vártam a "sültgalambot", aztán mégsem értem el! 

Az elszántság önmagában nem elég!

Hát akkor mi kellhet még! A célhoz vezető úttal lehet a hiba? 

Bizony, gyakran tapasztalom, hogy valaki kitűz maga elé egy gyönyörű, hatalmas, távoli célt. Hallotta, hogy a célt el kell képzelnie, úgy kell vizualizálnia, mintha már el is érte volna, gondolatban már birtokolnia kell. És ez így is van rendjén. 

Figyelje csak meg! Amire igazán vágyunk, és amiben igazán hiszünk, azzal így is érzünk. Amikor enni akarunk egy szelet rántott húst sült krumplival, amíg elérünk az étterembe, már összefut a nyál a szánkban, mert már gondolatban ott van előttünk, gőzölög és szinte bele tudunk harapni.

Miután meg van a gondolatbeli birtoklás, az ember nagy lendülettel el is indul a célja felé. 

Van hozzá lelkesedés, energia, képességek és eszközök. Minden ami az úton kellhet. Aztán megy-megy, jönnek szembe akadályok, meg is birkózik velük, ám fárad és a cél még iszonyú messzinek látszik. Lehetséges, hogy a távolság olyan nagy, közte és a célja közt, hogy nem bírja elképzelni, hogy valaha odaérhet, és.........feladja.

Vagy jön egy akadály, ami nagyon nagynak bizonyul. Emberünk küzd vele, de az ereje fogytán, és.........feladja.  

De mit lehet ezzel tenni?

Vágd apró katonákra, akkor majd menni fog!

Amikor egy kisgyerek nem akarja megenni a szelet vajas, felvágottas kenyeret, mert túl nagynak látja a tányéron, és nem érzi úgy, hogy az befér az ő aprócska szájába, mi történik?

A mamája apró, kis katonákra vágja. S míg a szelet kenyérbe csak belecsipked a gyerek és otthagyja, az apró kis falatkákat szépen sorban megeszi, és még jó kedve is van közben.

Képes volt tehát a kisgyerek megenni egy szelet vajas kenyeret felvágottal, csupán olyan módon kellett tálalni, hogy számára is belátható legyen annak nagyságrendje és legyen időközben, siker élménye. Tehát elérhetővé tudjuk tenni céljainkat, ha a nagy kitűzött célhoz vezető utat feltérképezzük, tervet készítünk és a tervben, az utat több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra bontjuk.

Célkitüzéseinknél két fontos dologra figyeljünk!

1., A célt magunkénak kell éreznünk, és elszántnak kell lennünk az elérésére! Akárhányszor a célunkra gondolunk egészen biztosnak kell lennünk abban, hogy el is érjük!

2., A kitűzött célhoz vezető utat térképezzük fel, készítsünk tervet, és a tervben, az utat bontsuk több, kisebb léptékű, elérhető célállomásra!

Amint látja, nem is olyan bonyolult dolog elérni a céljainkat. És most nézzük az e bejegyzés elején feltett kérdést újra!

Mi lenne, ha újra nekiállna egy korábban feladott célja megvalósításának?

Ha úgy dönt, hogy belevág, sok sikert kívánok hozzá! 

Ha pedig úgy látja, nem megy egyedül a célhoz vezető út "felaprítása", akkor forduljon hozzám bizalommal! Közösen megtaláljuk a módját.

                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com

Anyával semmit nem lehet megbeszélni!

Kedves Olvasóm,

az egyik 20-as évei közepén járó lányom felhívott néhány napja és tanácsot kért tőlem.
Válaszúthoz érkezett az életében, s mivel az embernek az anyukája, kisgyerekkorában, úgyis mindig megmondta a "tutit", adódott a logikus gondolat: - Megkérdezni Anyát!

Volt már Ön így, fordult már Önhöz a felnőtt gyermeke, hogy tanácsot kérjen? Milyen érzés volt ez az Ön számára?

.......Bevallom, az én szívem tájékán, nagy melegség áradt szét, hogy lám-lám azért a nehéz helyzetben fontos számára a véleményem, és már kezdtem lubickolni ebben a kellemes érzésben,

amikor megszólalt bennem a vészcsengő:
-  Állj! Nehogy elkezdj itt most prédikálni! Persze-persze te már voltál ilyen helyzetben, meg is van a véleményed azonnal, hogy most mit kellene csinálni, de ne nehezítsd meg azzal az életét, hogy megoldod helyette! A te megoldásod nem az ő útja! Neki kell megtalálnia a saját döntését, hagyd, hogy a maga útját járja! - és gyorsan átkapcsoltam anyukából coach-módba.
Miután végighallgattam őt figyelmesen, a kérdéseimmel próbáltam kerestetni vele azokat a tényeket, melyek elvihetik őt a döntésig. Néhány kérdés és egyre ingerültebb válasz után, egyszer csak éles, haragos hangú szemrehányást hallottam a telefonban:

- Én azért hívtalak fel, hogy segíts! Ez nem segítség, kérdéseim nekem vannak!
- Akkor mit szeretnél tőlem? - kérdeztem.
- Te válaszokat adjál! Mondjál okosakat, amiket meg tudok fontolni!

Nem oldhatjuk meg a gyerekünk életét!

Volt idő, amikor erre a felszólításra elkezdtem volna "okosakat" mondani, s végül megfogalmaztam volna a "tuti" megoldást erre a helyzetre, persze nagyon burkoltan, hogy úgy tűnjön ő találta ki. Aztán, amikor nem érezte volna a döntést helyesnek később, akkor jött volna a szemrehányás, hogy az én tanácsomra milyen hülyeséget csinált és összeomlott az egész élete.....stb.
Sajnos, ráadásul jogosan érezte volna így.
Körülbelül úgy jártunk volna, mint a reklámban a "sportszeletes csávó" (emlékszik rá?), aki merő jó szándékból "megoldja" a környezetében lévők gondjait, és még nagyobb nehézséget okoz a számukra.

Szóval tudomásul véve, hogy a kérdéseim elutasításra találtak és nem oldhatom meg a gyerekem életét, hát más taktikát választottam.

Megegyeztünk a lányommal, hogy pár nap múlva együtt utazunk vidékre és majd útközben "segítek" neki.
Eljött az utazás, és mindjárt, induláskor tisztáztunk egy dolgot. Ahhoz, hogy egy hajós kapitány el tudja dönteni, hogy melyik szélirányt válassza, a hol innen, hol onnan érkező széllökésekből, tudnia kell, melyik kikötőbe tart és az a kikötő melyik égtáj felé van. Vagyis ismernie kell a célját, az oda vezető utat, és akkor tud majd dönteni, hogy egy elágazásnál melyik utat válassza, melyik viszi közelebb a fő céljához. Ebben egyet tudtunk érteni a gyerekkel (ritka pillanat!).

Ezek után a kezébe nyomtam hát papírt, írószert és elkezdtük csinálni a jó öreg "admin skálát". Ez egy L.R.H. által kidolgozott eszköz, a cél meghatározásra és a célhoz vezető út kidolgozására. Egy olyan módszer, melyben bizony elszántnak kell lennie annak, aki belevág arra, hogy a célt kitűzze maga elé és el is akarja azt érni.
Keményen kell dolgoznia, és senki nem fogja neki megmondani a megoldást. Viszont ha megcsinálja, szinte biztos, hogy helyes döntéseket hoz majd az út során és el is éri a célt.

Neki is fogott nagy lendülettel, de okos lány lévén, hamar rájött, hogy itt megint nem anya fogja megválaszolni a kérdést, hogy ő most mit tegyen, hanem neki kell, nem kis munkával döntést hoznia. S bár láttam, hogy belátja, ez a megoldás, de valamiért mégis újra ellenállás és vita lett a vége.
De hát miért?!

Ha anya kéri, "csakazértse"!

Miért van az, hogy az én, egyébként minden más helyzetben okos, céltudatos és szorgalmas gyerekem, annak ellenére, hogy belátta mi a helyes út, megmakacsolja magát, mint egy öszvér és nem teszi, amit javaslok?
Erre a kérdésre aztán pár óra múlva Ő maga adta meg a választ.
Betértünk kedves barátainkhoz (40-es házaspár) útközben. Elmeséltük, hogy miről folyt a szó az autóban, amíg odaértünk. A férj döbbenten kérdezte a lányomat, hogy miért áll ellen, bárcsak annak idején neki tanították volna meg ezt a módszert, már sokkal előrébb tartana, mint ahova mostanra eljutott.

És akkor megvilágosodtam.

- Hát azért mert Anya az Anya. - válaszolta a kislányom. - Tudom, hogy okosakat tanácsol és majd később meg is fontolom, de hozzá mindenféle "emlék érzelem" fűz, ami azokban a helyzetekben, amikor hasonló áll elő, mint régen, akkor átveszik az irányítást, és a berögzült módon reagálok. -

Aztán elmesélt egy történetet a kamasz korából, amikor én a szexuális felvilágosítással próbálkoztam, bizonyos "madarak és méhek" kezdetű történettel, négyszemközt, nagyon komolyan, kizárva a szobából az egyébként mindig ott nyüzsgő többi családtagot.

Hát most az autóban ez a kép ugrott be neki. Itt sincs hova menekülni, és megint valami olyan "okosság" jön, ami kellemetlenül hangzik.



A helységben mindenki gurult a nevetéstől és én megértettem, hogy miből is fakad a Coach irodájában gyakran hallott ügyfél probléma:


"Anyával semmit nem lehet megbeszélni!"
vagy fordítva
"A gyerekemmel nem tudok szót érteni."

Gyermekeink a felnevelésük során számtalan tapasztalatot gyűjtenek be rólunk és a velünk való kommunikációról. Elraktározzák őket, aztán ezek az adott pillanatban elő bukkanak a raktár mélyéről, hogy mint egy vészjelző, figyelmeztessék a gyereket: - Vigyázz ebben a helyzetben a mama így és így fog reagálni! - és már fenn is van a bukósisak és a védekező testtartást is felveszi, pedig mi szülők időközben sokat változtunk, fejlődtünk, szelidültünk. De ezt elmondani sincs lehetőségünk a gyerek számára.

Reménytelen, hogy valaha is változzon a helyzet!

Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki néhány éve még azt mondtam volna ebben a fent elmesélt helyzetben:
- Reménytelen, hogy megváltoztassam ezt a viszonyt köztem és a gyerekem között! Minden próbálkozásom hiábavaló igyekezet.

Ma viszont, képzett Coach-ként már tudom, hogy mindig van lehetőség megtalálni egy adott problémára a megoldást, csak egy kis nézőpont váltásra van szükség.

Ha úgy érzi, nem boldogul a kamasz, vagy már felnőtt gyermekével, ha újra és újra ugyanaz a játszma játszódik le Önök között, akkor Önnek egy Coach segítsége biztosan megoldás.

Ha pedig az a tapasztalata felnőtt emberként, hogy a szüleivel állandóan visszaköszönnek ugyanazok a meddő viták, ne habozzon, forduljon hozzám bizalommal és én segítek megtalálni a megoldást!


                                                                    Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                                                    virag.kobor kukac gmail.com