Kedves Olvasóm,
Ha olvasta ennek a "trilógiának" első két részét (az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatja), akkor már ismeri annak történetét, hogyan tette tönkre lányaimmal a kapcsolatomat a rózsaszín szemüveg. Folytatást ígértem, hát tartson velem most újra!
Munkamegosztás
Amikor az ideális férjet elképzeltem, mindig egy kedves, bátor, sikeres, szorgalmas ember alakja rajzolódott ki előttem, aki biztonságot nyújt. Amikor aztán a férjembe beleszerettem, abban a bizonyos rózsaszín szemüvegben pont ilyennek láttam őt.
Ideje arról is szót ejtenem, hogyan vezetett a rózsaszín szemüveg jelenség kis híján a házasságom végéhez.
Már a kapcsolatunk kezdetén megállapodtunk abban, hogy az ősidők óta ismert munkamegosztást választjuk. Enyém a gondoskodás róla, az otthonunkról és a majdani gyermekeinkről, ő pedig az anyagi szükségleteinket teremti elő.
Jó néhány évig így is működött kettőnk szövetsége. Imádtam őt, pont olyan volt, mint amilyennek mindig is képzeltem. Boldog voltam mellette. Ám furcsa volt, hogy a környezet folyton olyan megjegyzéseket tesz rá, amik egyáltalán nem jellemzik őt. Én kedvesnek láttam. Mégis gyakran kaptam a szüleimtől, testvéreimtől, barátaimtól azt a kritikát, hogy a párom nyers, és nagyon gorombán beszél velem.
Egyszer összetörtem az autómat.
Nem volt nagy baleset, de az egyik sárvédőt le kellett miatta cserélni. Velem voltak a gyerekek is, ezért jobban megviselt az eset. Zaklatottá tett, hogy bajuk eshetett volna az én hibámból.
Amikor hazamentem azonnal elmeséltem a férjemnek. A reakciója nem volt épp hízelgő. Épp nálunk volt egy barátnőm, aki a hallottak után így szólt hozzám:
- Hogy bírod őt elviselni. Hazajössz, elmondod, hogy mi történt, ő pedig elkezd szentségelni, hogy milyen kárt tettél az autóban?! Azt meg se kérdezte, hogy te meg a gyerekek jól vagytok-e?
Én észre se vettem, hogy a hogylétünk felől nem is érdeklődött, és nem is éreztem bántónak a férjem kirohanását.
És már megint kiesnek azok a fránya rózsaszín lencsék
Mindaddig, amíg a gyerekek lekötötték minden energiámat, én ideálisnak láttam a páromat. Aztán egyszer csak, mintha egy csipkerózsika álomból ébredtem volna, hirtelen egyre több hibáját fedeztem fel. Úgy éreztem teljesen megváltozott. Gyakran volt lekezelő velem, nagyon sok időt töltött távol, otthon is csak a munkájával volt elfoglalva, nem foglalkozott a gyerekeinkkel, ha beszéltem hozzá meg se hallotta.
A szemére vetettem, hogy megváltozott, undok, figyelmetlen, munkamániás ember lett belőle.
Ő pedig csodálkozva bámult rám. Hiszen ő most is olyan, mint amikor elvett feleségül. Nem változott semmit. Eddig nem volt semmi bajom vele. Nem érti miről beszélek.
Egyre feszültebbé vált közöttünk a helyzet. Én követeltem, hogy változzon vissza azzá, akibe beleszerettem, neki meg fogalma sem volt, hogy mit akarok tőle.
Veszekedések, hisztik. S hamarosan azon kaptam magam, hogy azt fontolgatom, külön kellene válni.
Hát így tettem tönkre a házasságomat a rózsaszín szemüveggel...
Mr. Darcy, avagy úgy szeretlek, ahogy vagy
Szerencsére nem itt ér véget sem a lányaimmal, sem a férjemmel való történetem.
Mindhárom esetnek a végkimenetele Happy End lett.
Egy barátnőm, aki szemtanúja volt mindhárom folyamatnak, tisztán látta, hogy az én készülékemben van a hiba. Majd a coaching módszereit alkalmazva (bár akkor még nem is tudtuk, hogy mi is pontosan a coaching) segített helyre tennem a dolgokat.
Elhívott egy kávéra az egyik gyorsétterembe. Órákig beszélgettünk. A beszélgetés folyamán döbbentem rá, hogy mi is történt valójában. Segítségével sikerült kívülről rálátnom a történtekre.
Ráébredtem, hogy hogyan is bánt el velem az a bizonyos rózsaszín szemüveg.
Első lépésként el kellett fogadnom, hogy sem én nem lehetek a fejemben lévő ideális anya, sem a családom tagjai nem lehetnek az én képzeletem szerinti ideális gyerek vagy férj.
Ők olyanok, amilyenek.
A szeretet pedig azt jelenti, hogy olyannak kell elfogadnom őket, amilyenek valójában.
Megtanultam őket úgy szeretni, ahogyan Mr. Darcy fogalmazta a Bridget Jones naplójában.
......úgy szeretlek, ahogy vagy!
Amikor erre a felismerésre eljutottam, gyakorolni kezdtem.
Nagyon odafigyeltem, hogy pontosan őket lássam minden élethelyzetben, és ne azt akit látni szeretnék. Hogy ne ítélkezzem, ha valamit nem úgy tesznek, ahogyan szerintem kellene.
Nehéz volt.
Sokszor kellett nekifutnom, mert - főleg az elején - nem mindig tudtam megállni, megjegyzés, vélemény nyilvánítás nélkül. De minél többet gyakoroltam, annál jobban ment.
Évekbe telt, és mára eljutottunk odáig, hogy mindhármukkal harmonikus a kapcsolatom.
Az érdekes az, hogy miután én elkezdtem változni, ők is megváltoztak. Már nem kényszerből, hanem teljesen önkéntesen.
A férjem, ma már valóban kedves velem és figyelmes. Odafigyel a gyerekeinkre, őszintén érdeklődik irántuk és időt szán arra, hogy foglalkozzon velük, s hogy velem legyen.
Az első kislányom ma már hetente felhív és újra őszintén beavat az életébe, mert nem tart attól, hogy ismét én akarom majd irányítani.
A második kislányommal is hetente beszélünk és ő is engem hív ma már, ha tanácsra vagy segítségre van szüksége, mert tudja, nem fogom az ostoba elvárásaimmal újra gúzsba kötni.
A legnagyobb elismerést is tőle kaptam néhány évvel ezelőtt.
Egy alkalommal azt mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy sokat javult a kapcsolatunk, és hogy nagyra értékelem, hogy megváltozott. A válasz így hangzott:
- Nem anya, nem én változtam. Te változtál meg.
És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.........
Ma már úgy gondolom anélkül, hogy bárkire, bármilyen ideális képet kéne ráerőltetnem, valóban egy nagy "ideális" családom van.
Történeteimből már láthatja a kedves olvasó, hogy a coaching gyors, hatékony és tartós segítséget nyújt egy-egy családi kapcsolat helyrerakásában. Gyakran tud békésen megoldani, már-már pattanásig feszült helyzeteket is.
Ha Önnek, ismerősének, családtagjának az enyémhez hasonló gondjai vannak, keressen meg, tegyünk pontot együtt az ádáz állapotok végére!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
Ez a blog azoknak szól, akik nem ismerik még a coaching-ot, mint segítő tevékenységet, vagy hallottak már róla, de szeretnék jobban megismerni. Továbbá kiindulópont lehet azoknak, akik éppen nehéz élethelyzetben vannak, nem látják, hogyan tudnák ezt a helyzetet kedvezőbbé tenni, segítséget keresnek és azt szeretnék tudni, hogy a coaching alkalmas lesz-e arra, hogy nekik segítséget nyújtson.
2015. március 24., kedd
2015. március 21., szombat
Anyaságom története
Kedves Olvasóm,
előző írásomban ígértem, hogy elmesélem a saját történeteimet a rózsaszín szemüveggel kapcsolatban. Íme itt az első.
Az ideális kép a családról az én fejemben úgy nézett ki, hogy ott vagyok én a "koszorús anya",
körülöttem sok gyerek és egy férj, aki ehhez a családhoz megteremti az anyagiakat.
El is kezdtem megteremteni ezt az ideális állapotot 19 évesen.
Találtam egy kedves fiút, akit ripsz-ropsz felruháztam az ideális társ tulajdonságaival. Hiába mondták nekem a környezetemben, hogy nem teljesen olyan, amilyennek én látom. Meg voltam győződve, hogy mindenki félreismeri őt.
Az ideális édesanya az én fejemben elsősorban gondoskodó és figyelmes volt, ugyanakkor szigorú, aki kemény munkára és szorgalomra neveli a gyermekeit.
És az ideális gyerek?
Gyönyörű, okos, szorgalmas, mindenben követi a szülei útmutatását, kedves, udvarias, sikeres, egy szóval: TÖKÉLETES.
Az első
Aztán megszületett az első kislányom.
Természetesen tökéletes volt. Gyönyörű baba, élénk, figyelmes.
Nagyon gyorsan tanult. Minden "kötelező" mozgást (hasra fordulástól a járásig) idő előtt megcsinált. Ahogy nőtt és fejlődött "minta gyerek" lett.
Szófogadó volt, még azt is jól csinálta, amit nem kívántam meg tőle. Kiválóan teljesített az iskolákban.
Nem voltak kamaszkori határdöntögetések, hisztik, lázadások. Milliószor áradoztam, hogy ő olyan, amilyen gyereket az ember megálmodik magának.
Én mindehhez igyekeztem egy nagyon biztonságos, szerető családi légkört megteremteni számára. Ha döntenie kellett javaslatokat tettem, amit ő rendre el is fogadott, mert igyekezett megfelelni az elvárásaimnak.
Sőt olyan közösségeket választottam a számára, melyek szintén nagyon biztonságos, emberi környezetet biztosítottak.
Aztán egyszer csak kipotyogtak a rózsaszín lencsék a szemüvegből!
Már fiatal felnőttként, önállóvá vált.
Kirepült az óvó családi fészekből, ahol mindig megmondtam neki, hogy hogyan legyen, és elkezdett önálló döntéseket hozni. Már nem avatott be a dolgaiba. Igyekezett megállni a helyét egyedül.
Néha hibázott, nem az elvárásaimnak megfelelően döntött dolgokban, mert másra vágyott, mint amit én helyesnek tartottam.
Ilyet korábban nem láttam tőle, s én döbbenten álltam az előtt, hogy mennyire megváltozott az én jó kislányom.
Ezután négy nagyon nehéz év következett. Hatalmas kudarcként éltem meg, hogy már nem olyan "mintagyerek", amilyennek én addig láttam.
Én folyamatosan azon küzdöttem, hogy visszatereljem elkószált báránykámat a "helyes" kerékvágásba. Ő pedig nem értette, hogy miért akarom őt mindenáron megváltoztatni.
A végén már szinte nem is beszéltünk egymással, s ha mégis, akkor az biztosan vitába torkollt.
Így tette tönkre az én rózsaszín szemüvegem a kapcsolatomat az első kislányommal........
A második
A második kislányom is tökéletesnek indult.
Csodásan szép kisbaba volt.
Boldog voltam immár két csodás kislány anyukájaként.
Rá is gyorsan felaggattam az ideális gyerek képét, különösen azért, mert az első gyereknél ez nagyon bejött.
De ő nem hagyta magát.
Szabadságra született.
Kényelmes volt, minden mozgást csak az utolsó pillanatban produkált. Én persze próbáltam minden eszközzel elérni nála, hogy igyekezzen, de hiába. Újra és újra próbálkoztam, ám ő nem volt hajlandó illeszkedni az én ideális gyerek képemhez.
Szenvedett.
Börtönnek érezte az otthonát, engem pedig egy szigorú börtönőrnek.
Nehezen vette az akadályokat.
Lázadt ellenem és minden ellen, ami szabályok közé próbálta őt szorítani.
Átéltünk egy nagyon viharos kamaszkort, majd nem kevésbé viharos középiskolás éveket.
Rengeteg konfliktusunk volt, mire felnőtté vált.
Hamar elköltözött.
Hetekig alig tudtam róla valamit.
Nem akart velem szóba állni sem.
Én pedig keseregtem, hogy nem tudtam megváltoztatni, nem tudtam belőle ideális gyereket faragni.
Mi lesz így vele az életben?!
És mi lesz az én elképzelésemmel a tökéletes családról?
Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul......
Hogy rendbe jött-e a kapcsolatom a lányaimmal, arról majd a következő bejegyzésben mesélek.
Ha kíváncsi mi lett velünk, tartson velem legközelebb is!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
2015. március 18., szerda
A rózsaszín szemüveg
Kedves Olvasóm,
nagyon nehéz az embernek bevallani, még saját magának is, hogy családi konfliktusai gyakran abból adódnak, ha a valódi, hús-vér szülő, férj, gyerek és saját maga helyett egy megálmodott személyt akar szeretni. Beszéltem már a konfliktusok kiváltó okairól a "Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött" és az "Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!" című írásaimban is. Amiről most írok, - a rózsaszín szemüveg - egy újabb jelenség, ami coachinggal nagyon jól orvosolható.
Ideális képek
Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jövünk a saját vágyaink, és a minket körülvevő közösségek hatására kialakítunk ideális szerepeket. Megfogalmazzuk magunknak, hogy például milyen a jó édesanya, a jó édesapa, milyennek kell lennie egy testvérnek. Aztán, ahogy cseperedünk és egy tágabb közösségbe kerülünk kialakul az ideális barát képe, majd a férfié vagy nőé, akibe
beleszerethetünk, azután az ideális férj vagy feleség paraméterei is megszületnek bennünk, az anyósé és apósé, s végül de nem utolsó sorban az ideális gyermek, vő, meny, majd unoka tulajdonságai is megfogalmazódnak bennünk.
De hát mi ezzel a baj?!
Tényleg miért baj az, ha van egy ideális képünk azokról, akikkel kapcsolatba kerülünk életünk során?
Ez egyáltalán nem baj.
Sőt, szükséges, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mi az ideális számunkra.
Olyan ez, mint egy iránytű. Például, amikor barátokat választunk, vagy éppen társat, akkor tudnunk kell valamihez viszonyítani azt a személyt, akivel kapcsolatba kerülünk. Vajon mennyiben is hasonló vagy éppen eltérő attól, aki számunkra megfelelne?
Akkor, hogy okozhatja mégis a kapcsolataink kisiklását az ideális kép?!
A baj ott kezdődik, hogy elsősorban az érzelmeink mozgatnak bennünket. Ennél fogva, főleg a kapcsolat kezdetén, (és ez nem csak a szerelemre igaz!) nem a józan eszünkkel látjuk a másikat,
hanem egy felfokozott érzelmen - a rózsaszín szemüvegen - keresztül. Ilyenkor pedig nem azt a személyt kezdjük látni, aki ott áll előttünk, hanem felruházzuk őt azokkal a tulajdonságokkal, amik számunkra az ő szerepében ideálisak. Így aztán anyánk, gyermekünk, szerelmünk, stb. úgy tűnik fel számunkra, mint "maga a megtestesült tökély" (ahogyan azt Mary Poppins mondaná).
Ha kiesik a rózsaszín lencse a szemüvegből
A szerelemnél emlegetik általában, de minden felfokozott érzelmi kötődésre igaz, hogy egy idő után, ha az érzelmek csillapodnak és a normál szintre állnak be, úgy érzékeljük, hogy a másik megváltozott.
Egyre többször hasonlítjuk őt össze a bennünk lévő ideális képpel, és érzékeljük, hogy még csak nem is hasonlít arra, akit mi elképzeltünk magunknak. Vádaskodni kezdünk, hogy mennyire megváltozott a másik, próbálunk hatással lenni rá, hogy "változzon vissza!". Az esetek többségében hiába. Sőt, a változással megvádolt hozzátartozónk értetlenül áll előttünk, hogy ő mindig is olyan volt, amilyen most. Nem érti, hogy mitől "bolondultunk meg" hirtelen és miért akarunk belőle teljesen más embert faragni.
Velem is megtörtént
Én különösen érzelem vezérelt ember vagyok. Ennél fogva az én életemben számtalanszor előfordult, hogy emberi konfliktusaim abból adódtak, hogy az általam teremtett ideális képet pillanatok alatt ráaggattam az általam megszeretett személyre.
Én elég hosszú ideig képes voltam a rózsaszín szemüvegen keresztül látni a másikat, aztán - szinte egyik pillanatról a másikra -, hullott ki a szemüvegből a rózsaszín lencse, s ott állt előttem valaki, aki vajmi kevéssé hasonlított arra, "akit én megszerettem" korábban. Ilyenkor óriási késztetést éreztem az előző állapot visszaállítására, és komoly nyomást gyakoroltam a személyre a változás érdekében.
Így ment tönkre a kapcsolatom a legidősebb lányommal és futott zátonyra kis híján a házasságom is.
A másik hiba, amit a rózsaszín szemüveggel elkövettem, amikor viszonylag hamar kiderült, hogy a másik nem felel meg az ideális képemnek, erőnek erejével akartam őt betuszkolni az általam kialakított ideális kép kalodába. Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul.
Hogy mi történt velünk, mi lett a történetünk vége és hogyan lehetett volna ezeken a helyzeteken segíteni a coachinggal, arról fogok írni a következő írásaimban.
Ha kíváncsi személyes történeteimre, várom vissza a blogra hamarosan!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
nagyon nehéz az embernek bevallani, még saját magának is, hogy családi konfliktusai gyakran abból adódnak, ha a valódi, hús-vér szülő, férj, gyerek és saját maga helyett egy megálmodott személyt akar szeretni. Beszéltem már a konfliktusok kiváltó okairól a "Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött" és az "Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!" című írásaimban is. Amiről most írok, - a rózsaszín szemüveg - egy újabb jelenség, ami coachinggal nagyon jól orvosolható.
Ideális képek
Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jövünk a saját vágyaink, és a minket körülvevő közösségek hatására kialakítunk ideális szerepeket. Megfogalmazzuk magunknak, hogy például milyen a jó édesanya, a jó édesapa, milyennek kell lennie egy testvérnek. Aztán, ahogy cseperedünk és egy tágabb közösségbe kerülünk kialakul az ideális barát képe, majd a férfié vagy nőé, akibe
beleszerethetünk, azután az ideális férj vagy feleség paraméterei is megszületnek bennünk, az anyósé és apósé, s végül de nem utolsó sorban az ideális gyermek, vő, meny, majd unoka tulajdonságai is megfogalmazódnak bennünk.
De hát mi ezzel a baj?!
Tényleg miért baj az, ha van egy ideális képünk azokról, akikkel kapcsolatba kerülünk életünk során?
Ez egyáltalán nem baj.
Sőt, szükséges, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mi az ideális számunkra.
Olyan ez, mint egy iránytű. Például, amikor barátokat választunk, vagy éppen társat, akkor tudnunk kell valamihez viszonyítani azt a személyt, akivel kapcsolatba kerülünk. Vajon mennyiben is hasonló vagy éppen eltérő attól, aki számunkra megfelelne?
Akkor, hogy okozhatja mégis a kapcsolataink kisiklását az ideális kép?!
A baj ott kezdődik, hogy elsősorban az érzelmeink mozgatnak bennünket. Ennél fogva, főleg a kapcsolat kezdetén, (és ez nem csak a szerelemre igaz!) nem a józan eszünkkel látjuk a másikat,
hanem egy felfokozott érzelmen - a rózsaszín szemüvegen - keresztül. Ilyenkor pedig nem azt a személyt kezdjük látni, aki ott áll előttünk, hanem felruházzuk őt azokkal a tulajdonságokkal, amik számunkra az ő szerepében ideálisak. Így aztán anyánk, gyermekünk, szerelmünk, stb. úgy tűnik fel számunkra, mint "maga a megtestesült tökély" (ahogyan azt Mary Poppins mondaná).
Ha kiesik a rózsaszín lencse a szemüvegből
A szerelemnél emlegetik általában, de minden felfokozott érzelmi kötődésre igaz, hogy egy idő után, ha az érzelmek csillapodnak és a normál szintre állnak be, úgy érzékeljük, hogy a másik megváltozott.
Egyre többször hasonlítjuk őt össze a bennünk lévő ideális képpel, és érzékeljük, hogy még csak nem is hasonlít arra, akit mi elképzeltünk magunknak. Vádaskodni kezdünk, hogy mennyire megváltozott a másik, próbálunk hatással lenni rá, hogy "változzon vissza!". Az esetek többségében hiába. Sőt, a változással megvádolt hozzátartozónk értetlenül áll előttünk, hogy ő mindig is olyan volt, amilyen most. Nem érti, hogy mitől "bolondultunk meg" hirtelen és miért akarunk belőle teljesen más embert faragni.
Velem is megtörtént
Én különösen érzelem vezérelt ember vagyok. Ennél fogva az én életemben számtalanszor előfordult, hogy emberi konfliktusaim abból adódtak, hogy az általam teremtett ideális képet pillanatok alatt ráaggattam az általam megszeretett személyre.
Én elég hosszú ideig képes voltam a rózsaszín szemüvegen keresztül látni a másikat, aztán - szinte egyik pillanatról a másikra -, hullott ki a szemüvegből a rózsaszín lencse, s ott állt előttem valaki, aki vajmi kevéssé hasonlított arra, "akit én megszerettem" korábban. Ilyenkor óriási késztetést éreztem az előző állapot visszaállítására, és komoly nyomást gyakoroltam a személyre a változás érdekében.
Így ment tönkre a kapcsolatom a legidősebb lányommal és futott zátonyra kis híján a házasságom is.
A másik hiba, amit a rózsaszín szemüveggel elkövettem, amikor viszonylag hamar kiderült, hogy a másik nem felel meg az ideális képemnek, erőnek erejével akartam őt betuszkolni az általam kialakított ideális kép kalodába. Így tettem tönkre a második kislányommal való kapcsolatomat tudatlanul és akaratlanul.
Hogy mi történt velünk, mi lett a történetünk vége és hogyan lehetett volna ezeken a helyzeteken segíteni a coachinggal, arról fogok írni a következő írásaimban.
Ha kíváncsi személyes történeteimre, várom vissza a blogra hamarosan!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
2015. március 14., szombat
Az én szappanoperám
Kedves Olvasóm,
ismét egy személyes ihletésű történetet mesélek el.
Ki ne álmodott volna még csodás egymásra találásról, valami titkos rokonnal, akárcsak egy brazil szappanoperában?
Ezekben a történetekben általában kiderül, hogy a főhősnek van egy addig ismeretlen testvére, vagy nem is az az apja, akit annak ismert, stb.
Az a kislány is álmodozott ilyesmiről, aki én voltam egykoron. A szüleim nem jól döntöttek, amikor
úgy közel 5 évtizeddel ezelőtt egymást választották, s bár én ebből a szerelemből világra jöttem, de ők nagyon rövid időn belül elváltak.
Apám 5 éves koromtól nem látogatott, így gyakorlatilag nem ismertem őt, nem emlékeztem rá. Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen lehet, hogy miért nem kellek neki, hogy milyen lenne, ha én felkeresném. Sokféleképpen lezajlott a képzeletemben ez a találkozás. Anyám nem túl hízelgő képet rajzolt róla. Alkoholistának, szélhámosnak jellemezte, aki felelőtlen volt a gyermekével.
Hogyan nem találkoztam....
Kiskamaszként nagyon meg akartam ismerni apámat, mivel azonban még nem voltam önálló, támogatást pedig nem kaptam anyámtól, egy idő után feladtam.
Fiatal felnőttként, amikor már saját gyermekeim is voltak, haragot és dühöt éreztem iránta, hogy miért nem keresett meg soha?! Hogy lehet egy kisgyereket elhagyni?! Miféle lelke van annak az embernek, aki erre képes?!
Teltek az évek, a harag csillapodott bennem, látva, hogy az élet milyen gyakran hoz olyan fordulatot, amely miatt az ember sokszor nem is saját elhatározásából tesz- vagy nem tesz meg dolgokat.
Mire a gyerekeim felcseperedtek, már nem haragudtam apámra, csak egy fájdalmas hiányérzet volt bennem. Arra gondoltam, eltelt már negyven év, mi értelme lenne most megkeresni, oda állítani, hogy "Itt vagyok apám, jöttem megismerni téged!". Egyébként is. Mi van, ha tényleg egy
semmirekellő, részeges ember? Mi van, ha durván elzavar? Miért tegyem ki magam ennek a kockázatnak?
Azért a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, s egy kirándulás alkalmával, amikor ott hajtottunk el az autónkkal, ahol letért az út abba a faluba, ahol élt, megkértem a férjemet, kanyarodjunk be és nézzük meg azt a települést. Szépen lassan végig gurultunk a főutcán, tekintgettem jobbra-balra. Ha megláttam egy járókelőt, dobogó szívvel gondoltam, meg kéne szólítani, hátha ismeri, hátha tudja, hogy merre lakik. De végül nem tettem. Lassan vége lett a településnek. Férjem gázt adott, én egy nagyot sóhajtottam és.....
Aztán egyszer csak jött a postás.....
Két évvel azután, hogy abban a faluban elszalasztottam a lehetőséget, érkezett egy levél.
Egy közjegyző írta. Arról értesített, hogy apám nincs többé.
Rettenetesen fájt.
Vége.
Most már soha nem fogom megismerni.
Iszonyú erővel tört rám a gyász az ember után, akitől származom, és aki úgy ment el, hogy nem ismertük meg egymást. Magam sem értettem, hogy ez hogy lehetséges. Hogyan fájhat ennyire?
Apa helyett valaki más
Amikor magamhoz tértem, felhívtam a közjegyzőt, hogy érdeklődjem a helyzetről. Nem mondhatott sok mindent, de azt a tudomásomra hozta, hogy nem én vagyok az egyetlen gyermeke apámnak.
Óriási izgalom lett rajtam úrrá.
- Jesszus!
- Van a világban egy asszony, aki az én testvérem, és eddig nem is tudtam a létezéséről!
- Akkor nem veszett el minden!
- Van valaki, akinek olyan vér folyik az ereiben, mint nekem!
- Van valaki, aki még összeköthet engem azzal a családdal, ahonnan fele részben származom!
- Valaki, aki segíthet mégis megismernem az apámat!
Aztán rémület.
- De mi van, ha ő nem akar engem látni sem?
- Lehet, hogy betolakodónak tart. Ha életében nem jöttem, most már mit keresek ott?!
- Tegyem ki magam annak a veszélynek, hogy visszautasít?
Utolsó esély
Napokba és sok-sok bátorításba telt a családom részéről, hogy vegyem a bátorságot a kapcsolat felvételre. Biztattam magam, hogy ezt az utolsó utáni lehetőséget nem szalaszthatom el, mint a korábbiakat.
Már sikerült kiderítenem a nevét és a lakhelyét. Lázasan keresni kezdtem őt a neten és hamar rá is találtam. Alaposan megnéztem képeit. Őt magát, a családját. Tele volt az oldala fájdalommal. Nagyon sok bejegyzés árulkodott arról, mennyire fáj neki az apja elvesztése.
Az az ember, akit így szeretett a gyereke, az nem lehet szélhámos, felelőtlen!
- Istenem!
- Mit veszítettem a gyávaságommal?!
- Bárhogyan félek is, meg kell próbálnom!
- Legalább a testvéremen keresztül meg kell ismernem apámat!
- Nem szalaszthatom el az utolsó esélyt!
Megírtam a bemutatkozó üzenetemet és remegő kézzel megnyomtam az
gombot.
Egy szappanoperába illő találkozás pillanatai
Hamar érkezett a válasz. Egy kedves, barátságos üdvözlet.
És aztán napokig éjszakába nyúló beszélgetések a neten.
Sírás.
Nevetés.
Fényképek apámról.
Ismét sírás aztán nevetés.
És szépen lassan kibontakozott egy kedves ember portréja.
A gének csodája pedig, hogy nem csupán külsőleg hasonlítok erre a kedves emberre nagyon,
de annak ellenére, hogy soha nem nevelt engem,
a természetem, a viselkedésem, a gondolkodásom, a vágyaim, mind-mind 80%-ban tőle származnak.
Fantasztikus érzés kiegészülni.
Tudni, miért vagyok olyan, amilyen.
Miért voltam én "kakukktojás" a családomban.
Néhány hét múlva aztán megtörtént a személyes találkozás is.
Boldog vagyok, mert egy új, szerető testvérre leltem. Mert bár a 25. órában, de sikerült meglelnem apámat.
A féloldalas fa
S hogy miért írtam le ezt a történetet egy coachingról szóló blogban?
Hol van a fenti történetben szerepe a Coach-nak?
Nézzük sorjában, mikor kaphattam volna nagy segítséget egy Coach-tól, ha akkor már ismertem volna ezt a segítő lehetőséget!
Azt mondják, a fa lombkoronája olyan a föld felszín felett, mint a gyökérzet a föld alatt.
Ha a gyökerek közül az egyik oldal hiányos, akkor a lombkorona egy része is hiányos, csonka lesz.
És mi történik azzal az emberrel, aki nem ismeri egyik szülőjét, és a hozzá tartozó rokonságot, múltat? Az ő személye is valahogy hiányos. Van egy csomó tulajdonsága, ami nem kötődik sehova. Bármennyi pozitív tulajdonság, képesség birtokában van, mindig bizonytalan, nem hisz magában.
Ilyen gyermek és felnőtt voltam én magam is. A hiányzó múlt, a hiányzó apa személye engem is féloldalas fává tett. Bizonytalan, önbizalom hiányos ember voltam. Nem ismertem fel a képességeimet. Nehezen, több évtized alatt találtam rá arra a hivatásra, amiben ki tudok teljesedni, pedig ott volt bennem végig minden szükséges képesség.
Állandóan ott zakatoltak bennem a kérdések:
Miért nem kiváncsi rám?
Miért nem látogat meg?
Én olyan értéktelen lennék, hogy nem kellek neki?
Nem vagyok jó semmire?
Egy Coach segíthetett volna nekem, már egészen fiatalon, a pályaválasztás idején, megismerni önmagam, felismerni a képességeimet, meglátni a körülöttem adódó lehetőségeket, megtalálni a hivatásomat.
Megkeressem, ne keressem?
Az emberben gyakran felmerül a gondolat, hogy utána kéne járni.
Hogy néz ki? Hol él? Mivel foglalkozik? Van-e családja? Vajon hasonlítok rá? Örülne nekem, ha ott lennék?
Vannak, akik biztatnak ilyenkor, menj, keresd meg! Vannak, akik riogatnak, ne menj, ne kockáztass!
Az ember vívódik, tanácstalan. Maga sem tudja mit tegyen.
Ebben a helyzetben is jó szolgálatot tehet a Coach. Segíthet tisztázni a célokat.
Akarom-e igazán ezt a találkozást? Miért akarom, mi a célom vele? Hogyan induljak neki a keresésnek? Mit tegyek, ha megtaláltam?
Ezeket és még sok-sok bennünk kavargó kérdést segít tisztázni a Coach néhány ülés alatt.
Találkozás az új családdal
Óriási pánik lehet úrrá az emberen, amikor több évtized után kell találkoznia, pláne megismerkednie szülőjével, új családjával.
Jól jött volna a Coach segítsége ekkor is. A különböző szituációs gyakorlatokkal, biztonságos, teszt környezetben kipróbálhattam volna, mi játszódhat majd le a találkozáskor, és az egyes helyzetekre hogyan is reagálok. Így lehet, hogy még életében találkozhattam volna apámmal, mert nem rettegek a vele való találkozás kimenetelétől.
S az új testvéremmel való kapcsolat felvételtől sem féltem volna, hiszen a Coach fel tud készíteni, hogy kellően magabiztosan induljak neki.
Egy szó mint száz, az én szappanoperám pozitívan zárult.
Egy ilyen történet rosszul is végződhet! De alakulhat az én történetemnél sokkal jobban is, ha időben segítséget vesz igénybe az ember.
Ha Ön vagy ismerőse, rokona féloldalas fa, ne várja meg, amíg pótolhatatlan lesz a gyökérzet! Keressen meg engem vagy egy másik Coach-ot, aki Önnek szimpatikus és kérjen segítséget időben!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
ismét egy személyes ihletésű történetet mesélek el.
Ki ne álmodott volna még csodás egymásra találásról, valami titkos rokonnal, akárcsak egy brazil szappanoperában?
Ezekben a történetekben általában kiderül, hogy a főhősnek van egy addig ismeretlen testvére, vagy nem is az az apja, akit annak ismert, stb.
Az a kislány is álmodozott ilyesmiről, aki én voltam egykoron. A szüleim nem jól döntöttek, amikor
úgy közel 5 évtizeddel ezelőtt egymást választották, s bár én ebből a szerelemből világra jöttem, de ők nagyon rövid időn belül elváltak.
Apám 5 éves koromtól nem látogatott, így gyakorlatilag nem ismertem őt, nem emlékeztem rá. Sokszor fantáziáltam arról, hogy milyen lehet, hogy miért nem kellek neki, hogy milyen lenne, ha én felkeresném. Sokféleképpen lezajlott a képzeletemben ez a találkozás. Anyám nem túl hízelgő képet rajzolt róla. Alkoholistának, szélhámosnak jellemezte, aki felelőtlen volt a gyermekével.
Hogyan nem találkoztam....
Kiskamaszként nagyon meg akartam ismerni apámat, mivel azonban még nem voltam önálló, támogatást pedig nem kaptam anyámtól, egy idő után feladtam.
Fiatal felnőttként, amikor már saját gyermekeim is voltak, haragot és dühöt éreztem iránta, hogy miért nem keresett meg soha?! Hogy lehet egy kisgyereket elhagyni?! Miféle lelke van annak az embernek, aki erre képes?!
Teltek az évek, a harag csillapodott bennem, látva, hogy az élet milyen gyakran hoz olyan fordulatot, amely miatt az ember sokszor nem is saját elhatározásából tesz- vagy nem tesz meg dolgokat.
Mire a gyerekeim felcseperedtek, már nem haragudtam apámra, csak egy fájdalmas hiányérzet volt bennem. Arra gondoltam, eltelt már negyven év, mi értelme lenne most megkeresni, oda állítani, hogy "Itt vagyok apám, jöttem megismerni téged!". Egyébként is. Mi van, ha tényleg egy
semmirekellő, részeges ember? Mi van, ha durván elzavar? Miért tegyem ki magam ennek a kockázatnak?
Azért a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, s egy kirándulás alkalmával, amikor ott hajtottunk el az autónkkal, ahol letért az út abba a faluba, ahol élt, megkértem a férjemet, kanyarodjunk be és nézzük meg azt a települést. Szépen lassan végig gurultunk a főutcán, tekintgettem jobbra-balra. Ha megláttam egy járókelőt, dobogó szívvel gondoltam, meg kéne szólítani, hátha ismeri, hátha tudja, hogy merre lakik. De végül nem tettem. Lassan vége lett a településnek. Férjem gázt adott, én egy nagyot sóhajtottam és.....
Aztán egyszer csak jött a postás.....
Egy közjegyző írta. Arról értesített, hogy apám nincs többé.
Rettenetesen fájt.
Vége.
Most már soha nem fogom megismerni.
Iszonyú erővel tört rám a gyász az ember után, akitől származom, és aki úgy ment el, hogy nem ismertük meg egymást. Magam sem értettem, hogy ez hogy lehetséges. Hogyan fájhat ennyire?
Apa helyett valaki más
Amikor magamhoz tértem, felhívtam a közjegyzőt, hogy érdeklődjem a helyzetről. Nem mondhatott sok mindent, de azt a tudomásomra hozta, hogy nem én vagyok az egyetlen gyermeke apámnak.
Óriási izgalom lett rajtam úrrá.
- Jesszus!
- Van a világban egy asszony, aki az én testvérem, és eddig nem is tudtam a létezéséről!
- Akkor nem veszett el minden!
- Van valaki, akinek olyan vér folyik az ereiben, mint nekem!
- Van valaki, aki még összeköthet engem azzal a családdal, ahonnan fele részben származom!
- Valaki, aki segíthet mégis megismernem az apámat!
Aztán rémület.
- De mi van, ha ő nem akar engem látni sem?
- Lehet, hogy betolakodónak tart. Ha életében nem jöttem, most már mit keresek ott?!
- Tegyem ki magam annak a veszélynek, hogy visszautasít?
Utolsó esély
Napokba és sok-sok bátorításba telt a családom részéről, hogy vegyem a bátorságot a kapcsolat felvételre. Biztattam magam, hogy ezt az utolsó utáni lehetőséget nem szalaszthatom el, mint a korábbiakat.
Már sikerült kiderítenem a nevét és a lakhelyét. Lázasan keresni kezdtem őt a neten és hamar rá is találtam. Alaposan megnéztem képeit. Őt magát, a családját. Tele volt az oldala fájdalommal. Nagyon sok bejegyzés árulkodott arról, mennyire fáj neki az apja elvesztése.
Az az ember, akit így szeretett a gyereke, az nem lehet szélhámos, felelőtlen!
- Istenem!
- Mit veszítettem a gyávaságommal?!
- Bárhogyan félek is, meg kell próbálnom!
- Legalább a testvéremen keresztül meg kell ismernem apámat!
- Nem szalaszthatom el az utolsó esélyt!
Megírtam a bemutatkozó üzenetemet és remegő kézzel megnyomtam az

gombot.
Egy szappanoperába illő találkozás pillanatai
Hamar érkezett a válasz. Egy kedves, barátságos üdvözlet.
És aztán napokig éjszakába nyúló beszélgetések a neten.
Sírás.
Nevetés.
Fényképek apámról.
Ismét sírás aztán nevetés.
És szépen lassan kibontakozott egy kedves ember portréja.
A gének csodája pedig, hogy nem csupán külsőleg hasonlítok erre a kedves emberre nagyon,
de annak ellenére, hogy soha nem nevelt engem,
a természetem, a viselkedésem, a gondolkodásom, a vágyaim, mind-mind 80%-ban tőle származnak.
Fantasztikus érzés kiegészülni.
Tudni, miért vagyok olyan, amilyen.
Miért voltam én "kakukktojás" a családomban.
Néhány hét múlva aztán megtörtént a személyes találkozás is.
Boldog vagyok, mert egy új, szerető testvérre leltem. Mert bár a 25. órában, de sikerült meglelnem apámat.
A féloldalas fa
S hogy miért írtam le ezt a történetet egy coachingról szóló blogban?
Hol van a fenti történetben szerepe a Coach-nak?
Nézzük sorjában, mikor kaphattam volna nagy segítséget egy Coach-tól, ha akkor már ismertem volna ezt a segítő lehetőséget!
Azt mondják, a fa lombkoronája olyan a föld felszín felett, mint a gyökérzet a föld alatt.
Ha a gyökerek közül az egyik oldal hiányos, akkor a lombkorona egy része is hiányos, csonka lesz.
És mi történik azzal az emberrel, aki nem ismeri egyik szülőjét, és a hozzá tartozó rokonságot, múltat? Az ő személye is valahogy hiányos. Van egy csomó tulajdonsága, ami nem kötődik sehova. Bármennyi pozitív tulajdonság, képesség birtokában van, mindig bizonytalan, nem hisz magában.
Ilyen gyermek és felnőtt voltam én magam is. A hiányzó múlt, a hiányzó apa személye engem is féloldalas fává tett. Bizonytalan, önbizalom hiányos ember voltam. Nem ismertem fel a képességeimet. Nehezen, több évtized alatt találtam rá arra a hivatásra, amiben ki tudok teljesedni, pedig ott volt bennem végig minden szükséges képesség.
Állandóan ott zakatoltak bennem a kérdések:
Miért nem kiváncsi rám?
Miért nem látogat meg?
Én olyan értéktelen lennék, hogy nem kellek neki?
Nem vagyok jó semmire?
Egy Coach segíthetett volna nekem, már egészen fiatalon, a pályaválasztás idején, megismerni önmagam, felismerni a képességeimet, meglátni a körülöttem adódó lehetőségeket, megtalálni a hivatásomat.
Megkeressem, ne keressem?
Az emberben gyakran felmerül a gondolat, hogy utána kéne járni.
Hogy néz ki? Hol él? Mivel foglalkozik? Van-e családja? Vajon hasonlítok rá? Örülne nekem, ha ott lennék?
Vannak, akik biztatnak ilyenkor, menj, keresd meg! Vannak, akik riogatnak, ne menj, ne kockáztass!
Az ember vívódik, tanácstalan. Maga sem tudja mit tegyen.
Ebben a helyzetben is jó szolgálatot tehet a Coach. Segíthet tisztázni a célokat.
Akarom-e igazán ezt a találkozást? Miért akarom, mi a célom vele? Hogyan induljak neki a keresésnek? Mit tegyek, ha megtaláltam?
Ezeket és még sok-sok bennünk kavargó kérdést segít tisztázni a Coach néhány ülés alatt.
Találkozás az új családdal
Óriási pánik lehet úrrá az emberen, amikor több évtized után kell találkoznia, pláne megismerkednie szülőjével, új családjával.
Jól jött volna a Coach segítsége ekkor is. A különböző szituációs gyakorlatokkal, biztonságos, teszt környezetben kipróbálhattam volna, mi játszódhat majd le a találkozáskor, és az egyes helyzetekre hogyan is reagálok. Így lehet, hogy még életében találkozhattam volna apámmal, mert nem rettegek a vele való találkozás kimenetelétől.
S az új testvéremmel való kapcsolat felvételtől sem féltem volna, hiszen a Coach fel tud készíteni, hogy kellően magabiztosan induljak neki.
Egy szó mint száz, az én szappanoperám pozitívan zárult.
Egy ilyen történet rosszul is végződhet! De alakulhat az én történetemnél sokkal jobban is, ha időben segítséget vesz igénybe az ember.
Ha Ön vagy ismerőse, rokona féloldalas fa, ne várja meg, amíg pótolhatatlan lesz a gyökérzet! Keressen meg engem vagy egy másik Coach-ot, aki Önnek szimpatikus és kérjen segítséget időben!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
2015. január 1., csütörtök
Fogadom!
Kedves Olvasó,
ma van 2015 első napja.
Az év első napjához kötődnek az újévi fogadalmak .
Új év, új élet. Változtatni fogok az életemen!
Sok olyan dolog van az életünkben, amit szeretnénk megváltoztatni. A változásnak kell valami nevezetes kezdő időpont. Mivel január elsején egy új naptári időszak kezdődik, kézenfekvőnek látszik, hogy ezzel a nappal kezdjünk el valami változást. Ezért fogadalmakat teszünk, - gyakran írásba is foglaljuk őket - hogy mi mindenen fogunk változtatni az új évben.
- Lefogyok ....kilót ...... napig.
- Leszokom a dohányzásról.
- Nem kések el rendszeresen a munkahelyemről.
- Nem veszek több cipőt.
- stb.
Sajnos ezekben a fogadalmakban, az esetek nagy részében már a fogantatásakor kódolva van az elbukás.
Lelkesen hozzáfogunk, és néhány napig-, hétig, hónapig küzdünk hősiesen. Betartjuk a diétát, nap mint nap megküzdünk a szörnyűséges nikotin éhségünkkel, beállítunk még két ébresztő órát, és fél órán keresztül zeng a ház tőlük, hogy időben fel tudjunk kelni és ne késsünk el a munkahelyünkről, elsétálunk a januári kiárusítást hirdető kirakatok előtt, ahonnan szinte integetnek a szebbnél szebb cipők, de mi összeszorított fogsorral tovább sétálunk. stb.
Aztán megszegjük egyszer-kétszer-háromszor a fogadalmat, míg végül feladjuk. És nem lesz más az újévi fogadalmunk, mint egy újabb kudarc az életünkben.
Jogosan merül fel most Önben:
De ha nem fogadok meg semmit, esélyem sem lesz, hogy változtassak!
Jogos a felvetése. A változtatás igényének felmerülése alapvetően szükséges, és a döntést is meg kell hozni arról, hogy belevágunk. Akkor meg hol a hiba?
Fogadalmaink legtöbbször valami elvonást, megszorítást fogalmaznak meg. Elvenni magunktól, megvonni valamit nem jó, nem örömteli dolog. Ám ha kicsit átgondoljuk, az áhított változás elérhető úgy is, hogy az számunkra vonzó, örömteli legyen. Mielőtt megtesszük a fogadalmat nézzünk utána, hogy hogyan érhetnénk el a célunkat jókedvvel!
Például ha fogyni szeretnénk.
Ha húsevők vagyunk, keressünk egy olyan táplálkozási rendszert, amiben a húsevés dominál mindamellett, hogy fogyni lehet vele (pl. Atkins ). Így nem lesznek elvonási tünetek, hiszen a kedvenc ételünkből eleget ehetünk.
Ha viszont jobban kedveljük a húsmentes ételeket, akkor keressünk egy olyan diétát, ami ehhez az ízléshez illeszkedik (pl. Ornish), ebben az esetben sem kell lemondani a kedvenc ételeinkről a súlyunk mégis csökkenni fog.
És mi a helyzet, ha mindenevők vagyunk és legjobban az anyukánk vagy a nagymamánk féle ételeket szeretjük? Erre is van ma már megfelelő megoldás (pl. Kilófaló), ez az étrend tartalmaz mindenféle ételt, amit megszoktunk és szeretünk, s leadhatjuk vele a súlyfelesleget is.
A mozgás pedig mindenféle életmód-rendszernél fontos, ezért gondoljuk végig, mi az amit mindig szívesen teszünk, és iktassuk be azt a napirendünkbe!
Így már nem lemondás, megvonás (büntetés) a fogadalom, hanem örömteli változás. Én valahogy így fogalmaznék:
- Szeretnék csinosabb lenni. Fogadom, hogy mostantól életmódot váltok és a .................rendszer szerint fogok táplálkozni, mert az számomra ideális ételeket tartalmaz. És az idén hetente legalább 3-szor én viszem a kutyát sétálni reggelente.
Ha a dohányzásról akarunk leszokni,
ne a leszokás legyen önmagában a cél, hanem valami pozitív, amit a leszokás támogatni fog!
Például, ha már minden reggel köhögünk rendesen, és az első slukkig fáj a tiszta levegő beszívása, a lépcsőn meg, az első emeletre is nehezünkre esik már lihegés nélkül feljutni, akkor jó cél lehet, hogy az egészségünket rendbe akarjuk tenni.
Vagy ha gyermek vállalás előtt állunk, ott a cél, hogy a gyermekünk egészséges legyen.
Ha pedig a külső megjelenés fontos a számunkra, célul tűzhetjük ki a szép bőrt, a fehérebb fogakat, a jobb illatot.
Így már nem megvonás jut majd eszünkbe, hanem az áhított pozitív cél elérése. Ezt én az alábbi szerint írnám le:
- Szeretnék egészségesebb életet élni, hatalmas lélegzetet szívni a tiszta levegőből amikor felérek a legközelebbi kiránduláson a hegytetőre. Szeretnék szabadságot a mozgásban, hogy még az ujjaim hegyéhez is friss, oxigéndús vér érkezzen. Ennek érdekében fogadom, hogy keresek egy számomra ideális leszoktató módszert, aminek segítségével leszokom és elérem a célomat.
A késős személy
Nos, ő szintén egy másik, pozitív cél elérését tűzheti ki maga elé, melyhez csak eszköz lesz a korábban kelés.
Pozitív cél lehet például, hogy ha korábban indul el, akkor még lesz ideje munkakezdés előtt a kollégákkal kávézni és beszélgetni pár szót, amitől jobb kedvűen indulhat a napja.
Vagy elkerülheti a napi letolást a főnöktől.
Esetleg a pozitív változás még pozícióbeli előrelépést is jelenthet a számára hosszabb távon. Talán így vonzóbb lenne a fogadalom:
- A munkámmal elégedettek a munkahelyemen, csak a késések miatt nem bíznak bennem eléggé. Szeretném, ha a főnököm újra bízna bennem, és ezáltal elnyerhetném a munkám alapján már rég megérdemelt csoportvezetői posztot. Ezért fogadom, hogy mostantól frissen ébredek, minden ébredéskor az új posztom lebeg majd a szemem előtt. Ha csoportvezető leszek, akkor jó példát kell, hogy mutassak a beosztottaimnak, csak így várhatok majd el tőlük is a pontosságot.
Aki pedig a kelleténél több cipőt halmozott fel, mitévő legyen?
Ha a vásárlás okozza az örömet, ám utána a legtöbb cipellő csak porosodik a gardrób szekrényben, akkor tervezzük meg, hogy rendszeresen eladjuk a "régi" darabokat. Az eladásban örömünket lelhetjük, hiszen a befolyt összeg (különösen, ha ügyesek vagyunk az eladásban), újabb szerzeményekre fordítható. Így nem a család büdzséjét kell majd megrövidíteni, és elkerülhető a vita is életünk párjával.
Ha viszont a cipő birtoklása a lényeg, akkor köthetjük időszakokhoz, vagy alkalmakhoz a cipő vásárlást.
Például, jutalom lehet a cipő vásárlás a jövőben, ha egy-egy projectet sikeresen zártunk.
Vagy célul tűzhetjük ki, hogy minden szezonban egyszer, a leárazáskor fogunk élni a gyűjtő szenvedélyünknek. Így keretek közé szorítjuk, de nem vonjuk meg magunktól a dolgot, ami fájdalmas lenne és csak sóvárgást eredményezne. A cipő vásárlást várva várt, örömteli alkalommá tesszük, amikor újabb beszerző körútra indulhatunk. Ha nekem lenne ilyen szenvedélyem, a fogadalmam valahogy így szólna:
- Szeretném, ha a párom nem morogna annyit a rengeteg cipőm tárolása és a ráköltött pénz miatt. Fogadom, hogy havonta csinálok egy selejtezést a cipőim között ezentúl. A megunt, vagy csak a vásárláskor kívánt darabokat felteszem a netre, és eladom. Új cipőt ezentúl ezeknek az árából vásárolok majd.
Fontos, hogy minden "fogadalmunkat" olvassuk el naponta, és képzeljük el azt az érzést, amikor ezek a célok már megvalósultak! Éljük át nap mint nap ezeket a kellemes érzéseket, így is támogatva azok megvalósulását!
Ha a fentiek alapján átértékeljük a fogadalmainkat, már ki is töröltük a beléjük kódolt kudarc faktort és az idén nem hiába mondtuk éjfélkor:
"FOGADOM, HOGY AZ IDÉN......."
A fenti gondolatokkal, sok sikert, kitartást és nagyon boldog Új Évet kívánok Önnek és családjának!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
ma van 2015 első napja.
Az év első napjához kötődnek az újévi fogadalmak .
Új év, új élet. Változtatni fogok az életemen!
Sok olyan dolog van az életünkben, amit szeretnénk megváltoztatni. A változásnak kell valami nevezetes kezdő időpont. Mivel január elsején egy új naptári időszak kezdődik, kézenfekvőnek látszik, hogy ezzel a nappal kezdjünk el valami változást. Ezért fogadalmakat teszünk, - gyakran írásba is foglaljuk őket - hogy mi mindenen fogunk változtatni az új évben.
- Lefogyok ....kilót ...... napig.
- Leszokom a dohányzásról.
- Nem kések el rendszeresen a munkahelyemről.
- Nem veszek több cipőt.
- stb.
Sajnos ezekben a fogadalmakban, az esetek nagy részében már a fogantatásakor kódolva van az elbukás.
Lelkesen hozzáfogunk, és néhány napig-, hétig, hónapig küzdünk hősiesen. Betartjuk a diétát, nap mint nap megküzdünk a szörnyűséges nikotin éhségünkkel, beállítunk még két ébresztő órát, és fél órán keresztül zeng a ház tőlük, hogy időben fel tudjunk kelni és ne késsünk el a munkahelyünkről, elsétálunk a januári kiárusítást hirdető kirakatok előtt, ahonnan szinte integetnek a szebbnél szebb cipők, de mi összeszorított fogsorral tovább sétálunk. stb.
Aztán megszegjük egyszer-kétszer-háromszor a fogadalmat, míg végül feladjuk. És nem lesz más az újévi fogadalmunk, mint egy újabb kudarc az életünkben.
Jogosan merül fel most Önben:
De ha nem fogadok meg semmit, esélyem sem lesz, hogy változtassak!
Jogos a felvetése. A változtatás igényének felmerülése alapvetően szükséges, és a döntést is meg kell hozni arról, hogy belevágunk. Akkor meg hol a hiba?
Fogadalmaink legtöbbször valami elvonást, megszorítást fogalmaznak meg. Elvenni magunktól, megvonni valamit nem jó, nem örömteli dolog. Ám ha kicsit átgondoljuk, az áhított változás elérhető úgy is, hogy az számunkra vonzó, örömteli legyen. Mielőtt megtesszük a fogadalmat nézzünk utána, hogy hogyan érhetnénk el a célunkat jókedvvel!
Például ha fogyni szeretnénk.
Ha húsevők vagyunk, keressünk egy olyan táplálkozási rendszert, amiben a húsevés dominál mindamellett, hogy fogyni lehet vele (pl. Atkins ). Így nem lesznek elvonási tünetek, hiszen a kedvenc ételünkből eleget ehetünk.
Ha viszont jobban kedveljük a húsmentes ételeket, akkor keressünk egy olyan diétát, ami ehhez az ízléshez illeszkedik (pl. Ornish), ebben az esetben sem kell lemondani a kedvenc ételeinkről a súlyunk mégis csökkenni fog.
És mi a helyzet, ha mindenevők vagyunk és legjobban az anyukánk vagy a nagymamánk féle ételeket szeretjük? Erre is van ma már megfelelő megoldás (pl. Kilófaló), ez az étrend tartalmaz mindenféle ételt, amit megszoktunk és szeretünk, s leadhatjuk vele a súlyfelesleget is.
A mozgás pedig mindenféle életmód-rendszernél fontos, ezért gondoljuk végig, mi az amit mindig szívesen teszünk, és iktassuk be azt a napirendünkbe!
Így már nem lemondás, megvonás (büntetés) a fogadalom, hanem örömteli változás. Én valahogy így fogalmaznék:
- Szeretnék csinosabb lenni. Fogadom, hogy mostantól életmódot váltok és a .................rendszer szerint fogok táplálkozni, mert az számomra ideális ételeket tartalmaz. És az idén hetente legalább 3-szor én viszem a kutyát sétálni reggelente.
Ha a dohányzásról akarunk leszokni,
ne a leszokás legyen önmagában a cél, hanem valami pozitív, amit a leszokás támogatni fog!
Például, ha már minden reggel köhögünk rendesen, és az első slukkig fáj a tiszta levegő beszívása, a lépcsőn meg, az első emeletre is nehezünkre esik már lihegés nélkül feljutni, akkor jó cél lehet, hogy az egészségünket rendbe akarjuk tenni.
Vagy ha gyermek vállalás előtt állunk, ott a cél, hogy a gyermekünk egészséges legyen.
Ha pedig a külső megjelenés fontos a számunkra, célul tűzhetjük ki a szép bőrt, a fehérebb fogakat, a jobb illatot.
Így már nem megvonás jut majd eszünkbe, hanem az áhított pozitív cél elérése. Ezt én az alábbi szerint írnám le:
- Szeretnék egészségesebb életet élni, hatalmas lélegzetet szívni a tiszta levegőből amikor felérek a legközelebbi kiránduláson a hegytetőre. Szeretnék szabadságot a mozgásban, hogy még az ujjaim hegyéhez is friss, oxigéndús vér érkezzen. Ennek érdekében fogadom, hogy keresek egy számomra ideális leszoktató módszert, aminek segítségével leszokom és elérem a célomat.
A késős személy
Nos, ő szintén egy másik, pozitív cél elérését tűzheti ki maga elé, melyhez csak eszköz lesz a korábban kelés.
Pozitív cél lehet például, hogy ha korábban indul el, akkor még lesz ideje munkakezdés előtt a kollégákkal kávézni és beszélgetni pár szót, amitől jobb kedvűen indulhat a napja.
Vagy elkerülheti a napi letolást a főnöktől.
Esetleg a pozitív változás még pozícióbeli előrelépést is jelenthet a számára hosszabb távon. Talán így vonzóbb lenne a fogadalom:
- A munkámmal elégedettek a munkahelyemen, csak a késések miatt nem bíznak bennem eléggé. Szeretném, ha a főnököm újra bízna bennem, és ezáltal elnyerhetném a munkám alapján már rég megérdemelt csoportvezetői posztot. Ezért fogadom, hogy mostantól frissen ébredek, minden ébredéskor az új posztom lebeg majd a szemem előtt. Ha csoportvezető leszek, akkor jó példát kell, hogy mutassak a beosztottaimnak, csak így várhatok majd el tőlük is a pontosságot.
Aki pedig a kelleténél több cipőt halmozott fel, mitévő legyen?
Ha a vásárlás okozza az örömet, ám utána a legtöbb cipellő csak porosodik a gardrób szekrényben, akkor tervezzük meg, hogy rendszeresen eladjuk a "régi" darabokat. Az eladásban örömünket lelhetjük, hiszen a befolyt összeg (különösen, ha ügyesek vagyunk az eladásban), újabb szerzeményekre fordítható. Így nem a család büdzséjét kell majd megrövidíteni, és elkerülhető a vita is életünk párjával.
Ha viszont a cipő birtoklása a lényeg, akkor köthetjük időszakokhoz, vagy alkalmakhoz a cipő vásárlást.
Például, jutalom lehet a cipő vásárlás a jövőben, ha egy-egy projectet sikeresen zártunk.
Vagy célul tűzhetjük ki, hogy minden szezonban egyszer, a leárazáskor fogunk élni a gyűjtő szenvedélyünknek. Így keretek közé szorítjuk, de nem vonjuk meg magunktól a dolgot, ami fájdalmas lenne és csak sóvárgást eredményezne. A cipő vásárlást várva várt, örömteli alkalommá tesszük, amikor újabb beszerző körútra indulhatunk. Ha nekem lenne ilyen szenvedélyem, a fogadalmam valahogy így szólna:
- Szeretném, ha a párom nem morogna annyit a rengeteg cipőm tárolása és a ráköltött pénz miatt. Fogadom, hogy havonta csinálok egy selejtezést a cipőim között ezentúl. A megunt, vagy csak a vásárláskor kívánt darabokat felteszem a netre, és eladom. Új cipőt ezentúl ezeknek az árából vásárolok majd.
Fontos, hogy minden "fogadalmunkat" olvassuk el naponta, és képzeljük el azt az érzést, amikor ezek a célok már megvalósultak! Éljük át nap mint nap ezeket a kellemes érzéseket, így is támogatva azok megvalósulását!
Ha a fentiek alapján átértékeljük a fogadalmainkat, már ki is töröltük a beléjük kódolt kudarc faktort és az idén nem hiába mondtuk éjfélkor:
"FOGADOM, HOGY AZ IDÉN......."
A fenti gondolatokkal, sok sikert, kitartást és nagyon boldog Új Évet kívánok Önnek és családjának!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
2014. december 15., hétfő
Az idén nem én akarok lenni a GRINCS!
Kedves Olvasó,
testvérem a blogjában nagyon sok személyes ihletésű történetet ír. A közelgő Karácsony most engem is arra ragadtat, hogy kicsit személyesebb hangvételű bejegyzést írjak.
Gyerekeim kedvenc karácsonyi meséje a GRINCS volt, amikor még kicsik voltak, bár szerintem még most - felnőttként is - szívesen leülnek elé így az ünnep közeledtével. Nem is csoda, hiszen minden benne van, amiről a karácsony szól.
Benne van a csoda várás, a felfokozott érzelmek, a külsőségek eltúlzása, a család, a csalódás, a fájdalom és a szeretet.
Az ünnepek, különösen a Karácsony, - a "szeretet" ünnepe - kivált belőlünk olyan dolgokat, amik aztán eltorzítják a várva-várt, csodás Karácsony estét.
Hogyan váltam GRINCS-é?
Fiatal asszony koromból számos olyan Karácsonyra emlékszem, amikor este pont úgy éreztem magam, ahogyan a GRINCS. Utáltam a Karácsonyt, és akkor még nem tudtam, hogy miért.
Mint a legtöbben, én is varázslatos Karácsony estét szerettem volna rendezni a családom számára.
Adventi készülődéssel, gyönyörűen feldíszített lakással, fantasztikus vacsorával, csillogó, óriás karácsonyfával és persze olyan titokzatos ajándék dobozokkal, amik pontosan azokat az ajándékokat rejtik, amelyekre a gyerekeim és a férjem vágytak.
Hogy a fent leírt, idilli Karácsony este megvalósuljon, úgy november táján nagy erővel elkezdtem készülődni.
"Grincsesedési" útmutató lépésről-lépésre
Először is jó sok pénzre volt szükségem. Osztottam-szoroztam, aztán a férjem elé álltam a kialakult karácsonyi költségvetéssel. Ennél a pontnál kezdődtek a gondok! Férjem, aki jóval földhöz ragadtabban élte meg az ünnepeket, szépen sorban kurtította a listámat és annak pénzigényét.
Én pedig érveltem, vitatkoztam, duzzogtam, hogy szánt szándékkal tönkreteszi ezt a szép ünnepet. Aztán morogva, mérgesen vonultam vissza, mondván így már nincs is
kedvem az egészhez. Itt kezdődött rendszeresen a "grincsesedésem".
Később aztán összeszedtem magam. Kell a gyerekeknek a csoda! Átdolgoztam hát a terveket, a listákat az "engedélyezett" költségvetésre, és nekiálltam összevásárolni mindazt, amire szükség lesz. Élelmiszerek, ajándékok, kellékek és a többi....Loholtam, cipeltem, szervezkedtem, és december minden napján hulla fáradtan dőltem be este az ágyba. Napról napra fáradtabb voltam, és eközben egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy kész lesz minden Szenteste 6 órára, amikor csilingel a Jézuska.
Szóval minden nap egy kicsivel morgósabb lettem, ahogyan az egy GRINCS-hez az illik.
Ez alatt kicsit elhanyagoltam a munkámat (közös vállalkozásunkban dolgoztam a férjemmel). Férjem pedig még intenzívebben végezte a dolgát, hogy legyen miből kifizetni a "csodás" Karácsonyt.
Én meg duzzogtam, hogy miért nem vesz részt Ő is jobban az előkészületekben?! Szóval "grincsesedtem" rendesen.
Eljött a nagy nap. Sütés-főzés hajnaltól, közben lázas takarítás, fenyő díszítés, a gyerekek pedig egész nap azt hajtogatták, hogy mikor jön már a Jézuska?
Férjemnek még akadt délelőtt néhány "fontos, halaszthatatlan" dolga, tehát csak késő délután állította fel a fát. Szóval este hatkor, az egész napos örültek háza után, végre szólt a csengettyű, szikráztak a csillagszórók, és a gyerekek csillogó szemmel, visítva rohantak és keresték a fa alatt álmaik ajándékát. És persze mi is bontogattuk a magunkét.
Végre, talán most jött el a csodás pillanat, amikor tényleg olyan a Karácsony este, amilyennek lennie kell!
Vagy mégsem?
A kezemben lévő ajándék egy háztartási eszköz volt. :(
- Szóval rólam neki csak a házimunka jut az eszébe?! - gondoltam.
Férjem is csak egy halvány "Köszi"-t mondott, forgatva kezében a csillogó ezüst ékszereket (mandzsetta gomb, nyakkendő tű, nyaklánc és karkötő).
A gyerekek kicsit jobban örültek, bár nem pont azt a babát szerették volna a lányok, de azért az is jó lesz, és nem pont az a LEGO szett volt a menő az oviban, mondta a fiam, de legalább LEGO.
Csöndes vacsora az ünnepi asztalnál, aztán a gyerekek eltűntek a szobájukban, a férjem leült a TV elé és kapcsolgatott, hátha talál valami "rendes" filmet is a sok karácsonyi családi film helyett. Én meg a konyhába vonultam mosogatni és már teljesen a GRINCS-csé váltam. Már utáltam a Karácsonyt, és fogadkoztam, hogy jövőre nem csinálok semmit, egye meg a fene a "szeretet" ünnepét.
És így ment ez éveken át, mígnem egyszer tényleg azt mondtam magamnak:
Az idén nem én akarok lenni a GRINCS!
Elhatároztam, hogy tényleg nem görcsölök rá. Olyan lesz az ünnep, amilyenre sikerül.
1., Felhagyok a nagyszabású előkészületekkel, a drága tervekkel. Nem vásárolok újabb díszeket a lakásba, hanem azt használom, ami már meg van. Nem írok össze horribilis összegeket ajándékra. Mit gondol, ettől fogva volt-e közöttünk konfliktus a férjemmel a karácsonyi költségvetést illetően?
2., Nem próbálok meglepetés ajándékokat venni, hanem listát íratok a gyerekekkel, hogy mire vágynak. Megkérdezem a férjemet, hogy ő mit szeretne és én is elmondom neki, hogy mire vágyom. Ön szerint ettől az évtől fogva ki kapott ékszert és ki valami hasznos szerszámot?
3., A kívánság listák ismeretében sokkal kevesebbet kellett ajándék után rohangálni, mint korábban, így több idő maradt a saját munkámra a cégben. S miután megkértem rá, a férjem igyekezett részt vállalni az előkészületekből. Korábban is szívesen segített volna, de addig azt látta, hogy én egyedül akarok mindent megoldani, hát nem avatkozott bele. Így többé az sem okozott közöttünk vitát a párommal, hogy ki, miből mennyire veszi ki a részét.
4., Szenteste napján a gyerekek és a férjem segítettek a takarításban, amíg én a főzéssel foglalkoztam. Már délelőtt állt a fa és együtt díszítettük. Nem volt fontos, hogy 6-ra kész legyünk, és ennek ellenére, már jóval korábban elkészültünk mindennel. Csengettyűszó után mindenki örömmel bontogatta az ajándékát, örömteli beszélgetés folyt a vacsora asztalnál, aztán még órákig együtt voltunk a nappaliban a karácsonyfa körül.
Én pedig boldogan állapítottam meg, hogy megvalósult az a csodás Karácsony, amire mindig is vágytam. És azóta minden Karácsony ilyen hangulatú. Nem görcsölünk rá, nem fáradunk bele, nem veszekszünk az anyagiakon, mert nem ez a fontos.
A FONTOS TÉNYLEG A SZERETET, HOGY EGYÜTT VAGYUNK, ODAFIGYELÜNK A MÁSIKRA,
ÉS NEM CSAK AZ ÉVNEK EZEN AZ EGY NAPJÁN!
Kedves Olvasóm,
kívánok Önnek és családjának csodás, békés és szeretetteljes Karácsonyt!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
Ajándékul fogadja el tőlem ezt a verset:
testvérem a blogjában nagyon sok személyes ihletésű történetet ír. A közelgő Karácsony most engem is arra ragadtat, hogy kicsit személyesebb hangvételű bejegyzést írjak.
Gyerekeim kedvenc karácsonyi meséje a GRINCS volt, amikor még kicsik voltak, bár szerintem még most - felnőttként is - szívesen leülnek elé így az ünnep közeledtével. Nem is csoda, hiszen minden benne van, amiről a karácsony szól.
Benne van a csoda várás, a felfokozott érzelmek, a külsőségek eltúlzása, a család, a csalódás, a fájdalom és a szeretet.
Az ünnepek, különösen a Karácsony, - a "szeretet" ünnepe - kivált belőlünk olyan dolgokat, amik aztán eltorzítják a várva-várt, csodás Karácsony estét.
Hogyan váltam GRINCS-é?
Fiatal asszony koromból számos olyan Karácsonyra emlékszem, amikor este pont úgy éreztem magam, ahogyan a GRINCS. Utáltam a Karácsonyt, és akkor még nem tudtam, hogy miért.
Mint a legtöbben, én is varázslatos Karácsony estét szerettem volna rendezni a családom számára.
Adventi készülődéssel, gyönyörűen feldíszített lakással, fantasztikus vacsorával, csillogó, óriás karácsonyfával és persze olyan titokzatos ajándék dobozokkal, amik pontosan azokat az ajándékokat rejtik, amelyekre a gyerekeim és a férjem vágytak.
Hogy a fent leírt, idilli Karácsony este megvalósuljon, úgy november táján nagy erővel elkezdtem készülődni.
"Grincsesedési" útmutató lépésről-lépésre
Először is jó sok pénzre volt szükségem. Osztottam-szoroztam, aztán a férjem elé álltam a kialakult karácsonyi költségvetéssel. Ennél a pontnál kezdődtek a gondok! Férjem, aki jóval földhöz ragadtabban élte meg az ünnepeket, szépen sorban kurtította a listámat és annak pénzigényét.
Én pedig érveltem, vitatkoztam, duzzogtam, hogy szánt szándékkal tönkreteszi ezt a szép ünnepet. Aztán morogva, mérgesen vonultam vissza, mondván így már nincs is
kedvem az egészhez. Itt kezdődött rendszeresen a "grincsesedésem".
Később aztán összeszedtem magam. Kell a gyerekeknek a csoda! Átdolgoztam hát a terveket, a listákat az "engedélyezett" költségvetésre, és nekiálltam összevásárolni mindazt, amire szükség lesz. Élelmiszerek, ajándékok, kellékek és a többi....Loholtam, cipeltem, szervezkedtem, és december minden napján hulla fáradtan dőltem be este az ágyba. Napról napra fáradtabb voltam, és eközben egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy kész lesz minden Szenteste 6 órára, amikor csilingel a Jézuska.
Szóval minden nap egy kicsivel morgósabb lettem, ahogyan az egy GRINCS-hez az illik.
Ez alatt kicsit elhanyagoltam a munkámat (közös vállalkozásunkban dolgoztam a férjemmel). Férjem pedig még intenzívebben végezte a dolgát, hogy legyen miből kifizetni a "csodás" Karácsonyt.
Én meg duzzogtam, hogy miért nem vesz részt Ő is jobban az előkészületekben?! Szóval "grincsesedtem" rendesen.
Eljött a nagy nap. Sütés-főzés hajnaltól, közben lázas takarítás, fenyő díszítés, a gyerekek pedig egész nap azt hajtogatták, hogy mikor jön már a Jézuska?
Férjemnek még akadt délelőtt néhány "fontos, halaszthatatlan" dolga, tehát csak késő délután állította fel a fát. Szóval este hatkor, az egész napos örültek háza után, végre szólt a csengettyű, szikráztak a csillagszórók, és a gyerekek csillogó szemmel, visítva rohantak és keresték a fa alatt álmaik ajándékát. És persze mi is bontogattuk a magunkét.
Végre, talán most jött el a csodás pillanat, amikor tényleg olyan a Karácsony este, amilyennek lennie kell!
Vagy mégsem?
A kezemben lévő ajándék egy háztartási eszköz volt. :(
- Szóval rólam neki csak a házimunka jut az eszébe?! - gondoltam.
Férjem is csak egy halvány "Köszi"-t mondott, forgatva kezében a csillogó ezüst ékszereket (mandzsetta gomb, nyakkendő tű, nyaklánc és karkötő).
A gyerekek kicsit jobban örültek, bár nem pont azt a babát szerették volna a lányok, de azért az is jó lesz, és nem pont az a LEGO szett volt a menő az oviban, mondta a fiam, de legalább LEGO.
Csöndes vacsora az ünnepi asztalnál, aztán a gyerekek eltűntek a szobájukban, a férjem leült a TV elé és kapcsolgatott, hátha talál valami "rendes" filmet is a sok karácsonyi családi film helyett. Én meg a konyhába vonultam mosogatni és már teljesen a GRINCS-csé váltam. Már utáltam a Karácsonyt, és fogadkoztam, hogy jövőre nem csinálok semmit, egye meg a fene a "szeretet" ünnepét.
És így ment ez éveken át, mígnem egyszer tényleg azt mondtam magamnak:
Az idén nem én akarok lenni a GRINCS!
Elhatároztam, hogy tényleg nem görcsölök rá. Olyan lesz az ünnep, amilyenre sikerül.
1., Felhagyok a nagyszabású előkészületekkel, a drága tervekkel. Nem vásárolok újabb díszeket a lakásba, hanem azt használom, ami már meg van. Nem írok össze horribilis összegeket ajándékra. Mit gondol, ettől fogva volt-e közöttünk konfliktus a férjemmel a karácsonyi költségvetést illetően?
2., Nem próbálok meglepetés ajándékokat venni, hanem listát íratok a gyerekekkel, hogy mire vágynak. Megkérdezem a férjemet, hogy ő mit szeretne és én is elmondom neki, hogy mire vágyom. Ön szerint ettől az évtől fogva ki kapott ékszert és ki valami hasznos szerszámot?
3., A kívánság listák ismeretében sokkal kevesebbet kellett ajándék után rohangálni, mint korábban, így több idő maradt a saját munkámra a cégben. S miután megkértem rá, a férjem igyekezett részt vállalni az előkészületekből. Korábban is szívesen segített volna, de addig azt látta, hogy én egyedül akarok mindent megoldani, hát nem avatkozott bele. Így többé az sem okozott közöttünk vitát a párommal, hogy ki, miből mennyire veszi ki a részét.
4., Szenteste napján a gyerekek és a férjem segítettek a takarításban, amíg én a főzéssel foglalkoztam. Már délelőtt állt a fa és együtt díszítettük. Nem volt fontos, hogy 6-ra kész legyünk, és ennek ellenére, már jóval korábban elkészültünk mindennel. Csengettyűszó után mindenki örömmel bontogatta az ajándékát, örömteli beszélgetés folyt a vacsora asztalnál, aztán még órákig együtt voltunk a nappaliban a karácsonyfa körül.
Én pedig boldogan állapítottam meg, hogy megvalósult az a csodás Karácsony, amire mindig is vágytam. És azóta minden Karácsony ilyen hangulatú. Nem görcsölünk rá, nem fáradunk bele, nem veszekszünk az anyagiakon, mert nem ez a fontos.
A FONTOS TÉNYLEG A SZERETET, HOGY EGYÜTT VAGYUNK, ODAFIGYELÜNK A MÁSIKRA,
ÉS NEM CSAK AZ ÉVNEK EZEN AZ EGY NAPJÁN!
Kedves Olvasóm,
kívánok Önnek és családjának csodás, békés és szeretetteljes Karácsonyt!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
Ajándékul fogadja el tőlem ezt a verset:
Reményik Sándor:
Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát!
A mindennap kicsiny csodái
nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog!
Ez a finom kis kalapálás
nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat.
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez?S hogy tükröződni
látod a vízben az eget.
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök.
Szitáló, halk sziromcsodák,
S rajtuk át Isten szól: JÖVÖK!
2014. november 29., szombat
Előzzük meg, hogy a fa gyökerei feltörjék a járdát!
Mikor forduljon az ember Coach-hoz?
Minél előbb!
De hát mit jelent a minél előbb?!
A problémákat leghatékonyabban a keletkezésükkor lehet orvosolni.
Minél tovább várunk, a probléma annál nagyobbra nő, annál több ága-boga lesz, egyre erősebb és szerteágazóbb gyökeret ereszt a kapcsolatban, s eljön az idő, amikor olyan erős lesz, hogy már feltör a felszínre, ahogyan a fák gyökerei törik fel a járdát. A fák gyökerei ideális esetben lefelé törekszenek és stabilitást, tápanyagot szolgáltatnak a fának. Ha viszont a mélyben a feltételek nem megfelelőek, akkor a gyökerek rendellenesen, felfelé indulnak növekedésnek. Kapcsolataink gyökerei is akkor táplálnak és tartanak bennünket össze, ha a mélyben nincsenek ott konfliktusaink.
Amikor a gyökerek elérik a felszínt, elbotlunk a feltüremkedő gyökerekben, és dühünkben kivágjuk a fát. Ahogyan, a kapcsolatainknak is véget vetünk, ha már elviselhetetlenül, fojtogat bennünket.
Pedig, ha csemeteként mondjuk átültettük volna, hogy a kertben adjon árnyat, akkor elkerülhettük volna a fa elpusztítását és hasznos maradna a számunkra.
Vagyis érdemes az első egyet nem értések sikertelen rendezése után Coach-hoz fordulni. Ilyenkor még "beszélnek" egymással a felek. Nem azon kell dolgozni, hogy egyáltalán újra szóba álljanak egymással, hanem azt lehet kialakítani, hogy hogyan kerüljék el s ha egyszer-egyszer mégis kialakul, és hogyan kezeljék a felmerülő konfliktusokat.
És miért alakulnak ki a konfliktusaink?
Előző bejegyzésemben már szót ejtettem egy komoly problémáról, ami konfliktust, eltávolodást okozhat két ember között.
Manapság a kapcsolatainkat rengeteg dolog torzítja, ami a kapcsolat megromlásához vezethet.
Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül.
Szerepkórság
Nem merünk őszintén kitárulkozni a másik előtt, ezért szerepeket játszunk a családban, a munkahelyen, az iskolában és egyéb más embercsoportban. Olyan szerepeket veszünk fel, amit helyénvalónak tartunk, vagy elvárnak tőlük az adott csoportban, mert attól tartunk, hogy ha őszintén önmagunkat adjuk, akkor a másik majd visszaél ezzel vagy nem leszünk számára elég vonzóak.
Ön minden kapcsolatában őszinte kedves Olvasóm?
Mi baj lehet abból, ha szerepet játszom?- kérdezheti most.
Nos, a szerep nem mi vagyunk. Persze belőlünk van, sok mindenben egyezik velünk, ám kihagyunk belőle ezt-azt. Például ingerlékenységet, birtoklási vágyat, stb. ami pedig szintén hozzánk tartozó tulajdonság. Lehet nagyon profi, lehet nagyon a csoportba illő a szerepünk, de nem tudunk állandóan és következetesen mindig a szerepben maradni. Ahogyan például féllábon sem tudunk folyamatosan állni. Időnként vagy megtámaszkodunk, vagy letesszük egy pillanatra a lábunkat. Képzelje el, hogy partnere a szerepet látja maga előtt, amit Ön brilliánsan alakít. Olyan reakciókat vár Öntől, ami a szerepre jellemző. Ám néha kibillen a szerepéből - jellemzően, ha erős érzelmi hatások érik hirtelen - s ilyenkor a valódi, őszinte énje reagál a helyzetben. Ez a reakció pedig meglepi partnerét, hisz nem erre számított a szereptől. Minél hosszabb ideig kell a szerepben lennünk, s minél közelebb áll hozzánk érzelmileg a másik személy, annál gyakoribb lehet az ilyen kibillenés. S a konfliktusok egyre gyakoribbak lesznek. S hipp-hopp, már egész komoly gyökereket sikerült növesztenie kapcsolatunkban a problémának.
Nem lenne jobb, ha kapcsolatainkban elejétől magunkat adnánk? Mennyi konfliktustól kímélnénk meg magunkat?
A bizalmatlanság átka
Folyton gyanakszunk, folyton bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Hátsó szándékot keresünk. Ez folyik még a csapból is nem igaz? TV, rádió, Internet, újságok. Mindenhonnan csalásról, bűnesetekről, korrupcióról hallunk.
Ráadásul, a fent leírt szerepjátszásból adódó "meglepetések" is növelik bizalmatlanságunkat. Pedig stabil kapcsolat csak bizalomra épülhet! Ha nem tudok teljesen megbízni a társamban, ha folyton azt figyelem, vajon valós-e amit tesz, amit mond. Ha megkérdőjelezem viselkedésének valódiságát, abból megint konfliktus lesz, tehát az a bizonyos fa, egyre durvább gyökereket fog ereszteni.
Mit gondol, jó volna ezt a helyzetet megelőzni?
Megvalósítatlan célok buktatói
Leszoktattak bennünket arról, hogy tegyünk magunkért, a céljainkért, hogy változtassunk, ha egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, mert akkor a legjobb esetben is ránk nyomják az önző, rosszabb esetben öntörvényű, törtető, vagy még rosszabb esetben az antiszociális bélyegét.
Ön átélt már ilyet?
- Ne lógj ki a sorból!- halljuk gyakran - Ne akarj többet elérni, mint, ami adatik!
Vajon ki tud több pozitívat nyújtani a környezetének lelkileg, emberileg? A céljait elérő, elégedett ember, vagy az aki lemond az álmai megvalósításáról?
Lássunk egy példát!
Ha egy édesanya, a gyermeke 1 éves korában úgy dönt, hogy ő most már vissza szeretne menni dolgozni (nem anyagi nehézségek miatt!), mert szeretné a karrierjét építeni, elérni egy bizonyos szintre a szakmájában, az esetek többségében milyen reakciót fog kapni a környezetéből?
Hát lesznek fejcsóválók! Lesznek olyanok, akik rosszallásukat fejezik ki. Karrieristának nevezik! Megkapja, hogy - Milyen anya az ilyen! Ahelyett, hogy maga gondoskodna róla, idegenekre bízza a babát! Minek szül az ilyen gyereket! -
Hallottak már hasonló véleményeket?
Na de, vajon tényleg rosszat tesz a gyerekével az az asszony, aki meg akarja valósítani a család mellett a saját céljait? Mikor tud ő többet nyújtani a gyermekének és a férjének? Ha otthon marad 3 évig, miközben vágyódik a munkájára és nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha visszamegy dolgozni, elégedett és kiegyensúlyozott lesz?
Én úgy tapasztalom, hogy ahol az asszony, lemond a saját céljairól és otthon marad 3 évig, ott sokkal több lesz a családban a konfliktus, több lesz a borúlátás, türelmetlenség egymással és a gyerekkel szemben. S már kezdi is törni a konfliktusfánk gyökérzete a talajt.
Ahol viszont a mama is lehetőséget kap a saját céljai elérésére, ott ugyan csökken az együtt töltött idő mennyisége, ám a minősége határozottan jobb lesz. Ritkábbak a konfliktusok. Amikor otthon van a család, van idő és türelem egymásra és a gyerekre.
Lehet, hogy Ön most azt kérdezi magában, miről beszél ez a Coach?! Miért ne lehetne elégedett és kiegyensúlyozott egy asszony, ha otthon neveli a gyerekét és gondoskodik a családjáról?!
Természetesen lehet. Én 4 gyermekes édesanyaként 10 évet töltöttem otthon, és boldog emberként éltem meg azokat az éveket. Ám nekem akkor ez volt a célom, anyának és háziasszonynak lenni. Vagyis teljesítettem a célomat. Szakmát pedig csak ezután szereztem, tehát nem mondtam le semmiről az anyaság kedvéért. Ám ha szülés előtt szereztem volna diplomát és épp csak elkezdődött volna a pályám, lehet, hogy vágytam volna elérni a céljaimat a munka világában is sokkal hamarabb.
Szóval ez helyzet és személyiség függő, de egy biztos, nagyon fontos, hogy tehessünk a céljainkért, hogy elérjük azokat, mert ezzel stabilabbá tesszük emberi kapcsolatainkat is.
Örülj, hogy van munkád, társad, hely, ahova hazamehetsz!
Rászoktattak bennünket arra, hogy ne lépjünk ki az éppen adott helyzetünkből, maradjunk csak a „biztonságos”, megszokott, sokszor minden tekintetben, kényelmetlen élethelyzetünkben, mert az még mindig jobb, mint felborítani a megszokottat, változtatni. Hisz a változás félelmetes, az új helyzet bizonyára valami szörnyű dolog lesz! Veszteség ér bennünket, ha a jelenlegi helyzetet megváltoztatjuk. Örüljünk csak annak, ami van, ne kockáztassunk!
Kapott Ön már ilyen intelmet?
Ez is hatással lehet az egymáshoz és önmagukhoz való hozzáállásunkra. Ki ne vágyna arra, hogy mindig jobb és jobb emberi kapcsolatban éljen? Hogy szebb és kényelmesebb otthonban éljen? Hogy olyan munkát végezhessen, ami örömet is okoz nem csak jövedelmet teremt?
Mégis, ha valaki arról beszél, hogy váltani szeretne, mert nem örömteli a munka számára, akkor hamar szembesül azzal: - Örülj, hogy egyáltalán van munkád! A mai világban nem könnyű munkát találni. Maradj nyugton, ne kockáztass!
Ha valaki arról beszél, hogy megromlott a kapcsolata a párjával, vagy nem kedveli annak ilyen vagy olyan viselkedését, tenni kéne valamit, akkor a következő válasszal találkozhat: - Örülj, hogy van egy ilyen rendes párod, és "csak" egy ilyen "kis hibája" van, különben meg nagyon rendes ember! Dolgozik, nem iszik, jól keres! vagy a másik nem esetén: Rendben tartja a háztartást, gondoskodik a gyerekekről és még a munkahelyén is helyt áll! Maradj nyugton, ne kockáztass!
Ha pedig arról beszélünk, hogy nem megfelelő az otthonunk beosztása, földrajzi helye, esetleg komfort fokozata, akkor megkaphatjuk a következőt: - Örülj, hogy van otthonod, van hová hazamenned! Más ennyi idősen még a szüleinél kénytelen meghúzni magát. Maradj nyugton, ne kockáztass!
S ha hallgatunk a jó szándékú személyre, aki arra bíztat bennünket, hogy ne változtassunk, akkor újabb tápanyagot kaphat a konfliktus fánk a gyökér nővesztéshez, hisz nem érezzük jól magunkat, s ilyenkor bosszantóbbak az apróságok is, így könnyebben kerülünk konfliktusba a környezetünkkel.
Miért ne éljünk úgy, ahogy igazán jól esik? Miért ne tegyünk érte? Hasonlóan az anyukás esethez, gondolja végig, hogy melyik ember nyújt sokkal több pozitívat a környezetének, aki jól érzi magát az adott élethelyzetében, vagy aki kényelmetlenül?
Erős vagyok, megoldom egyedül!
Nem tudunk, nem merünk segítséget kérni. Miért?
Aki segítséget kér az gyenge.- hallhattuk már annyiszor.
Nem teregetjük ki a család szennyesét idegen előtt!- szól az intelem.
Mit fog szólni a környezet, ha megtudják, hogy nem boldogulok egyedül? Erős vagyok, megoldom.- gondoljuk gyakran.
Rendben, ne teregessük ki a családi szennyest ország-világ elé, ebben egyetértek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyjuk addig fajulni a dolgokat, hogy a végén ország-világ hallja, lássa a botrányos szétválásunkat? Amikor már csak a látványos fakivágás maradt megoldásként?
Nem lett volna jobb akkor kezelni a problémáinkat, amikor még tényleg csak a coach-nak tártuk volna fel őszintén a gondunkat? (Fontos! A Coach, akácsak az orvos titoktartásra kötelezett. Amit neki elmond az ügyfél, az kettejük közt marad.)
Nem az az erősebb, aki segítséggel ugyan, de dolgozni kezd a probléma megoldásán, mint az, aki tehetetlenül nézi, hogy tönkremegy egy kapcsolata?
Figyelem! Nem arra biztatom, hogy családtagtól, ismerőstől (szülő, testvér, barát, stb.) kérjen segítséget! Ők sosem tudnak elfogulatlanul, a helyzeten érzelmileg kívül helyezkedve, véleményt formálni, így nagyobb bajt csinálhatunk a meglévőnél! Mindig szakemberhez kell ilyenkor fordulni! (Coach, kapcsolati terapeuta, stb.)
Nem szebbek a fáink életerősen a kertben, mint tüzelőként a kandalló előtt?
Persze a felsoroltakon túl még nagyon sok oka van annak, hogy egy kapcsolat megromlik. Bármi is legyen, kívánom, hogy mindig időben ismerje fel, hogy a kapcsolata konfliktus fává kezd válni, és ha saját megoldásai nem elegendőek az átültetéshez, akkor legyen bátor és kérjen segítséget!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
Minél előbb!
De hát mit jelent a minél előbb?!
A problémákat leghatékonyabban a keletkezésükkor lehet orvosolni.
Minél tovább várunk, a probléma annál nagyobbra nő, annál több ága-boga lesz, egyre erősebb és szerteágazóbb gyökeret ereszt a kapcsolatban, s eljön az idő, amikor olyan erős lesz, hogy már feltör a felszínre, ahogyan a fák gyökerei törik fel a járdát. A fák gyökerei ideális esetben lefelé törekszenek és stabilitást, tápanyagot szolgáltatnak a fának. Ha viszont a mélyben a feltételek nem megfelelőek, akkor a gyökerek rendellenesen, felfelé indulnak növekedésnek. Kapcsolataink gyökerei is akkor táplálnak és tartanak bennünket össze, ha a mélyben nincsenek ott konfliktusaink.Amikor a gyökerek elérik a felszínt, elbotlunk a feltüremkedő gyökerekben, és dühünkben kivágjuk a fát. Ahogyan, a kapcsolatainknak is véget vetünk, ha már elviselhetetlenül, fojtogat bennünket.
Pedig, ha csemeteként mondjuk átültettük volna, hogy a kertben adjon árnyat, akkor elkerülhettük volna a fa elpusztítását és hasznos maradna a számunkra.
Vagyis érdemes az első egyet nem értések sikertelen rendezése után Coach-hoz fordulni. Ilyenkor még "beszélnek" egymással a felek. Nem azon kell dolgozni, hogy egyáltalán újra szóba álljanak egymással, hanem azt lehet kialakítani, hogy hogyan kerüljék el s ha egyszer-egyszer mégis kialakul, és hogyan kezeljék a felmerülő konfliktusokat.
És miért alakulnak ki a konfliktusaink?
Előző bejegyzésemben már szót ejtettem egy komoly problémáról, ami konfliktust, eltávolodást okozhat két ember között.
Manapság a kapcsolatainkat rengeteg dolog torzítja, ami a kapcsolat megromlásához vezethet.
Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül.
Szerepkórság
Nem merünk őszintén kitárulkozni a másik előtt, ezért szerepeket játszunk a családban, a munkahelyen, az iskolában és egyéb más embercsoportban. Olyan szerepeket veszünk fel, amit helyénvalónak tartunk, vagy elvárnak tőlük az adott csoportban, mert attól tartunk, hogy ha őszintén önmagunkat adjuk, akkor a másik majd visszaél ezzel vagy nem leszünk számára elég vonzóak.
Ön minden kapcsolatában őszinte kedves Olvasóm?
Mi baj lehet abból, ha szerepet játszom?- kérdezheti most.
Nos, a szerep nem mi vagyunk. Persze belőlünk van, sok mindenben egyezik velünk, ám kihagyunk belőle ezt-azt. Például ingerlékenységet, birtoklási vágyat, stb. ami pedig szintén hozzánk tartozó tulajdonság. Lehet nagyon profi, lehet nagyon a csoportba illő a szerepünk, de nem tudunk állandóan és következetesen mindig a szerepben maradni. Ahogyan például féllábon sem tudunk folyamatosan állni. Időnként vagy megtámaszkodunk, vagy letesszük egy pillanatra a lábunkat. Képzelje el, hogy partnere a szerepet látja maga előtt, amit Ön brilliánsan alakít. Olyan reakciókat vár Öntől, ami a szerepre jellemző. Ám néha kibillen a szerepéből - jellemzően, ha erős érzelmi hatások érik hirtelen - s ilyenkor a valódi, őszinte énje reagál a helyzetben. Ez a reakció pedig meglepi partnerét, hisz nem erre számított a szereptől. Minél hosszabb ideig kell a szerepben lennünk, s minél közelebb áll hozzánk érzelmileg a másik személy, annál gyakoribb lehet az ilyen kibillenés. S a konfliktusok egyre gyakoribbak lesznek. S hipp-hopp, már egész komoly gyökereket sikerült növesztenie kapcsolatunkban a problémának.
Nem lenne jobb, ha kapcsolatainkban elejétől magunkat adnánk? Mennyi konfliktustól kímélnénk meg magunkat?
A bizalmatlanság átka
Folyton gyanakszunk, folyton bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Hátsó szándékot keresünk. Ez folyik még a csapból is nem igaz? TV, rádió, Internet, újságok. Mindenhonnan csalásról, bűnesetekről, korrupcióról hallunk.
Ráadásul, a fent leírt szerepjátszásból adódó "meglepetések" is növelik bizalmatlanságunkat. Pedig stabil kapcsolat csak bizalomra épülhet! Ha nem tudok teljesen megbízni a társamban, ha folyton azt figyelem, vajon valós-e amit tesz, amit mond. Ha megkérdőjelezem viselkedésének valódiságát, abból megint konfliktus lesz, tehát az a bizonyos fa, egyre durvább gyökereket fog ereszteni.
Mit gondol, jó volna ezt a helyzetet megelőzni?
Megvalósítatlan célok buktatói
Leszoktattak bennünket arról, hogy tegyünk magunkért, a céljainkért, hogy változtassunk, ha egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, mert akkor a legjobb esetben is ránk nyomják az önző, rosszabb esetben öntörvényű, törtető, vagy még rosszabb esetben az antiszociális bélyegét.
Ön átélt már ilyet?
- Ne lógj ki a sorból!- halljuk gyakran - Ne akarj többet elérni, mint, ami adatik!
Vajon ki tud több pozitívat nyújtani a környezetének lelkileg, emberileg? A céljait elérő, elégedett ember, vagy az aki lemond az álmai megvalósításáról?
Lássunk egy példát!
Ha egy édesanya, a gyermeke 1 éves korában úgy dönt, hogy ő most már vissza szeretne menni dolgozni (nem anyagi nehézségek miatt!), mert szeretné a karrierjét építeni, elérni egy bizonyos szintre a szakmájában, az esetek többségében milyen reakciót fog kapni a környezetéből?
Hát lesznek fejcsóválók! Lesznek olyanok, akik rosszallásukat fejezik ki. Karrieristának nevezik! Megkapja, hogy - Milyen anya az ilyen! Ahelyett, hogy maga gondoskodna róla, idegenekre bízza a babát! Minek szül az ilyen gyereket! -
Hallottak már hasonló véleményeket?
Na de, vajon tényleg rosszat tesz a gyerekével az az asszony, aki meg akarja valósítani a család mellett a saját céljait? Mikor tud ő többet nyújtani a gyermekének és a férjének? Ha otthon marad 3 évig, miközben vágyódik a munkájára és nem érzi jól magát a bőrében, vagy ha visszamegy dolgozni, elégedett és kiegyensúlyozott lesz?
Én úgy tapasztalom, hogy ahol az asszony, lemond a saját céljairól és otthon marad 3 évig, ott sokkal több lesz a családban a konfliktus, több lesz a borúlátás, türelmetlenség egymással és a gyerekkel szemben. S már kezdi is törni a konfliktusfánk gyökérzete a talajt.
Ahol viszont a mama is lehetőséget kap a saját céljai elérésére, ott ugyan csökken az együtt töltött idő mennyisége, ám a minősége határozottan jobb lesz. Ritkábbak a konfliktusok. Amikor otthon van a család, van idő és türelem egymásra és a gyerekre.
Lehet, hogy Ön most azt kérdezi magában, miről beszél ez a Coach?! Miért ne lehetne elégedett és kiegyensúlyozott egy asszony, ha otthon neveli a gyerekét és gondoskodik a családjáról?!
Természetesen lehet. Én 4 gyermekes édesanyaként 10 évet töltöttem otthon, és boldog emberként éltem meg azokat az éveket. Ám nekem akkor ez volt a célom, anyának és háziasszonynak lenni. Vagyis teljesítettem a célomat. Szakmát pedig csak ezután szereztem, tehát nem mondtam le semmiről az anyaság kedvéért. Ám ha szülés előtt szereztem volna diplomát és épp csak elkezdődött volna a pályám, lehet, hogy vágytam volna elérni a céljaimat a munka világában is sokkal hamarabb.
Szóval ez helyzet és személyiség függő, de egy biztos, nagyon fontos, hogy tehessünk a céljainkért, hogy elérjük azokat, mert ezzel stabilabbá tesszük emberi kapcsolatainkat is.
Örülj, hogy van munkád, társad, hely, ahova hazamehetsz!
Rászoktattak bennünket arra, hogy ne lépjünk ki az éppen adott helyzetünkből, maradjunk csak a „biztonságos”, megszokott, sokszor minden tekintetben, kényelmetlen élethelyzetünkben, mert az még mindig jobb, mint felborítani a megszokottat, változtatni. Hisz a változás félelmetes, az új helyzet bizonyára valami szörnyű dolog lesz! Veszteség ér bennünket, ha a jelenlegi helyzetet megváltoztatjuk. Örüljünk csak annak, ami van, ne kockáztassunk!
Kapott Ön már ilyen intelmet?
Ez is hatással lehet az egymáshoz és önmagukhoz való hozzáállásunkra. Ki ne vágyna arra, hogy mindig jobb és jobb emberi kapcsolatban éljen? Hogy szebb és kényelmesebb otthonban éljen? Hogy olyan munkát végezhessen, ami örömet is okoz nem csak jövedelmet teremt?
Mégis, ha valaki arról beszél, hogy váltani szeretne, mert nem örömteli a munka számára, akkor hamar szembesül azzal: - Örülj, hogy egyáltalán van munkád! A mai világban nem könnyű munkát találni. Maradj nyugton, ne kockáztass!
Ha valaki arról beszél, hogy megromlott a kapcsolata a párjával, vagy nem kedveli annak ilyen vagy olyan viselkedését, tenni kéne valamit, akkor a következő válasszal találkozhat: - Örülj, hogy van egy ilyen rendes párod, és "csak" egy ilyen "kis hibája" van, különben meg nagyon rendes ember! Dolgozik, nem iszik, jól keres! vagy a másik nem esetén: Rendben tartja a háztartást, gondoskodik a gyerekekről és még a munkahelyén is helyt áll! Maradj nyugton, ne kockáztass!
Ha pedig arról beszélünk, hogy nem megfelelő az otthonunk beosztása, földrajzi helye, esetleg komfort fokozata, akkor megkaphatjuk a következőt: - Örülj, hogy van otthonod, van hová hazamenned! Más ennyi idősen még a szüleinél kénytelen meghúzni magát. Maradj nyugton, ne kockáztass!
S ha hallgatunk a jó szándékú személyre, aki arra bíztat bennünket, hogy ne változtassunk, akkor újabb tápanyagot kaphat a konfliktus fánk a gyökér nővesztéshez, hisz nem érezzük jól magunkat, s ilyenkor bosszantóbbak az apróságok is, így könnyebben kerülünk konfliktusba a környezetünkkel.
Miért ne éljünk úgy, ahogy igazán jól esik? Miért ne tegyünk érte? Hasonlóan az anyukás esethez, gondolja végig, hogy melyik ember nyújt sokkal több pozitívat a környezetének, aki jól érzi magát az adott élethelyzetében, vagy aki kényelmetlenül?
Erős vagyok, megoldom egyedül!
Nem tudunk, nem merünk segítséget kérni. Miért?
Aki segítséget kér az gyenge.- hallhattuk már annyiszor.
Nem teregetjük ki a család szennyesét idegen előtt!- szól az intelem.
Mit fog szólni a környezet, ha megtudják, hogy nem boldogulok egyedül? Erős vagyok, megoldom.- gondoljuk gyakran.
Rendben, ne teregessük ki a családi szennyest ország-világ elé, ebben egyetértek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért hagyjuk addig fajulni a dolgokat, hogy a végén ország-világ hallja, lássa a botrányos szétválásunkat? Amikor már csak a látványos fakivágás maradt megoldásként?
Nem lett volna jobb akkor kezelni a problémáinkat, amikor még tényleg csak a coach-nak tártuk volna fel őszintén a gondunkat? (Fontos! A Coach, akácsak az orvos titoktartásra kötelezett. Amit neki elmond az ügyfél, az kettejük közt marad.)
Nem az az erősebb, aki segítséggel ugyan, de dolgozni kezd a probléma megoldásán, mint az, aki tehetetlenül nézi, hogy tönkremegy egy kapcsolata?
Figyelem! Nem arra biztatom, hogy családtagtól, ismerőstől (szülő, testvér, barát, stb.) kérjen segítséget! Ők sosem tudnak elfogulatlanul, a helyzeten érzelmileg kívül helyezkedve, véleményt formálni, így nagyobb bajt csinálhatunk a meglévőnél! Mindig szakemberhez kell ilyenkor fordulni! (Coach, kapcsolati terapeuta, stb.)
Nem szebbek a fáink életerősen a kertben, mint tüzelőként a kandalló előtt?
Persze a felsoroltakon túl még nagyon sok oka van annak, hogy egy kapcsolat megromlik. Bármi is legyen, kívánom, hogy mindig időben ismerje fel, hogy a kapcsolata konfliktus fává kezd válni, és ha saját megoldásai nem elegendőek az átültetéshez, akkor legyen bátor és kérjen segítséget!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
2014. november 22., szombat
Kaméleonok élete a saját vélemény falai mögött
Kedves Olvasóm,
érezte már valaha, hogy egy nagy láthatatlan fal választja el a közvetlen környezetétől?
Hogy egy csomó ember között van és mégis olyan egyedül érzi magát?
Nem értik Önt és Ön sem érti őket, pedig ugyanazon a jól ismert nyelven beszélnek?
Furcsának tartják az Ön viselkedését vagy éppen Ön érzi úgy, hogy a többiek furcsán viselkednek?
Vajon miért érezzük így, mi lehet az oka ennek?
Lám-lám, én már az elején megmondtam.....!
Amikor valakivel találkozunk, történnek velünk és/vagy közöttünk dolgok, akkor azonnal kialakul bennünk a másik hozzáállására, viselkedésére egy magyarázat, egy vélemény.
Körülbelül így:
- Hm, ezt most azért csinálja, mert úgy érzi, hogy...........
- Ááá, ezzel elárulta magát! Szóval ezt és ezt gondolja rólam!
- Nem mondom el neki, hogy mit gondolok valójában, hisz ha így viselkedik, akkor, ha szétválunk, ezt és ezt fogja tenni.
Volt már olyan, hogy a fentihez hasonló gondolatok indultak el az Ön fejében a környezetében lévő emberekkel kapcsolatban? Netán a családtagjaival kapcsolatban is?
Azután ebből többnyire egy monológ lesz, amiben egyre inkább meggyőzzük magunkat, hogy pontosan tudjuk, az illető mit miért tesz, hogy mit gondol rólunk, a helyzetről, amiben vagyunk. Miután pedig lezajlik közöttünk néhány interakció, igazolódik, ahogy az illetőről vélekedünk az "helyes".
Például, ha azt gondoljuk - XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt! -, akkor hamarosan tényleg tapasztaljuk, hogy XY tényleg egyre kevésbé kezdeményez velünk beszélgetést, egyre érdektelenebb irányunkba, míg szépen lassan akár meg is szűnik köztünk a kommunikáció.
És hopp! Már ott is áll közöttünk a láthatatlan, szinte megbonthatatlan fal.
Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy:
- Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t, hogy mi van velem, vagy bárki mással! Önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!
Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes.
Tapasztalatom szerint, a környezetünkben található személyek elég pontosan "hozzák" azt az értékelést, amelyet kialakítunk róluk magunkban. De vajon miért?
Gyakran mondjuk elégedetten magunkról: - Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes a másik emberről.
Önnel történt már a fentihez hasonló eset? Volt már olyan, hogy az a személy, akit Ön valahogyan értékelt, tényleg úgy viselkedett? És olyan volt-e, hogy ugyanerről a személyről mások, teljesen más képet láttak? Szemben mondjuk az Ön negatív benyomásaival, ők mondjuk csupa pozitívat tapasztaltak, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó?
De hát hogyan lehetséges ez, mi ez az ember egy kaméleon?!
Igen-igen. Mindannyian kaméleonok vagyunk. Pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt "elvárják tőlünk. De miért?
Nézzük most meg, hogy mi volt a fenti példánkban szereplő eset hátterében! Hogyan történt, hogy XY és Z - nevezzük a másik felet, az egyszerűség kedvéért Z-nek -, már nem beszélnek egymással?
Z egy rendezvényen megismerkedik XY-nal. Érdeklődnek egymás iránt, de a rendezvény nem alkalmas beszélgetésre, hát megegyeznek, hogy találkoznak később. Z nagyon érdekesnek találja XY-t, és nagyon várja a találkozót. XY zárkózott ember, de nagyon szívesen barátkozik más emberekkel, érdekli Z, így ő is nagyon készül a találkozóra.
Első téglasor.
Z az első találkozáskor valamilyen benyomása alapján - mert mondjuk, hogy XY csendben, póker
arccal néz rá, és igennel, meg nemmel válaszol -, azt gondolja, hogy XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt. Z kicsit csalódottan távozik a találkozóról.
Második-ötödik téglasor.
Z-ben elindul a monológ.
- Egész végig csak csendben bámult. Üres volt a tekintete. Szerintem nem is volt ott fejben, csak a teste ült velem szemben. Persze, fogalma sem volt róla miről beszélek, hiszen csak néha dünnyögött egy-egy igent vagy nemet. Nem érdeklem. Az ilyen embert nem érdekli senki. El van a saját kis világában. Nem figyelt oda rám, megsértett. Ugyan mit képzel ez az ember?! Adok neki még egy esélyt, de legközelebb már nem leszek ilyen kedves és kitárulkozó, nehogy megint fájdalmat okozzon.
Hatodik-tizedik téglasor.
Z a következő találkozón már tartózkodó. XY érzi, hogy hidegebb a kommunikáció, ezért még csendesebb.
Valami ilyesmi jár a fejében:
- Hűha, lehet, hogy a múltkor valamivel megbántottam? Pedig hagytam beszélni, nem vágtam a szavába, helyeseltem, ha kellett. Végig figyeltem rá. Próbáltam a mimikámmal jelezni, hogy mit érzek. Nem rontottam rá a saját véleményemmel. Most megpróbálok még jobban figyelni rá.
Z pedig ugyanazt érzékeli, mint az első alkalommal. Beszél a másikhoz, aki pedig csendben hallgatja, s csak egy-egy szóval reagál a mondandójára.
Tizenegyedik-tizenkilencedik téglasor.
Z ettől fogva bármikor találkozik XY-nal, sokkal kevesebbet beszél, csupa személytelen, udvarias téma kerül terítékre.
XY fejében újabb gondolatok bontakoznak ki a helyzetről:
- Engem általában kedvelnek az emberek, de Z-vel nem sikerül baráti kapcsolatba kerülnöm. Én igyekszem nagyon odafigyelni rá, mint mindenki másra a környezetemben, és ez működni szokott, de ő egyre távolságtartóbb, egyre személytelenebb. Egyetlen egyszer meg nem kérdezi, hogy mi az én véleményem. Kifejezetten ellenséges. Szerintem utál engem. Hát jó, nem erőszak....! Én inkább elkerülöm Z-t ezentúl. Különben sem olyan érdekes ember, mint amilyennek gondoltam. Igen, nagyonis felszínes, időjárás, pletykák, bla,bla,bla.....
És XY hamarosan tényleg kerülni kezdi Z-vel beszélgetést, egyre érdektelenebb Z irányában. A "kaméleon" szépen lassan színt váltott, hogy illeszkedjen az őt körülvevő környezetbe.
Huszadik téglasor.
A folyamat vége. A láthatatlan fal felépült közöttük, szépen lassan megszűnik XY és Z között a kommunikáció. Z pedig elégedetten nyugtázza:
- Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t hogy mi van velem, vagy bárki mással, önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!
Mi történt itt?
Z kialakított magában egy képet XY-ról. Miután pedig kellően meggyőzte magát annak a képnek a valósságáról, ahogy XY-ról vélekedik, ennek a képnek megfelelően is viselkedett vele. XY pedig szintén tapasztalt valamit Z-vel kapcsolatban, benne is kialakult egy benyomás arról, hogy Z mit gondolhat róla, s jó kaméleon módjára igyekezett megfelelni Z "elvárásainak".
Mi lett volna, ha....
Kedves Olvasóm, eljátszott már Ön valaha azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha........?
Egy-egy emberrel kapcsolatban, mi lett volna, ha nem hallgat az első benyomásra, vagy ha legalább megkérdőjelezi annak bizonyosságát?
Mi lett volna, ha sok-sok kérdést tesz fel a másiknak, ahelyett, hogy kialakít a saját érzései alapján róla egy képet?
Mi lett volna, ha egy kapcsolat romlása láttán, nem a korábbi megítélésére hallgat, hanem megkérdezi a másikat, hogy ő mit gondol a helyzetről, neki mi a hozzáállása az adott szituációhoz, különösen, ha az illetőt mások, másnak látják, mint Ön.
Nagyon=Nagyon?
Mindannyian teljesen egyediek vagyunk, így az érzéseink, benyomásaink is csak a mieink.
Csak a saját szemünkkel látjuk a színeket, s nem tudjuk, hogy ha a másik ember szemével látnánk ugyanazt a színt, vajon milyen árnyalatát látnánk akkor.
Csak a saját érzéseinket érezzük, amikor nagyon szeretünk valakit, s nem tudjuk, hogy ha az ő érzéseit éreznénk, vajon az milyen lenne a nagyon.
Ezért aztán, amikor a saját benyomásaink alapján ítélünk meg valakit, nem tudhatjuk, hogy az adott helyzetről ő mit gondol, az adott helyzetben neki mik a szándékai, miért viselkedik éppen úgy, ahogy.
Ám szerencsére vannak szavaink (persze ezek értelmét is gyakran kell tisztázni, hogy egy-egy szón ugyanazt értsük mind a ketten!), amik segítségével a számunkra a helyzetben szokatlan, vagy nem érthető viselkedésre rákérdezhetünk. Aztán ha megismertük a másik álláspontját, elmondhatjuk, hogy mi mit érzünk ezzel kapcsolatban.
És vajon hogyan alakult volna XY és Z kapcsolata, ha nem indul el az a bizonyos monológ Z fejében, hanem megkérdezte volna XY azokról a dolgokról, amik zavarták az első találkozón?
Kedves Olvasóm, fejezze be Ön a történetet! S ha van kedve, írja meg nekem!
Ha egy kapcsolata nem úgy alakul, ahogyan az elején várta tőle, ha úgy érzi áthatolhatatlan fal épült
Ön és egy szerette közé, ha valaki megváltozott a környezetében, de nem látja ennek okát, akkor keressen meg! A Berlini Fal is leomlott, a Kínai Nagy Fal sem átjárhatatlan ma már, lebonthatjuk
együtt az Ön köré épült falakat is.
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
érezte már valaha, hogy egy nagy láthatatlan fal választja el a közvetlen környezetétől?
Hogy egy csomó ember között van és mégis olyan egyedül érzi magát?
Nem értik Önt és Ön sem érti őket, pedig ugyanazon a jól ismert nyelven beszélnek?
Furcsának tartják az Ön viselkedését vagy éppen Ön érzi úgy, hogy a többiek furcsán viselkednek?
Vajon miért érezzük így, mi lehet az oka ennek?
Lám-lám, én már az elején megmondtam.....!
Amikor valakivel találkozunk, történnek velünk és/vagy közöttünk dolgok, akkor azonnal kialakul bennünk a másik hozzáállására, viselkedésére egy magyarázat, egy vélemény.
Körülbelül így:
- Hm, ezt most azért csinálja, mert úgy érzi, hogy...........
- Ááá, ezzel elárulta magát! Szóval ezt és ezt gondolja rólam!
- Nem mondom el neki, hogy mit gondolok valójában, hisz ha így viselkedik, akkor, ha szétválunk, ezt és ezt fogja tenni.
Volt már olyan, hogy a fentihez hasonló gondolatok indultak el az Ön fejében a környezetében lévő emberekkel kapcsolatban? Netán a családtagjaival kapcsolatban is?
Azután ebből többnyire egy monológ lesz, amiben egyre inkább meggyőzzük magunkat, hogy pontosan tudjuk, az illető mit miért tesz, hogy mit gondol rólunk, a helyzetről, amiben vagyunk. Miután pedig lezajlik közöttünk néhány interakció, igazolódik, ahogy az illetőről vélekedünk az "helyes".
Például, ha azt gondoljuk - XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt! -, akkor hamarosan tényleg tapasztaljuk, hogy XY tényleg egyre kevésbé kezdeményez velünk beszélgetést, egyre érdektelenebb irányunkba, míg szépen lassan akár meg is szűnik köztünk a kommunikáció.
És hopp! Már ott is áll közöttünk a láthatatlan, szinte megbonthatatlan fal.
Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy:
- Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t, hogy mi van velem, vagy bárki mással! Önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!
Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes.
Tapasztalatom szerint, a környezetünkben található személyek elég pontosan "hozzák" azt az értékelést, amelyet kialakítunk róluk magunkban. De vajon miért?
Gyakran mondjuk elégedetten magunkról: - Én nagyon jó emberismerő vagyok. Az első benyomásom szinte mindig helyes a másik emberről.
Önnel történt már a fentihez hasonló eset? Volt már olyan, hogy az a személy, akit Ön valahogyan értékelt, tényleg úgy viselkedett? És olyan volt-e, hogy ugyanerről a személyről mások, teljesen más képet láttak? Szemben mondjuk az Ön negatív benyomásaival, ők mondjuk csupa pozitívat tapasztaltak, mintha nem is ugyanarról a személyről lenne szó?
De hát hogyan lehetséges ez, mi ez az ember egy kaméleon?!
Igen-igen. Mindannyian kaméleonok vagyunk. Pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt "elvárják tőlünk. De miért?
Nézzük most meg, hogy mi volt a fenti példánkban szereplő eset hátterében! Hogyan történt, hogy XY és Z - nevezzük a másik felet, az egyszerűség kedvéért Z-nek -, már nem beszélnek egymással?
Z egy rendezvényen megismerkedik XY-nal. Érdeklődnek egymás iránt, de a rendezvény nem alkalmas beszélgetésre, hát megegyeznek, hogy találkoznak később. Z nagyon érdekesnek találja XY-t, és nagyon várja a találkozót. XY zárkózott ember, de nagyon szívesen barátkozik más emberekkel, érdekli Z, így ő is nagyon készül a találkozóra.
Első téglasor.
Z az első találkozáskor valamilyen benyomása alapján - mert mondjuk, hogy XY csendben, póker
arccal néz rá, és igennel, meg nemmel válaszol -, azt gondolja, hogy XY képtelen együttérzést mutatni a másik ember iránt. Z kicsit csalódottan távozik a találkozóról.
Második-ötödik téglasor.
Z-ben elindul a monológ.
- Egész végig csak csendben bámult. Üres volt a tekintete. Szerintem nem is volt ott fejben, csak a teste ült velem szemben. Persze, fogalma sem volt róla miről beszélek, hiszen csak néha dünnyögött egy-egy igent vagy nemet. Nem érdeklem. Az ilyen embert nem érdekli senki. El van a saját kis világában. Nem figyelt oda rám, megsértett. Ugyan mit képzel ez az ember?! Adok neki még egy esélyt, de legközelebb már nem leszek ilyen kedves és kitárulkozó, nehogy megint fájdalmat okozzon.
Hatodik-tizedik téglasor.
Z a következő találkozón már tartózkodó. XY érzi, hogy hidegebb a kommunikáció, ezért még csendesebb.
Valami ilyesmi jár a fejében:
- Hűha, lehet, hogy a múltkor valamivel megbántottam? Pedig hagytam beszélni, nem vágtam a szavába, helyeseltem, ha kellett. Végig figyeltem rá. Próbáltam a mimikámmal jelezni, hogy mit érzek. Nem rontottam rá a saját véleményemmel. Most megpróbálok még jobban figyelni rá.
Z pedig ugyanazt érzékeli, mint az első alkalommal. Beszél a másikhoz, aki pedig csendben hallgatja, s csak egy-egy szóval reagál a mondandójára.
Tizenegyedik-tizenkilencedik téglasor.
Z ettől fogva bármikor találkozik XY-nal, sokkal kevesebbet beszél, csupa személytelen, udvarias téma kerül terítékre.
XY fejében újabb gondolatok bontakoznak ki a helyzetről:
- Engem általában kedvelnek az emberek, de Z-vel nem sikerül baráti kapcsolatba kerülnöm. Én igyekszem nagyon odafigyelni rá, mint mindenki másra a környezetemben, és ez működni szokott, de ő egyre távolságtartóbb, egyre személytelenebb. Egyetlen egyszer meg nem kérdezi, hogy mi az én véleményem. Kifejezetten ellenséges. Szerintem utál engem. Hát jó, nem erőszak....! Én inkább elkerülöm Z-t ezentúl. Különben sem olyan érdekes ember, mint amilyennek gondoltam. Igen, nagyonis felszínes, időjárás, pletykák, bla,bla,bla.....
És XY hamarosan tényleg kerülni kezdi Z-vel beszélgetést, egyre érdektelenebb Z irányában. A "kaméleon" szépen lassan színt váltott, hogy illeszkedjen az őt körülvevő környezetbe.
Huszadik téglasor.
A folyamat vége. A láthatatlan fal felépült közöttük, szépen lassan megszűnik XY és Z között a kommunikáció. Z pedig elégedetten nyugtázza:
- Lám-lám, én már az elején megmondtam, hogy nem érdekli XY-t hogy mi van velem, vagy bárki mással, önző, képtelen megérteni, hogy milyen fájdalmas vagy örömteli érzelmeken megyek keresztül! Jobb is, hogy nem beszélünk, mert csak újabb fájdalmakat okozna számomra!
Mi történt itt?
Z kialakított magában egy képet XY-ról. Miután pedig kellően meggyőzte magát annak a képnek a valósságáról, ahogy XY-ról vélekedik, ennek a képnek megfelelően is viselkedett vele. XY pedig szintén tapasztalt valamit Z-vel kapcsolatban, benne is kialakult egy benyomás arról, hogy Z mit gondolhat róla, s jó kaméleon módjára igyekezett megfelelni Z "elvárásainak".
Mi lett volna, ha....
Kedves Olvasóm, eljátszott már Ön valaha azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha........?
Egy-egy emberrel kapcsolatban, mi lett volna, ha nem hallgat az első benyomásra, vagy ha legalább megkérdőjelezi annak bizonyosságát?
Mi lett volna, ha sok-sok kérdést tesz fel a másiknak, ahelyett, hogy kialakít a saját érzései alapján róla egy képet?
Mi lett volna, ha egy kapcsolat romlása láttán, nem a korábbi megítélésére hallgat, hanem megkérdezi a másikat, hogy ő mit gondol a helyzetről, neki mi a hozzáállása az adott szituációhoz, különösen, ha az illetőt mások, másnak látják, mint Ön.
Nagyon=Nagyon?
Mindannyian teljesen egyediek vagyunk, így az érzéseink, benyomásaink is csak a mieink.
Csak a saját szemünkkel látjuk a színeket, s nem tudjuk, hogy ha a másik ember szemével látnánk ugyanazt a színt, vajon milyen árnyalatát látnánk akkor.
Csak a saját érzéseinket érezzük, amikor nagyon szeretünk valakit, s nem tudjuk, hogy ha az ő érzéseit éreznénk, vajon az milyen lenne a nagyon.
Ezért aztán, amikor a saját benyomásaink alapján ítélünk meg valakit, nem tudhatjuk, hogy az adott helyzetről ő mit gondol, az adott helyzetben neki mik a szándékai, miért viselkedik éppen úgy, ahogy.
Ám szerencsére vannak szavaink (persze ezek értelmét is gyakran kell tisztázni, hogy egy-egy szón ugyanazt értsük mind a ketten!), amik segítségével a számunkra a helyzetben szokatlan, vagy nem érthető viselkedésre rákérdezhetünk. Aztán ha megismertük a másik álláspontját, elmondhatjuk, hogy mi mit érzünk ezzel kapcsolatban.
És vajon hogyan alakult volna XY és Z kapcsolata, ha nem indul el az a bizonyos monológ Z fejében, hanem megkérdezte volna XY azokról a dolgokról, amik zavarták az első találkozón?
Kedves Olvasóm, fejezze be Ön a történetet! S ha van kedve, írja meg nekem!
Ha egy kapcsolata nem úgy alakul, ahogyan az elején várta tőle, ha úgy érzi áthatolhatatlan fal épült
Ön és egy szerette közé, ha valaki megváltozott a környezetében, de nem látja ennek okát, akkor keressen meg! A Berlini Fal is leomlott, a Kínai Nagy Fal sem átjárhatatlan ma már, lebonthatjuk

együtt az Ön köré épült falakat is.
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor kukac gmail.com
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






































