Ezen a héten a családommal nyaralok.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a család legalább évente kétszer együtt töltsön néhány napot.
Ez nagymértékben erősíti azt a kohéziót, amire szükség van ahhoz, hogy bárhol élnek is a gyerekeim a világban, mindig kötődjenek ahhoz a kicsi közösséghez, ahonnan indultak.
Ma már természetes, hogy egy fiatal, a világ valamely távoli pontján telepszik le (több száz vagy ezer kilométerre a családjától), gazdasági, vagy szakmai, vagy érzelmi okokból. Onnan pedig nem lehet néhány hetente, 1-2 órára "hazaugrani", még a mai "fapados repülős, korszerű és gyors autós" világunkban sem. Az én négy gyermekem közül is egy, már évekkel ezelőtt külföldre költözött, mert az országhatáron kívül találta meg a szerelmet, s a többiek is gondolkodnak a kitelepülésen átmeneti időre vagy akár életvitelszerűen. Ennek nem az az oka, amit a médiában hallunk ezerszer, hogy el kell menekülni Magyarországról. Egyszerűen csak vannak olyan élethelyzetek, szakmák, melyekhez a feltételek inkább egy másik, adott esetben magasabb átlag életszínvonalon élő társadalomban adottak. Ilyenek pl. művészetekhez kötődő szakmák vagy ahol a szakmában "inas" éveket kell eltölteni, mint régen, vándorolva egyik mester műhelyétől a másikig, hogy aztán minden szükséges tudást felhalmozva, elkészülhessen az a mestermunka, ami feljogosítja saját műhely alapítására a fiatalt.
Mondhatjuk, hogy a személyes találkozás helyett már ott az Internetes kommunikáció számos, ingyenes formája. Hallhatjuk egymás hangját, láthatjuk egymást a kijelzőn, miközben kommunikálunk és ez bizony nagyon sokat segít azon, hogy a kapcsolatunk a család tagjaival napi maradjon. Hogy szinte azonnal értesüljünk arról, ami a másikkal történt, hogy együtt örülhessünk vele, vagy éppen vigaszt nyújthassunk egy nehéz pillanatban.
Jó ez, kell ez, de........
Most, hogy a rendes, nyári, egy hetünket töltjük együtt (a férjem, a gyerekeim és most már a gyerekek párjai is csatlakoznak hozzánk, ha tehetik), egy olyan jelenségre lettem figyelmes, ami nem töltött el örömmel. Naponta többször előkerülnek a notebook-ok, tabletek, "okostelefonok", ülünk egymás mellett, csendben, és gyakran éppen egymásnak küldözgetünk képeket, cikkeket, mintha nem is egy légtérbe lennénk. Ahelyett, hogy odalépnénk a másikhoz, és megmutatnánk neki az adott fotót, aztán élő szóban kommentálnánk, elküldjük, kiposztoljuk. Ezt eddig én csak más közösségekben figyeltem meg, de most azon kaptam magam, hogy ebben a rövid személyes időszakban, már mi is ezt csináljuk.
Én azonnal eldöntöttem, hogy teszek az ellen, hogy elszemélytelenedjenek ezek az együttléteink. Több programot szervezek, kezdeményezem a szóbeli kommunkációt, olyan témákat keresek, ami érdekes, izgalmas, amiről szívesen beszélgetnek, a közös étkezés csak olyan helyen lehet, ahol körbe tudunk ülni egy asztalt és nem szétszórva 2-3 asztalnál foglalunk helyet és még sok-sok ötletem van erre.
Ha Ön is szeretné, hogy családja az a szerves egység maradjon, amely a kezdetekben volt, teremtsen alkalmat a személyes találkozásokra, a személyes beszélgetésekre! Minden család más, minden családban más alkalmak és időtartamok lesznek erre alkalmasak, de meg lehet őket találni.
Ha úgy érzi, már próbálkozott, de nem ment ezeknek a személyes találkozásoknak a megteremtése, keressen meg. Segítek, hogy megtalálja a családjára szabott megoldásokat!
Szép és boldog családi együttléteket kívánok Önnek!
Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
virag.kobor@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése