2014. július 28., hétfő

"Légy Önmagad, mindenki más már foglalt!" /Oscar Wilde/

Korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, hogy miért alakoskodunk a szeretteinkkel szemben is gyakorta.
Arra jutottam, hogy ha kimutatjuk egymás iránti érzelmeinket, akkor általában könnyebb lesz a családban a működésünk, hiszen a többiek tudják, hogyan viszonyulunk hozzájuk.

Miért és hogyan alakul ki, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk vállalni Önmagunkat?

A gyermek születésétől fogva még őszintén önmagát adja minden kapcsolatában, minden élethelyzetben.
Pontosan úgy, ahogyan érzi az adott pillanatban. Viszonyulása a környezetéhez pedig úgy alakul, hogy az adott viselkedésére kapott válaszreakcióból levon egy következtetést és ennek alapján korrigálja a viselkedését. Már nem csupán őszinte érzelmei vezérlik, hanem tapasztalatai is.

Ha például egy kisgyerek az őszinte véleményére, rendszeresen leszidást kap, elkezdi korrigálni a véleményét vagy elhallgatja amit gondol. Ez működik majd számos esetben, mert ezzel elkerüli a leszidást.
Ám, ami tényleg bennünk van, azt csak ideig-óráig tudjuk sikeresen elfojtani. Előbb-utóbb kikívánkozik belőlünk. Ilyenkor, vagy egy-egy elszólás a vége, amiből aztán nagy botrány keletkezik, vagy valahol másutt, más közegben fogjuk hangoztatni a véleményünket, ahol "megértenek".
(Különösen jellemző ez a kamaszokra.) Otthon pedig marad az alakoskodás.

Van, hogy a kamasz már maga sem tudja, hogy hol milyen álarcot öltött!

Mivel az őszintétlen viselkedésmód szépen beépül, már nemcsak a családban alkalmazza a fiatal, hanem új kapcsolataiban is (iskola, baráti társaság, új szerelem, stb.) A nem őszinte megnyilvánulásokba pedig egyre inkább belebonyolódik, egyre többet hibázik, s kapcsolatai sorra tönkremennek. Pedig Ő igazán igyekezett mindenkinek azt mondani, amit az hallani akart, vagy nem mondani semmit, hogy ne legyen ebből konfliktus.

Ha nincs szerencséje, végig alakoskodja az életét, miközben elveszti teljesen önmagát.

Ha szerencséje van, emberére akad, s párja vagy más hozzátartozója nem hagyja el, egy-egy leleplezett "hazugság" vagy elhallgatott esemény kapcsán, hanem megpróbálja megmenteni a kapcsolatot és őt magát.

Jön az őszinte beszélgetés, a meggyőzés, hogy miért ne alakoskodjon, miért reagáljon őszintén.
Ha ez nem elég, jönnek az önsegítő könyvek, majd az önsegítő tréningek, előadások, amelyek mind-mind hasznos állomásai lehetnek a változásnak. Láthatunk is változást, amely rövidebb-hosszabb ideig kitart, aztán jön egy kellemetlen helyzet ismét, és emberünk előkapja a régi, "jól bevált" módszerét, és nem a valós véleményét mondja vagy elhallgat dolgokat.
(Akárcsak a dohányos, aki már hetek óta nem gyújtott rá, de a hirtelen jött stressz helyzetben előkapja a cigis dobozt és újra rágyújt.)


Akkor hát reménytelen, hogy Önmagunk legyünk?!

Mi lehet itt a gond? Miért tűnik hiábavalónak a sok próbálkozás?
Szokás mondani erre, hogy azért, mert az illető nem is akarta igazán a változást. És ebben van igazság.
Ha valamiről meggyőznek bennünket, és nem magunk láttuk be annak fontosságát, könnyen eltántorodhatunk egy hirtelen külső körülmény hatására a dologtól.
Ha viszont saját magunk látjuk be, hogy a változás előnyünkre válik, és meghozzuk a döntést, hogy változtatunk, akkor ez az elhatározás stabil, megingathatatlan lesz.

Mi hát a titok?

Mi kell ahhoz, hogy tényleg belássuk, hogy változtatásra van szükségünk?
Először is kell egy ösztönző erő, pl. hogy a családban szeretnénk stabil pozíciót úgy, hogy nem kell közben megjátszani magunkat, nem kell máshogyan viselkednünk, mint ahogy őszintén érezzük, vagy egy családtaggal szeretnénk a kapcsolatunkat rendbe tenni.
Másodszor kellenek olyan új nézőpontok, amelyeket az adott helyzetben magunk nem látunk.
Például, ha egy magas domb mögött állunk, és nincs tudomásunk arról, hogy fel lehet mászni a dombra, akkor a környezetnek csak azt a részét ismerjük, ami a domb előtt van. Mondják nekünk jó szándékú hozzátartozóink, hogy van egy sokkal szebb és könnyebb út a domb másik oldalán. Hiszünk annak, aki ezt mondta, ezért óvatosan elindulunk, hogy megkerüljük a dombot és elinduljunk az ajánlott útvonalon a domb mögött. Miközben megkerüljük a dombot legördül elénk egy szikla darab. Megijedünk, megtorpanunk és szépen visszasomfordálunk a régi, ismert oldalra.
Ám ha valaki észreveteti velünk, hogy a dombra fel is mászhatunk, és mászás közben ott van velünk, hogy egy-egy legördülő sziklát elhárítson az utunkból, akkor felérve, és a dombtetőről körülnézve már saját szemünkkel győződhetünk meg arról, hogy a túloldalon lévő út tényleg nekünk való, szebb és veszélytelenebb, mint az eddigi. Össze tudjuk hasonlítani a domb két oldalát, és magunk hozhatjuk meg a döntést, hogy merre megyünk tovább. Ha pedig az új utat választjuk, nem kétséges, hogy saját döntésünk mellett ki is fogunk tartani bármilyen váratlan esemény keresztezi is utunkat.

Nos, segítségemmel meg fogja látni a dombtetőre vezető ösvényt, és el is kísérem majd, hogy biztonsággal felérjen oda. Kap iránytűt és távcsövet, amellyel körbenézhet odafent, tájékozódhat és eldöntheti merre megy tovább. S mindez a saját tudása, képességei felhasználásával történik majd.
Segítségemmel újra Önmaga lehet, nem kell alakoskodnia. Rendbe teheti végre félresiklott családi kapcsolatait.

Keressen meg bátran segíthessek Önnek is!

                                               Kóbor Virág, az Ön Life-coach partnere,
                                               virag.kobor kukac gmail.com



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése